Pókember: Hazatérés

A Sony eddig 2 Pókember-feldolgozást barmolt el a nagyvásznon.

A Marvel Studios eddig 3 értékálló képregényfilmmel tudott előrukkolni.

Közösen végre összehoztak egy jó Pókember-mozit.

Ha egy stúdió irányításmániája zsákutcába visz egy kultikus szuperhős-szériát, az általában már elég, hogy végre alázatra szorítsa az ottani filmcsinálókat.

A tónusbutítás, a viták, leváltások, átírások, stb. háttérmachinációk ilyenkor már végre eltűnnek a képből. Valódi rendezőt sem árt keríteni, aki fütyül rá, hogy szuperhősről mesél el történetet, ellenben van esze és elhivatottsága, hogy a hősikont élettel telve, hihetően támassza föl az árokból. Ez történt az unalomig dicsért Batman: Kezdődiknél, és most a Pókember: Hazatérésnél.

Pedig az új változat cseppet sem kimagasló, vagy formaújító darab. Egyszerűen csak végre jól mondja föl a leckét! Természetesnek érezni a film hangulatát, a drámát, és magát Peter-t, a new york-i diák karakterét - és nemcsak azért, mert Tom Holland a valóságban is alig 21 éves. Ez a Peter nem az élet minden nyomorúságát a vállán hordó, depressziós korafelnőtt, hanem végre tényleg a "barátságos szomszéd Pókember". 

Mi vagyunk ez a kölyök! A mai fiatal, akit a suliban olykor cikiznek, mindennap tanulnia kell, és szeretné lenyűgözni a középiskolai szerelmét. Ez a 15 éves gyerek csöppent élete bulijába az Amerika kapitány: Polgárháború alatt: amit csak bírt, leszelfizett és fölrakta a YouTube-ra. Imádtam a found-footage-filmekre hajazó bevezető részt! Tényleg egy segítőkész tini túlzott lelkesedése és tettvágya jött át nekem az új változatból. Nem pedig az, hogy a Sony az utolsó ötletmorzsáit kaparja elő a már 2. reboot-hoz. 

Szóval ez a Peter egy türelmetlen, egyszerű észjárású zöldfülű, akinek fő célkitűzése, hogy a Bosszúállók teljes jogú tagja lehessen. Délelőtt éli az átlagos kis életét, amire a kutya se kíváncsi,

délután és este viszont a Stark-féle spéci ruciban "gyűjti a pontokat" jótetteivel. Most rábukkan egy kisstílű bandára, amely a Bosszúállók harcai után maradt fémhulladékból fegyvereket gyárt. A banda esze azonban keményebb diónak bizonyul, mint Parker gondolta.

Jót tett a földhözragadtabb megközelítés. Tom Holland Peter-e szimpatikusabb, és a gondjaival is könnyebb volt azonosulnom, mint a korábbi "komoly" Peter-eknél. Nem zavart, hogy az "új Peter" ennyire felelőtlen, és folyton galibát okoz: nem éreztem butítottnak vagy idétlennek - ellentétben azzal, ahogy a testes iskolahaverja viselkedik.

Cseppet sem bántam, hogy Ben Parker egyszer sem teszi tiszteletét, könnyebb volt nélküle tiszta lappal indítani. Petert itt még nem érték drasztikus hatások, nem árnyékolta be az életét családi tragédia. Jon Watts rendező azt akarta, hogy filmje szuperhős-sallangok nélkül is működni tudjon, az iskolapadban, az iskola folyosóján, közegében, közösségében. És mikor Peter Pókemberré válik, saját bőrén tapasztalja meg a buktatókat, a maga kreálta helyzetekben csiszolódik. Önmagához kell felnőnie, nem elvont filozófiai frázisokhoz.

Aki követni szokta az előzeteseket, tudhatta, hogy Tony Stark - aki itt afféle mellékmentor - egy ponton visszaköveteli a "Vas-Pókruhát", és nyomós okkal. Peter kétszer is majdnem katasztrófát idézett elő:

1. először, mikor az osztálytársait kellett kimentse Washington-ban, 
2. és hogy egy kompon nyílt csatát kezdeményezett a Keselyűvel, hogy learassa a babérokat.

Rengeteg múlt azon, hogy a készítők ne túlozzák el Peter naivitását vagy egóját. És az is fontos, hogy Stark, azaz Vasember nemcsak kevés műsoridőt kap, de nem is próbál - egyelőre - beleszólni a fiú életébe. Semmi instrukció, túlzott ígérgetés, stb.

Úgy már képmutatás lett volna, hogy a pénzeszsák önbíráskodó mi mindenbe bevezet egy kiskorút (high-tech ruha, szuperhőscsata, stb.), utána meg számon kéri rajta, hogy elszállt magától. Jó jelenet és komoly pillanat ez Peter számára, ami életében először alaposabb önvizsgálatra kényszeríti. "Ha semmi sem vagy a ruha nélkül, akkor nem szabad, hogy viseld."

De ez nem megint a voltaire-i "Nagy erővel nagy felelősség jár"-duma! Peter itt kezdi fölismerni, hogy egy probléma sosem csak annyiból áll, amennyit a felszínen látni belőle. Nem tudhatsz be sikersztorinak pusztán annyit, hogy álarcban ugrálsz, kiütöd a rosszfiút, és úgy sül el a dolog, hogy épp nem halt meg senki.

Minden akciódnak lesznek következményei, amiket nem söpörhetsz a szőnyeg alá, és amik után hiába esküdözöl, hogy "jóvá teszed a hibádat". Van erre egy találó idézet A. Einstein-től: "Nem lehet azzal az észjárással megoldani a problémákat, amivel okoztuk őket." Tony tudja, hogy Peter jelleme mégcsak most kezd igazán formálódni, és hogy egy túlbuzgó szuperstréber éppoly közveszélyes valakivé válhat, mint aki(ke)t el akar kapni. "Felejtsd már el azt a ronda madarat!"

Végre tényleg hús-vér embert kaptunk főgonoszként egy Pókember-filmbe! Adrian Toomes, alias a Keselyű nemcsak egy mecha-páncélban repkedő bandavezér, hanem családos ember, aki a hazai Bosszúálló-csaták romeltakarításából élt, de majdnem tönkremegy, mikor a Damage Control (Stark cége) önhatalmúlag megfosztja a megélhetésétől. Tökéletesen passzol rá a neve: szó szerint abból eteti a családját, amit a szemétből guberál, miután a műhelyükön fegyvert eszkábált belőlük, és továbbpasszolta azokat helyi bűnözőknek. 

Michael Keaton a film színészi fénypontja, és Toomes motivációja a legfelépítettebb is. Ő Peter sötét tükörképe abban, hogy szintén egy kisstílű átlagfickó, aki a felszínen sikerrel megoldja az égető gondokat, de a módszere drasztikus, és súlyos erkölcsi árat kell érte fizetni.

Hiába játssza ki Adrian a törvényt, vagy lépi át a gyilkosság mezsgyéjét: itt egyértelműen ő az áldozat. Saját bőrén tanulta meg, hogy "a gazdagok és tehetősek" a mai világban bármit megtehetnek. Bármikor kisemmizhetik a dolgozó embert, következmények nélkül, tekintet nélkül arra, mi lesz a családjukkal. 

Boldoggá tett azt látnom, hogy az utolsó harmadára mennyire személyessé válik az egész a protagonista számára. Peterről világosan lerí a sokk és tanácstalanság, mikor kiderül, hogy Adrian nem más, mint iskolai szerelmének, Liznek az apja.

Most üt vissza rá mindaz, amiért Tony alkalmatlannak találta rá, hogy felvegyék a csapatba:

• kiderül, hogy szinte semmit nem tud a ruhán kívüli képességeiről;
• még ő sodort veszélybe az elismerés utáni vágyával ki tudja hány embert;
• látja, hogy a trófeának szánt bűnöző ugyanolyan ember, mint ő vagy a szeretteik;
• a számára talán legkedvesebb valakit tönkre is teheti azzal, ha lecsukatja az apját;
• aki a Peter akciói körüli malőrök és furcsaságok hallatán rájön, hogy ő Pókember.

Ehhez képest a végső koccanás Spiderman és Vulture között eléggé szokványos lett - a korábbi akciójelenetek tükrében mindenképp. Élesebb párbeszédváltást vártam volna a küzdelmük nyitányaként, mivel Adriannek részben igaza van. És ahhoz képest, hogy a végén búcsút kellett vennie Liztől, totálisan hidegen hagyott a szimbolikus kibékülés Tonyval. De ezek fölött végülis napirendre tértem, mert hihetőnek találtam, ahogy Peter a ruha nélkül boldogul, illetve hogy miért is őrizné meg a börtönbe zárt Toomes Parker titkát (ebben most nem megyek bele). 

Vevő voltam többnyire a produkció humorára. A suliközegben elsütött poénok egy része kissé bugyuta, és nem hibáztatom, aki szerint Peter még 15 éves szuperhősnek is túl naiv és felelőtlen. A könnyed hangvétel viszont nem erőltetett vagy szánalmas, tényleg a film lüktetését segíti, majd természetes módon halványul el, amikor Peter helyzete komorabbra fordul. 

Ha már Hollywood nem hagyott szerzői szintre emelni egy komolyabb Pókembert, legalább egy vicces-szórakoztató Pókemberhez megadta a kreatív inputot. Én így fogom föl a Pókember: Hazatérést. Nekem az első olyan feldolgozás Peter Parkerről, amely nem érti félre a karakter lelki világát, nem rántja szereplőit ál-komoly letargiába, és amit nem zsúfoltak tele fölös figurákkal az ingyen reklám kedvéért. Mondom: messze nem tökéletes, ahogyan főhőse sem az, de akkor is jól átgondolt, emberi, élvezetes tinifilm. Pontosan az a vérfrissítés, ami már nagyon ráfért a márkanévre. 

A Pókember Hazatérésre 4/5-öt adok.