Sicario 2. - A zsoldos

Egyes folytatásokat piszok nehéz összehasonlítgatás nélkül részletezni. A Sicario 2. - Day of the Soldado kevésbé okító jellegű és témataglaló, viszont éppolyan okos, kőkemény, és t'án még elődjétől is kilátástalanabb hangú thrillermozi. Ferdítésnek tartom, amit több blogkritikában is olvastam, hogy emiatt "erőtlenebb" vagy "felhígultabb" lenne, vagy hogy ezért "nem érdemes" az 1. Sicarióval egy lapon említeni, mely 2015. konszenzusosan egyik legjobban sikerült alkotása volt. 

Azt meg végképp csúsztatásnak vallom, mikor Emily Blunt kihagyását hozzák fel a nemtetszés érveként, mondván, hogy az ő karaktere nélkül odalett

1. a történetből az emberi tényező, 
2. a játszma kedvelhető résztvevője a sok elvtelen kompromisszumba belement figura között, 
3. a néző élő búvárharangja, kinek szemszögéből a "törvényes világ" lakója alászállhat a mocsokba, a Mexikó-USA-határ halálövezetébe.

A 3. pontra még csak-csak bólintanék, de ugyanazt nem lenne értelme kétszer előadni: már ismerjük ezt a világot, ideje, hogy kezdjünk is vele valamit.

Szinte minden folytatás ma már vagy egy márkás franchise betáblázott filmklónja, vagy egy "klasszikusnak" az utóbb hozzátoldott extrája, amely mintegy holdként kering az eredeti mű (kult)státusza körül. A Sicario 2. az utóbbi szalmazsákba tehető, de azon belül jól megcsinált darab. Állóképes, feszültségbő filmélményt kaptam, ami nem a puszta öldösési rátával és más külsőségekkel szúrta ki a szemem, hanem belevont a különböző érdekcsoportok közti szennyes játszmába. És ezt olyan írja, aki már amúgy tokig van a terrorizmussal, mint filmes témával.

A kérdés, amit minden második, harmadik stb. résznél fel kell tenniük a készítőknek: van-e egy olyan sztori, amit érdemes külön elmesélni, és ehhez visszarángatni azt a világot, annak szereplőit. Taylor Sheridan és a Denis Villeneuvét váltó Stefano Sollima pedig egy szilárd történetet adtak elő, kellő önuralommal a brutális képsorok használatában - legyen szó akár egy korrupt rendőrosztag kényszerű lemészárlásáról. "Azzal bíztuk meg, hogy szítson háborút a mexikói kartellek között, és nem a mexikói kormánnyal."

Szóval az USA fejesei leteszik voksukat egy olyan terv mellett, mely terrorszervezetként kezeli a mexikói drog- és embercsempész kartelleket (akik többek közt öngyilkos merénylőket is áttolnak a határon). Ezért megbízzák Matt Graver különleges ügynököt és brigádját, hogy rabolják el az egyik keresztapa lányát, Isabela Reyes-t, 

az emberrablást kenjék a rivális kartellre, és így mesterséges belháborúval véreztessék ki az ellenséget. Matt beszervezi a hamis-zászlós hadműveletbe Alejandro Gillick-et, mint aduászt, ám új fejlemények miatt a CIA jegeli az akciót, Matt-et pedig utasítják Isabela és Alejandro likvidálására.

Az első résszel ellentétben nemcsak Alejandrót, de most Matt figuráját is kemény, érdekfeszítő szereplőnek találtam. Mindketten vérbeli profik, akik teszik, amihez másnak nincs gyomra, és nem félnek a kiszemeltjeikhez közel állókat is feláldozni céljuk érdekében. 

A különbség, hogy Alejandro itt tudomásul veszi: maradt olyan morális határ, amit még nem lépett át. Az első filmben a családja haláláért felelős férfit, Alarcónt az ő családjával együtt végezte ki, de nem puszta megtorlásból, hanem mert a feleség és gyerekeik szemet hunytak jólétük eredői felett, és így tartozékoknak, sőt passzív cinkosoknak számítottak. 

Ez itt viszont nem bosszú, hanem csak egy munka, melyet nem egy élet kioltása, hanem megóvása tesz majd személyessé egy antihős számára. A helyzetnek ez a fordítottsága tetszett nekem nagyon. És valaki Alejandro tapasztalataival jól tudhatja, mire hajlandó az USA-vezetés és a titkosszolgálat, ha "nyomok eltűntetéséről van szó": ha meg is öli Isabelát, attól még őt is jegelik a terv lefújása esetén. Ezért sem tudom "érzelgősségnek" elkönyvelni Alejandro döntését, vagy mikor nyíltan beszél a múltjáról Isabelának. Ettől láttam embernek őt, nem egy személytelen robotkatonának.

Két gyerek 2 külön szálát vezeti a forgatókönyv, amelyek nem is fonódnak szorosan össze: nálam ez is besegített, hogy egyrészt kevésbé kiszámítható, másrészt valószerűen rideg maradjon a film. Miguelt, egy csempészbanda suhancát is az elejétől követjük, ahogy belefolyik a határvidék sötét életébe. 

Ám míg Isabela menekülő szemtanú, aki az árral sodródva próbál életben maradni, Miguel tesz is érte, hogy odakerüljön, ahol van. És még élesebb, még keményebb döntéshelyzetbe kerül, mint a lány. Meggyőzött Elijah Rodriguez és Isabela Moner alakítása, karaktereik sorsa legalább annyira érdekelt, mint Josh Brolin és Benicio del Toro figurájáé.

Mindkét gyerek sorsfordító pillanata, mikor Miguel-nek le kell lőnie Alejandrót, különben társai őt végzik ki. Kissé megdolgoztatta nekem a jelenet hihetőségét, hogy Alejandro egy átlőtt állkapocs irdatlan kínját némán, mozdulatlanul el bírta viselni min. egy órán át, de maguk a látottak lebilincseltek. Nyíltan kimondott tanulság nélkül is beszédes, mennyire nincs jó és rossz résztvevője az egésznek, csak hullák és hullajelöltek. 

Bár Matt végül áthozatja Isabelát a határon, a lány agyába örökre bevésődött az életére vigyázó katona kivégzése, Miguel pedig lelép a bandától, mely könnyűpénzzel bevonta, majd hóhérrá tette (volna) őt. Átéreztem, ahogy a 2 gyerek erőt vesz magán, hogy lenyelje az átélteket: egyikük sokkos iszonyattal, másik közönyös megvetéssel hagyja maga mögött a farkasok földjét.

A Sicario 2. fókuszváltása 1. részéhez képest engem furcsamód a Penge 1.-2. és a Szellemlovas 1.-2. különbözőségére emlékeztetett. Mindkét esetnél az 1. rész a fő antihősünk eredetsztorija volt, és egyben az ő sötét, kifacsart világának a bemutatása is. A folytatás már ennek a világnak a sűrűjéből indul ki, és próbálja azt továbbgondolni, vagy legalább újat mutatni róla. Az 1. rész egyértelmű női főszereplőjét, mint kívülállót pedig tökéletesen kihagyja, hogy csak az e világban otthonosan mozgó profi(k) legyen(ek) a ringben. A Penge 2. ezt a váltást érdekesen, izgalmas ötletekkel aknázta ki, míg a Szellemlovas ma már trash-kategóriának számít. Ezt csak észrevételként hoztam fel... 

Furcsálltam elsőre a befejezést, hogy a már gyógyult Alejandro titokban megkeresi Miguelt, és megkérdi, nem akar-e ő a sicario, a bérgyilkos lenni. Értem, hogy Miguel végülis nem ölte meg, és mivel a bandát Matt-ék kiiktatták, már attól különbnek számít náluk, hogy egyáltalán él. De nem tudom, miből gondolja Alejandro, hogy ha a fiú otthagyta a bandát, akkor bármiért is visszamenne abba az életközegbe, ráadásul mint képzett hitman. Nem tűnik logikusnak nekem, hogy a fiú belemenjen a felkínált alkuba.

A Sicario - A zsoldos tehát nálam jól vizsgázott: volumene, atmoszférája és ütőereje mit sem csökkent a 2015-ös alapműhöz képest, és még mindig bátran példázza azt a morális kettős mércét, amely "a terrorizmus elleni háborút" jellemzi. Ha kevésbé is néz ki úgy, mint egy tágabb szabályokra rávezető pszicho-tanmese, a film messze nincs híján tanulságnak és főleg tétérzésnek. 

A második Sicarióra ugyanúgy 4/5-öt kap tőlem, mint anno az első. Határozottan ajánlom, mint stílusos folytatást.