Marmaduke

"Még mindig azt képzeli, hogy tacskó..."

(Ebadta kutyakölykök)

Mindössze egyetlen nagy elvárásom volt a Marmaduke-tól. Hogy igenis adjon vissza valami kis tisztességet a dán dog kutyafajtájának, amit Raja Gosnell okádék Scooby-Doo-dilógiája lejáratott és a földig rombolt. Az utolsó vígjáték, melyben egy kedvelhető dogot láttam, vele egy kedvelhető családdal, az egy fekete-fehér Disney-produkció volt, Dean Jones-szal a főszerepben. Pedig ott nem voltak se CGI, se beszélő állatok.

Beszélő élőszereplős állatokról az utóbbi évek elkeserítően gyatra komédiákat termelt ki Los Angeles filmes negyede. Ez a movie is egy ólba tartozik velük; végigingázza a teljes műsoridőt az álszentség és a bágyatag idiotizmus között. Nem akarom szidni Tom Dayt, de itt szerintem csak azért nem múlta alul Gosnellt, mert arra már kifejezetten törekedni kéne. Lapos és untató a filmje. Nem találok rá jobb szót; mindenki pusztán statisztaszereplő - ember és állat is -, a történet annyira lomha és lustán megírt, hogy egy gyerek több fantáziát vihetett volna bele.

Megint a túl jól ismert formulát rágják a szánkba: "új husi" jelenik meg a kaliforniai elit kutyák klubjában, barátkozik a helyi lúzerokkal. De amikor bevágódik a nagymenőknél, hirtelen Öntelt-módba kapcsol, leégeti magát, majd fülét farkát behúzva sajnálkozik. Sor kerül a kötelező drámai mentőakcióra, végül az ismerősi köre nemcsak megbocsát, de hovatovább hősként ünneplik. És ezt a cselekményt egy olyan képregényfolyam moziváltozatába rakták bele, amely egészen a múlt század közepe óta fut, sőt úgy tudom, díjazták is egyszer!

Nem mondom, hogy nincs benne egyetlen működő poén vagy kedveskedő jelenet sem. Akad ilyen, de csak szórványban. Az állatok beszéde önmagában elég komikus: Marmaduke animált szájmozgása jóra sikeredett. Talán túlzottan is jóra. Mégha nem is hallják a hangját, gyanús lehetne az emberszereplőknek, hogy ez a kutya beszédhangok megformálását végzi a pofájával.

Egyéniségének is van egyfajta sajátossága. Leginkább úgy tudnám jellemezni, ahogy Micimackót a Mesélő: "A derék, de csekély értelmű medvebocs". Mégcsak szorítani se tudok neki, hogy elérje amit akar: célja nem több, mint beilleszkedni, elismerést szerezni. Bosco, a tuskó rottweiler, az addigi vezér direkt többször lekicsinyli, holott Marmaduke jócskán nagyobb termetű nála. "De a szíved mélyén nem vagy más, mint egy nagy, beijedt... TACSKÓ!" És mikor Marmaduke lesz az új alfa-hím, minden ok nélkül elássa alapmorálját, akár egy velős csontot.

1. Színpadiasan eljátszotta, hogy leszedett egy macskát, aki valójában régi cimborája. Az este megjelenik a házibuliján, vendégei meglátják róla a képet a falon, és a dog tovább hazudik.
2. Új, nem-elit haverjai bátorították, hogy "felnőjön a méreteihez", és eltángálja Boscót. Hogy hálálja meg? Mindenki előtt úgy bánik velük, mint a körme alá szorult piszokkal.
3. Az őt kedvelő lánybarátja, Mazie szeme előtt kavar Bosco ex-szukájával. Aki mellesleg mindig pár pillanat alatt pártol át ahhoz az ebpasihoz, amelyik épp a győző fényében tűnik fel. "Azt hittem, te más vagy, mint a többi." Ezt mondtam én a filmre. 

A humorban se annyira maguk a poénok, mint a humorként szolgáló eszköztár maga kelti a nevetséget. Nem tudom, hogy - családi vígjátékról lévén szó - mennyire gyermekbarát, ha egy állat anyagcsere-folyamataiból sorozatosan viccet csinálnak, pisiléstől kezdve a szellentésig. Emellé jön a vakítóan hamis CG-táncolás, a diszkószámok és a végén a csoportos kutyaerobik alatt.

Egy Elégtelent izzadt ki nálam magából a Marmaduke, beleszámítva minden kellemes gondolatot és benyomást, amit csak találtam benne.

Legközelebbi irományom tárgya a 60-as évek kult-sci-fi-je lesz, a 2001: Űrodüsszeia.