Szörnyella

 

Eheti receptünk a Szörnyella fedőnevű széntorta: vegyük a 25 éves live-action 101 kiskutyát, hozzá egy nagy adag Maleficent, némi darkosan röhejes Batman visszatér, egy csipetnyi Joker, az egészet pedig Az ördög pradát visel habos körítésével tálalva. Tetejébe pedig egy olyan marcipánfigurával, akinek pápaszemes "civil énje" először a My Super Ex-Girlfriend "hősnőjét" juttatta eszembe.

A problémás Estella anyja egy estélyen kizuhan a kastély erkélyéről. Azóta a lány London utcáin tengődik piti tolvajként 2 cinkostársával, mígnem egy divatdiktátor, a velejéig nárcisztikus "Bárónő" divattervezői munkát ad neki. Ám Estella rájön, hogy a szipirtyó nemcsak sajátjaként hordja azt a nyakláncot, amit még ő vesztett el kislányként, anyja haláláért is ő felel. Bosszúból megesküszik, hogy rajta is túltesz egóban, sikerben és hivalkodásban, immár mint Cruella De Vil, a punk rock-forradalmár.

Rég láttam ettől öngáncsolóbb pávatáncot ezek közt az élőszereplős Disney-újrázások között, amikről a kerek fülű stúdiószörny t'án sose fog tudni leszokni. Részt vehetünk egy szándékosan túljátszott, magamutogató bóvlibálon, ahol valahogy még a történet maga is puszta jelmeznek tűnik – legalább fél órával hosszabbra szabva a kelleténél. 

Annyi stílusvakcinát nyomtak ebbe a szerencsétlen produkcióba, hogy alig maradt cselekményében kicsit is átélhető pillanat, alakításai közt pedig normális emberi megnyilvánulás. Szinte mindenki folyton, kötelezően játssza az eszét; elvétve akad 2 parádés belépő között egy-egy "normál" rész, de a drámának itt szabályosan meg van tiltva, hogy táplálja a borús, tragikus felhangot, amivel a filmesek kacérkodtak. És mire föl? Hogy modorában idomuljon EZ a családiasan-sötét-és-csínján-ijesztő-remake AHHOZ a családiasan-sötét-és-csínján-ijesztő-remake-hez, 25 évvel korábbról. „Ezek korcsok!”, vakkantaná Glenn Close Szörnyellája.   
 

Kezdem azt hinni, hogy amit „sötét komédiaként” adnak el nekünk, abból szinte biztosan egy meddő hibrid keletkezik: 

1. nincs igazi tartalma, drámai tétje, hogy a szó igaz értelmében legyen „sötét”, 
2. és túl kevés a humorérzéke, hogy valóban „vicces” legyen. 

Hamar azt vettem észre, hogy a film tudatosan taszigálja elfele a figyelmemet mindentől, amit esetleg érdekesnek találhatnék. Ez az ünnepelt sekélyesség ebben a bizarr, alternatív 70-es évekbeli világban – ahol a dalmaták vérengző fenevadak, a nők 2 kivétellel jelentéktelen bólogatók, a férfiak meg lelki sivár mamlaszok –, először csak hervasztott, az utolsó harmadra viszont már nyúzta az idegeimet. 
 

Abszolút tengelye az egésznek a két Emma, Stone és Thompson színészi játéka. Egyikük se kapott mély karaktert, de energiájuk így is egyben tartja ezt a ragasztóművet: A Bárónő egyértelműen az itteni Dooku gróf, akit legyőzve az ifjú protagonista a közismert ikonikus gonosszá válhat majd. 
 

Emma Stone-on láttam igazán lecsapódni, hogy a film nem elég bátor, hogy tényleg kezdjen valamit magával, ne csak úgy tegyen. Estella elvileg tragikus múltját olyan közönyösen és kicentizve adták elő, hogy néző legyen a talpán, aki átéli a megaláztatásait, érlelődő ambícióját vagy a magára találása izgalmát tervezőként. Ez a baráti kapcsolata is a két piti rablóval, mely sikerei hatására főnök-segéd viszonnyá torzul, üresen kong, nincs igazi kötődés vagy számvetés mögötte.
 

Okos lett VOLNA ez az ötlet a főszereplő skizoid viselkedéséről, ha nem veszik ilyen megjátszottra. A lány már otthon is Cruellát játszik, mire leleplezik, és maga az otthon, az egész „normális élete” porrá ég. A gyűlölt riválisról is előbb kiderül, hogy „anyja” gyilkosa, majd hogy az igazi, vér szerinti anyja. Úgy vélem, ezért nézhetnek egyesek a Cruella-ra a Disney Joker-eként: a főszereplő szociális pária, aki egyre mélyebb pszichés gödörbe csúszik, szembesülve vele, hogy „normális énje”, amiként élni próbált, igazán soha nem is létezett. Alteregója az igazi önmaga.
 

De ezt a tök jó alapvetést elviccelik azzal, hogy direkt farsan és teljesen műízűen éreztetik velünk, fel és lekapcsolva a főszereplőt, mint egy villanykapcsolót. Ó, Estella, aki civilben festi a haját, most már parókát hord! Most affektálva parádézik, most meg halk monológot tart! És többször is lenézően belerágják a szánkba, hogy épp mit kell gondolnunk róla: Ezennel hadat üzenek a munkaadómnak! 

Ezennel a kislány, akit mi ismertünk, eltűnt! Ezennel eldöntöttem, hogy én a rossz utat fogom választani, de a kutyanyúzás még várat magára! „Önre akarok hasonlítani.” Mintha a készítők félnének a saját elgondolásuktól; nem merik engedni, hogy élettel teljen meg ez az elvileg újragondolt, "szimpatikusabbra" kozmetikázott ikon.
 

Sötét vagy nem sötét, néhány részletet akaratlanul megmosolyogtam: pl. hogy Estella már születésétől a fél fejére szimmetrikusan ősz! Ez kb. ugyanaz, mint Frank Drebin családi vágyálma a totál ősz kisfiáról – csak az egy tényleg vicces poén egy tisztán viccgyűjtő vígjátékban, ez meg baromira nem az egy műdark műfaji keverékben. Meg az se igazán áll össze előttem, hogy a Bárónő, aki 2 órán át szembeszart törvényt, etikát, humánumot, vajon miért nem küldi el rögvest a vendégeit, látván, hogy mindegyiknek pandaszínű a haja? Talán egyszer egy interjúban a stábbal majd elmondják nekünk.
 

 

Csak a jelmeztervezést hagyja a Szörnyella kibontakozni, ám a függöny mögött üres, hamis, semmitmondó bizsu. Bábuszereplői vagy a sztárparádéért vannak itt, vagy mert részei a "101 kiskutya-mitológiának". Lehetett volna izgalmas a divatháború a szakma rettegett bajnoka és a pimasz kihívó között, ha ezt nemcsak úgy belökik, mert nem tud Hollywood különbséget tenni a szívtelen világ és egy szív nélkül csinált film belső világa között. A "darkos komédia" szópár mindkét felét csak tettetni hajlandó.

Taps helyett egy 2/5-öt kap tőlem a Cruella.

A dzsinn

 

Kicsi, könnyű és kiszámítható független horror a The Djinn, egyszereplős „vigyázz, mit kívánsz!”-típusú tanmese, melyet a tiniaktor Ezra Dewey próbál tűrhető játékkal elvinni a vállán, felemás sikerrel.

Dylan néma, csak jelbeszéddel tud kommunikálni. Egy nap, apja távollétében a gyerek egy mágikus könyv rituáléjához nyúl, hogy végre tudjon beszélni. Ám ennek magas az ára: a djinn csapdába ejti őt otthon, és a halott anyja alakját felöltve Dylan életére tör.

Korántsem lett volna ez rossz próbálkozás, főleg bemutatkozó projekt-ként: képes félelmet generálni, a természetfeletti nincs túlanimálva, világos, miről szól a történet. Ugyanakkor sóvárog a fordulatokért és az eredetiségért; nagyon sovány a kitöltése, és az író-rendeződuó David Charbonier és Justin Powell túl sok üresjáratot söpör a „feszültségkeltés” szőnyege alá.  

Dylan-t kimondottan szimpatikus fiúnak találtam, azzal együtt is, hogy nem sokat tudunk meg róla. Külön ezt sulykoló jelenetek nélkül is átjött, mennyire szeretne ugyanúgy beszélni, mint más normális emberek 

– különösen, miután kiderül, hogy szemtanúja volt anyja öngyilkosságának, amit nem tudott megakadályozni. Bizonyos értelemben hangtalan kísértetként él, hisz életében se barátok, se rokonok, apját kivéve – aki mellesleg örülök, hogy nem lett direkt lealjasítva az olcsó extra dráma kedvéért. Elhittem, hogy Dylan miért fordulna egy amorális transzcendens lényhez, és hogy elcsúszhat a figyelme a sötét mágia tartozékrészletei fölött, anélkül, hogy idiótának tűnne ettől. 

 

Ingoványos talajon állok a filmbéli szörnnyel. Egyrészt örülök, hogy a forgatókönyv nem próbál csalni azzal, hogy a djinn-t túl szuperhatalmassá tegye, hanem csak emberi mértékek között "dolgozik". Aduásza, hogy az idéző halott ismerőseinek tudja az alakját felvenni, így az ereje mond valamit a főszereplőről is, akit üldöz. De sose találtam a lényt magát ijesztőnek vagy megjegyezhetőnek, inkább afféle amatőr mumusnak, aki előnyben van, mert egy kisgyereket szekálhat. 

Messze a leghatásosabb pillanata a végén van, mikor Dylan kívánságát úgy valóra váltja, hogy apja beszédképességét erőszakkal elragadja, és azt testálja át őrá. Logikus következmény és egész jó sötét fricska, de több mint egy órát kell rá várni, mire a tanulság már rég egyértelmű a nézőnek.

Nem lett volna ez vészes, ha nem ilyen vékony, leegyszerűsített és gyakran terjengős. Megvolt a kellő érzék a hangulathoz, de a tempó és ötlettár még várat magára; túl bátortalan horrorfilm ahhoz, hogy a legszükségesebbeken túl építkezzen.

Így végülis egy 3/5-öt szavazok meg a The Djinn-re.

Voyagers

Neil Burger Voyagers-e olyan, mint egy főiskolás diák szemináriumi projekt-je, de bármi inspiráció vagy összeszedettség nélkül. És nemcsak mert a színészgárda teljes egészében fiatal arcokból áll, leszámítva a 40-es éveiben járó Colin Farrell-t. Témájához való hozzáállása feltűnően gyermeteg és amatőr, cselekménye iszonyúan vérszegény, feszültségnek sehol híre-hamva. A szereplők nemcsak, hogy úgy viselkednek szakember létükre, mint holmi topis tini punkok, ezt maga a történet követeli meg tőlük; mintha ezt írták volna a forgatókönyvbe: "X és Y most kanos tiniként viselkedik". Akkor meg mit várjunk…?
 
Egy űrhajón, melynek küldetése egy távoli, lakható bolygó felkutatása, csupa születésüktől izolált és képzett ifjú él. Csak vezetőjük, Richard tudja, hogy a kék folyadék, ami rendszeresen elő van írva nekik, érzelemtelenítő drog. Nem sokkal azután, hogy a legénység botanikusa, Christopher felfedezi ezt, Richard rejtélyes módon meghal. Bár a hajóorvos Sela nem tudja bizonyítani, egy másik tiszt, Zac váltig állítja, hogy idegen létforma ölte meg, és erre hivatkozva egyre nagyobb hatalmat szerez a szabadságtól megrészegült fiatalok között.  
 
Ha ez magnós matekfeladvány lenne, 1 meghallgatás után egyből beírnám a megfejtést: Zac ölte meg Richard-ot, az alien-szöveg kamu, Zac-nak kampec. A beavatott rendezőjének ez a filmje (is) leginkább egy tettetős játék: tetteti, hogy a fiatal antikarakterei és a hosszú, semmitmondó jelenetkupacai mögött van okos sztorija, érdekes témája, velős társadalomképe – holott ezeknek nyoma sincs. Semmit nem jelent a filmnek a saját problémaköre: addigi egész életüket szorgos méhekként leélt fiatalok hirtelen vezető nélkül maradva a maguk uraivá válnak, majd 2 táborra szakadnak: egy zsarnok megfélemlített követői vs. a józan eszű ellenállók. Esküszöm: ezt a felállást még egy Hupikék Törpikék-képregény is – nevezetesen a Királytörp – hajlandó volt tisztességesebben kezelni!
 

És nagyjából ennyi. Ez a Voyagers. Egy totál céltalan, sótlan, életlen fölösleg, ami emberi pillanatok híján max. arra volt jó, hogy kis időre megélhetést adjon ifjú színészeinek. Fájóan amatőr és még más filmekből se tud másolni. Ha egy főiskolás munkát akarnék arról, hogy egy szellem-kasztrált dolgozó fellázad az embertelen protokollvilág ellen, biztos inkább választanám George Lucas THX-1138-jét. Nem hinném, hogy Neil Burger 60 felé még filmsuliba jár, de így is valahogy sikerült ezt a benyomást keltenie. 

Tom és Jerry (2021)

Két inkarnáció létezik a világ leghíresebb, immár 8 évtizedes macska-egér duójáról, melyet a mai napig tisztelek, és szeretem nézni:

 

1. az eredeti Hanna-Barbera sorozat a 40-es és 50-es évekből,
2. illetve a Chuck Jones-féle évadok a 60-as évek folyamán. 

E kettőn kívül nem sok gyerekkori emlékem van a párosról. A Jones-érát előkészítő 13 rész Gene Deitch neve alatt picit furcsának tűnt: nem voltak "rosszak", küllemre még idézték is a Hanna-Barbera-kor utolsó éveit, de az össz-érzet, ami hátrahagytak, különbözött. 

Belestem a már direkt kisgyerekeket célzó Tom & Jerry Kids Show-ba is, ami már annyira leszelídítette a fizikai humort, hogy képtelen volt megragadni a képzeletemet.   

És ott van még az a morbid, éneklős nagyjátékfilm 1992-ből, ami talán 5 percig, ha szólt a két címszereplőről még a legelején. 

Minden további változatra már felnőttként akadtam rá, és egyik sem idézte teremtőik szellemét: világos, hogy későbbi nemzedékek nem tudtak mit kezdeni velük, miután az animációs rövidfilmek kihaltak a fősodrú médiából.

 

Csak ezen lamentálva több elme-partszakaszt érintettem, mint a legújabb „Tom and Jerry” összes karaktere és történése együttesen! Élő és animált lények olyan szintig tettetett, hamis érintkezéseiből áll az egész, mint Raja Gosnell Scooby Doo és Smurfs dilógiáiban – jóllehet ott még az ocsmány 3D-animáció is olaj a tűzre. A keretet sekélyes, idióta emberszereplők meddő problémázása adja, ami egyrészt a (rajzfilm)kutyát sem érdekli, másrészt természetében teljesen idegen az eredeti rajzfilmek egyszerű, de kreatív erőszakjátszmáitól. Végig azt kérdeztem magamtól: mi köze mindennek Tom-hoz és Jerry-hez? Csak így bemutathatók ők a mai "modern" közönség számára?

 

Jerry Mouse és Tom Cat fedél nélkül tengődnek New York-ban, mikor egy Kayla nevű csaló vadonatúj munkahelyére vetődnek. A nő egy elorozott önéletrajzzal rendezvény-szervezőt csináltat magából, épp mikor egy előkelő jegyespár esküvőjét készítik elő. Jerry feltűnése bosszúságokat okoz a hotelban, így Tom felajánlja Kayla-nak az egér elfogását. Dugába dől-e a nagy menyegző, ahogy több másik rajzfigura is föltűnik a képernyőn Tomék világából?

 

Pici kitérő: az alapséma már legalább a Roger nyúl a pácban óta közkedvelt: rajzolt és hús-vér figurák közös kalandja – vagy az egyik, vagy a másik valóságába és fizikai törvényei közé helyezve. Egy rakás film próbálta szolgaian lemásolni ezt a formulát, értelmezve átvenni és fölhasználni már kevesebben. 

A Maszk ’94-ből a képregényalap véres erőszakját ötvözte a rajzfilm–fizika egy fokkal szelídebb ötletével, és lám: működőképesen passzolt hozzá, stílusában kiegészítette azt – nem úgy A Maszk fia, mely még több rajzfilmszerű beütéssel egy ész és szív nélküli ocsmányság. 

Nyers majmolások közül pedig a Space Jam kézenfekvő példa: ott többnyire a hús-vér protagonista időzik a rajzfilmes világban, a rajzolt figurák csak pár jelenet erejéig ruccannak át a mi valóságunkba – és még akkor is rejtőzködve teszik ezt.

 

Ez ugyanaz a cinikus hibridizáció, mint a Space Jam, csak még rosszabb: pofátlanul reklámozza magát a rajzfilmsztárok nevével, de azokat totál humortalanítva mutogatja nekünk. A forgatókönyv még a játékszabályokat se tisztázza rendesen: hiába világos, hogy Tomnak és társainak nincs itt külön rajzolt dimenziója, az emberek reagálása rájuk nagyon ellentmondásos. Azzal semmi gond nem volna, ha rajzfilm állatokat élő állatként, sőt emberivé betanított állatként kezelnék. De itt hol állatként bánnak velük, hol emberutánzó élő rajzokként, hol meg egyáltalán nem is vesznek tudomást róluk. Konzisztens logika nincs az interakciókban. És ez csak az egyik golyótalálat a filmnek.

 

Bár nincsenek be-beékelt idegtépő dalok, sőt a fő párost se beszéltetik folyton, Jerry és Tom újfent is csak statiszták a saját filmjükben. Chloe Grace Moretz karaktere, Kayla a valódi főszereplő, és nem érdemli meg: a figyelmet se ragadja meg, nemhogy a szimpátiánkat, sőt a film akaratlanul is enyhén rosszindulatúnak állítja be őt. Buta, mint a segg, bár a környezete dettó: kizárólag ezért nem bukik le egyből a hazudozásával. Javulási szándéknak vagy megbánásnak nyomát se láttam rajta, mikor minden összedől, max. ezt a semmitmondó sajnálom-pofát a lelepleződése miatt. Rendőrkutyát küldtem volna erre a Doktor Szöszi-hamisítványra fél órával kezdés után…!

Az a pár sovány perc, amely a címbéli páros dinamikája felé kukucskál, többször konkrét pontokat nyúl le Barbera és Hanna részeiből: pl. mikor Tom Jerry öklébe kukucskálva kap egy sallert, vagy a legstílszerűbb gegek egyike, Tom komplikált egérfogó tákolmánya. Ezeket mind sikerült úgy lemásolni, hogy a fantáziát teljesen kiszívták belőlük: hiába a közeliek Jerry szépelgő vagy Tom furfangoló arcáról, legendás energiájuk és találékonyságuk nem tud megnyilvánulni a valóság terepén és közegében. Utánzásnak is halovány, ami itt "slap-stick" címszó alatt zajlik. 

 

A kívülállók reakcióinak a kémiája tudná még ezt kimenteni, ha létezne itt olyan: a fekete kandúr Butch, a fehér macskadíva Toots és a többi rajzfigura Tomék világából csak bizsudísz 0 személyiséggel vagy viccfaktorral. Sehová se lyukad ki a szintén az eredeti sorozatból átvett zongora eleme: ezt csak ráragasztották Tomra, de amúgy nem jelent semmit. Nem tudom, kinek szánhatták nyugodt szívvel ezt a valamit: jópofa pillanat nem is dereng belőle, az ötletesség halva született, a humor és értelem pedig úgy öldösi egymást másfél-két óra hosszat, ahogy Jerry és Tom sose tudná…!

 

Ha a rajzolt karakterek régi énjeik hígított klónjai, úgy az emberek ütődött bohócok, akiket rossz hallgatni. Mintha egyikük se tudná, mit keres itt: Moretz-től a Kayla főnökét játszó Michael Pena-ig egy normális alakítást nem találni, mindenki balta képpel szimulál érzelmeket vagy ripacsosan indulatot, ha épp olyan jelenet jön. Nem hiszem, hogy csak engem hagyott hidegen Kayla állása, a befuccsolt esküvő, vagy a bollywood-os szakítás-békülős melodráma, ami körül az egész cselekmény görcsöl. Össze nem egyeztethető az emberi lét, gondok és az egész hús-vér fizikai sík természete Tomék szórakoztatóan egyszerű, mégis sokrétűen csattanós mesevilágával. Eredeti koncepció vagy ötlet nélkül a készítők mégis ezt erőltetik ránk a nagy semmiért.

 

Egy sima válogatás-videót összevágni az első széria 15-20 epizódjából már nagyobb szellemi munka, mint amit ez a céltalan, zavarba ejtő reklámtermék tükröz. Büntetően üres és lelki szegény emberfronton, fájóan jellegtelen és tompa rajzfilm-oldalról – részben mivel egyáltalán nem az ő otthonviláguk a faviccek színtere. Egyszerűen nincs szív vagy energia benne. Ha egy stúdiónak megint kedve támadna újabb meseikonok filmjogain lovagolni, előbb lőjék főbe magukat, mintha ők is azok lennének, hátha úgy beindul az agyi vérkeringésük!

1/5-öt adok a 2021-es "Tom and Jerry"-re. 

Az oltalmazó

Évtizedes blogolgatás alatt szinte mást se láttam Liam Neeson karrierútján, minthogy a szakma folyton ebbe a sekélyes és hazug Taken-skatulyába gyömöszöli a sztárt. Nem csoda hát, ha idézőjelbe téve "ugráltam örömömben" a híresztelésnek, miszerint Az oltalmazó az utolsó akciófilm, amelyre rábólintott. Nem kellett volna: bár műfajilag ez inkább egy action-road-immagration (akció-országúti-illegális bevándorlós) hibrid, füle botját se mozdítja egyik zsánerben sem az eredetiségért. Így aztán persze, hogy nem lesz több, mint Neeson karizma hajtotta hattyúdala, illetve Robert Lorenz rendező hanyag tisztelgése egy régi munkatársa, Clint Eastwood előtt.

Az eladósodott, idős özvegy, Jim Hanson  márcsak egy vígaszt lel az életben: a határőri munkáját. Mikor egy Rosa nevű mexikói nő a kisfiával, Miguel-lel átmenekül a határon egy kartell emberei elől, a nőt lelövik, de utolsó leheletével még Jim-re bízza fia eljuttatását chicago-i rokonságukhoz. Az esetkor viszont Hanson lepuskázta a bandavezér Mauricio bátyját, így azok hamis papírokkal a nyomukba erednek amerikai földön.

 

Hányszor kerül még a szemünk elé olyan molyrágta sablondömping, ami Neeson nélkül végig az árokban vergődne – sőt, nem egyszer vele együtt is? Az ő rutin arcjátékát, plusz az arcra szimpatikus anyukát kivéve nincs itt semmi, ami emberileg hatással tudott volna rám lenni. Nem sokat követel egy filmestől egy ilyen klisékből összeragasztott, álmos road-movie: szűkmarkúan mutat egy-két kötelező tájkelléket, valódi ihletés meg sehol az éterben. Mi az, hogy: a kölyköt, Miguel-t szabályosan ki nem állhattam a tapló, arrogáns, „haza akarok már menni”-stílusával! Golyósérülést nem kaphatott volna legalább, ha már a csupaklisé forgatókönyves mocsárban kell halódnunk majd’ 2 órán keresztül…?

 

 

Eredetiség mellett az építkezéshez is feltűnően lusta ez a mű: a cselemény a legsimább A-ból B-pontba vetődés pár hosszú pihenővel – egy olyan semmilyen főgonosz elől, akit egy Jason Statham-moziban kiröhögnénk. Hangulata még lenne, de azt a forgatási helyszínek és Neeson veteranizmusa adják, illetve pár kósza, egész ígéretes mozzanat – pl. 

1. mikor Miguel és Hanson a kartell lopott pénzét égeti el a tűzön
2. vagy mikor Jim a lerobbant kocsiját fedezéknek használva veszi célba Mauricio-ékat. 

Ha bármilyen ötlet a fő sztoriszál vagy a szereplők hátterét illetően felmerül, azt a The Marksman szinte garantáltan veszni hagyja.

 

Se az öreg, se a gyerek gyásza nem kap valódi figyelmet, csak műsoridőt. Pedig 2 eltérő ország, rassz, nemzedék és osztályréteg szülöttét – akik vadidegenek is – összerakni a legkönnyebb módszer karakterdinamikát csiholni. Robert Lorenz tompa, életlen rendezése és a lusta szkript miatt viszont semmi se lesz belőle: a főgonosz magát nyírja ki végül, Hanson meg abban a szekundumban, hogy a fiút keblükre ölelik chicago-i rokonai, sebesülten elillan, hogy egy buszon kilehelje a lelkét. Nem tudom, ez a zárás vajon a rendező ötlete volt-e, vagy Neeson kérése, hogy ezzel jelezze önkéntes „halálát” az akciófilmek zsánerében, de iszonyú fantáziátlan és lapos.

 

Politikaszagú munkának sejtem Az oltalmazót: semmi igazi indíttatás vagy motor nincs mögötte, kb. minden összetevőjén ugyanaz a fáradtság és erőlködés tükröződik, mint a főhős auráján. Az ilyen Sicario-hoz hasonló, divatos mexikói-amerikai határmozik jócskán megérettek már a paródiára, de még ezt se merem javasolni Hollywood-nak, 8 évvel a Scary Movie 5. után.

 

Kegyelemkettessel köszönök el tőle, és kívánom, hogy Neeson végre-valahára egy hozzá méltó projekt arcaként ünnepelhesse jövőre a 7. X-et!

Én Te Őrület (Me You Madness)

 

Koreai hentai-mangákra emlékeztet a Me You Madness, bár annak is az igénytelenebb válfajából. Mintha valaki fogta volna az Amerikai Psycho-t,  telefecskendezte volna higannyal, hogy kellően agyatlan legyen, majd fakezűen keresztezte azt a Mr. és Mrs. Smith-szel, hogy végül ez legyen belőle. Fél perc után virít erről az úgymond „sötét komédiáról”, hogy mennyire humortalan, hamis vígjáték. És nem abból az „olyan rossz, hogy az már jó”-féléből, hanem inkább a „röhögve haltam meg a kíntól”-kategóriából.
 

Catherine Black mocskosul gazdag, nagymenő üzletasszony, magas IQ-val és plázacica kinézettel. Egy Tyler nevű sármos csalóba botlik, aki le akarja nyúlni a kocsiját, és talán a malibu-i luxusházát. Bár átlát a szitán, Catherine elszórakozik vele, de miután mégis kidobta, a pasi elcsórja a musztángját. És bár ne döntene úgy, hogy mégis visszahozza, mert a nő bekattan, és le akarja mészárolni Tyler-t! Vajon melyikük marad talpon a villában?
 

Olyan kétfős romantikus művön edzhettem az ideghúrjaimat, ami megállás nélkül az extravaganciával próbál villogni, de csak a sekélyességét bizonygatja ezzel. Mondhatnám, hogy már művészet ennyire bizsuszagú, ultramaterialista filmtragacsot gyártani, de azzal is túldicsérném: összevissza majmol mindent, amit a TV-ben két film között le szoktak adni a „pórnépnek”: muzsikaklipek, szociális hirdetések, sportkocsi-, kondigép- meg háztartási cikk-reklámok. És mindezt egy olyan főszereplő tolja narrálva a képünkbe, akinek agya és szíve összetéve nem tesznek ki egy pingpong-labdát, csak az égig érő egója virít, akármit mond vagy csinál – többek közt zuhany alatt maszturbál az értékpapír-tőzsdére.

 

Több mint képtelenség átélni akármit, ami Catherine és Tyler között zajlik, legalább annyira, hogy a... pff... "helyzetkomikum" érvényesülni tudjon. A szereplőket semmi nem érdekli maguk körül, ellenben pózolni, azt mindhalálig képesek! Mintha jutalomfalat járna nekik minden külön alkalomért, mikor hülyét tudnak csinálni magukból – pl. ahogy Tyler köntösben körberiszálja magát minden helységben, az előző napi hármas szex után egy ázsiai csajjal. Zéró értelme annak, ahogy és amiért ezek ketten egymás torkának esnek, majd a sok cirkusz után leállnak és kisütik, hogy ők most mégis párként akarnak élni. Románcot találni itt olyan, mint sziklából Catherine egy ripacs femme fatale-paródia, Tyler pedig olyan málé, fatökű vesztes-a-köbön, akit lelkifurdalás nélkül küldhetnének a nyaktiló alá.

Értékeljünk: velejéig megjátszott, agyatlan módon erőszakos, a humort valami absztrakt kozmikus jelenségként felfogó tucatkacat Me You Madness. Az egész annyit kínál, mint holmi korhatáros Tom és Jerry-epizód: a megtestesült önzés játszadozik a megtestesült ürességgel.