Tom és Jerry (2021)

Két inkarnáció létezik a világ leghíresebb, immár 8 évtizedes macska-egér duójáról, melyet a mai napig tisztelek, és szeretem nézni:

 

1. az eredeti Hanna-Barbera sorozat a 40-es és 50-es évekből,
2. illetve a Chuck Jones-féle évadok a 60-as évek folyamán. 

E kettőn kívül nem sok gyerekkori emlékem van a párosról. A Jones-érát előkészítő 13 rész Gene Deitch neve alatt picit furcsának tűnt: nem voltak "rosszak", küllemre még idézték is a Hanna-Barbera-kor utolsó éveit, de az össz-érzet, ami hátrahagytak, különbözött. 

Belestem a már direkt kisgyerekeket célzó Tom & Jerry Kids Show-ba is, ami már annyira leszelídítette a fizikai humort, hogy képtelen volt megragadni a képzeletemet.   

És ott van még az a morbid, éneklős nagyjátékfilm 1992-ből, ami talán 5 percig, ha szólt a két címszereplőről még a legelején. 

Minden további változatra már felnőttként akadtam rá, és egyik sem idézte teremtőik szellemét: világos, hogy későbbi nemzedékek nem tudtak mit kezdeni velük, miután az animációs rövidfilmek kihaltak a fősodrú médiából.

 

Csak ezen lamentálva több elme-partszakaszt érintettem, mint a legújabb „Tom and Jerry” összes karaktere és történése együttesen! Élő és animált lények olyan szintig tettetett, hamis érintkezéseiből áll az egész, mint Raja Gosnell Scooby Doo és Smurfs dilógiáiban – jóllehet ott még az ocsmány 3D-animáció is olaj a tűzre. A keretet sekélyes, idióta emberszereplők meddő problémázása adja, ami egyrészt a (rajzfilm)kutyát sem érdekli, másrészt természetében teljesen idegen az eredeti rajzfilmek egyszerű, de kreatív erőszakjátszmáitól. Végig azt kérdeztem magamtól: mi köze mindennek Tom-hoz és Jerry-hez? Csak így bemutathatók ők a mai "modern" közönség számára?

 

Jerry Mouse és Tom Cat fedél nélkül tengődnek New York-ban, mikor egy Kayla nevű csaló vadonatúj munkahelyére vetődnek. A nő egy elorozott önéletrajzzal rendezvény-szervezőt csináltat magából, épp mikor egy előkelő jegyespár esküvőjét készítik elő. Jerry feltűnése bosszúságokat okoz a hotelban, így Tom felajánlja Kayla-nak az egér elfogását. Dugába dől-e a nagy menyegző, ahogy több másik rajzfigura is föltűnik a képernyőn Tomék világából?

 

Pici kitérő: az alapséma már legalább a Roger nyúl a pácban óta közkedvelt: rajzolt és hús-vér figurák közös kalandja – vagy az egyik, vagy a másik valóságába és fizikai törvényei közé helyezve. Egy rakás film próbálta szolgaian lemásolni ezt a formulát, értelmezve átvenni és fölhasználni már kevesebben. 

A Maszk ’94-ből a képregényalap véres erőszakját ötvözte a rajzfilm–fizika egy fokkal szelídebb ötletével, és lám: működőképesen passzolt hozzá, stílusában kiegészítette azt – nem úgy A Maszk fia, mely még több rajzfilmszerű beütéssel egy ész és szív nélküli ocsmányság. 

Nyers majmolások közül pedig a Space Jam kézenfekvő példa: ott többnyire a hús-vér protagonista időzik a rajzfilmes világban, a rajzolt figurák csak pár jelenet erejéig ruccannak át a mi valóságunkba – és még akkor is rejtőzködve teszik ezt.

 

Ez ugyanaz a cinikus hibridizáció, mint a Space Jam, csak még rosszabb: pofátlanul reklámozza magát a rajzfilmsztárok nevével, de azokat totál humortalanítva mutogatja nekünk. A forgatókönyv még a játékszabályokat se tisztázza rendesen: hiába világos, hogy Tomnak és társainak nincs itt külön rajzolt dimenziója, az emberek reagálása rájuk nagyon ellentmondásos. Azzal semmi gond nem volna, ha rajzfilm állatokat élő állatként, sőt emberivé betanított állatként kezelnék. De itt hol állatként bánnak velük, hol emberutánzó élő rajzokként, hol meg egyáltalán nem is vesznek tudomást róluk. Konzisztens logika nincs az interakciókban. És ez csak az egyik golyótalálat a filmnek.

 

Bár nincsenek be-beékelt idegtépő dalok, sőt a fő párost se beszéltetik folyton, Jerry és Tom újfent is csak statiszták a saját filmjükben. Chloe Grace Moretz karaktere, Kayla a valódi főszereplő, és nem érdemli meg: a figyelmet se ragadja meg, nemhogy a szimpátiánkat, sőt a film akaratlanul is enyhén rosszindulatúnak állítja be őt. Buta, mint a segg, bár a környezete dettó: kizárólag ezért nem bukik le egyből a hazudozásával. Javulási szándéknak vagy megbánásnak nyomát se láttam rajta, mikor minden összedől, max. ezt a semmitmondó sajnálom-pofát a lelepleződése miatt. Rendőrkutyát küldtem volna erre a Doktor Szöszi-hamisítványra fél órával kezdés után…!

Az a pár sovány perc, amely a címbéli páros dinamikája felé kukucskál, többször konkrét pontokat nyúl le Barbera és Hanna részeiből: pl. mikor Tom Jerry öklébe kukucskálva kap egy sallert, vagy a legstílszerűbb gegek egyike, Tom komplikált egérfogó tákolmánya. Ezeket mind sikerült úgy lemásolni, hogy a fantáziát teljesen kiszívták belőlük: hiába a közeliek Jerry szépelgő vagy Tom furfangoló arcáról, legendás energiájuk és találékonyságuk nem tud megnyilvánulni a valóság terepén és közegében. Utánzásnak is halovány, ami itt "slap-stick" címszó alatt zajlik. 

 

A kívülállók reakcióinak a kémiája tudná még ezt kimenteni, ha létezne itt olyan: a fekete kandúr Butch, a fehér macskadíva Toots és a többi rajzfigura Tomék világából csak bizsudísz 0 személyiséggel vagy viccfaktorral. Sehová se lyukad ki a szintén az eredeti sorozatból átvett zongora eleme: ezt csak ráragasztották Tomra, de amúgy nem jelent semmit. Nem tudom, kinek szánhatták nyugodt szívvel ezt a valamit: jópofa pillanat nem is dereng belőle, az ötletesség halva született, a humor és értelem pedig úgy öldösi egymást másfél-két óra hosszat, ahogy Jerry és Tom sose tudná…!

 

Ha a rajzolt karakterek régi énjeik hígított klónjai, úgy az emberek ütődött bohócok, akiket rossz hallgatni. Mintha egyikük se tudná, mit keres itt: Moretz-től a Kayla főnökét játszó Michael Pena-ig egy normális alakítást nem találni, mindenki balta képpel szimulál érzelmeket vagy ripacsosan indulatot, ha épp olyan jelenet jön. Nem hiszem, hogy csak engem hagyott hidegen Kayla állása, a befuccsolt esküvő, vagy a bollywood-os szakítás-békülős melodráma, ami körül az egész cselekmény görcsöl. Össze nem egyeztethető az emberi lét, gondok és az egész hús-vér fizikai sík természete Tomék szórakoztatóan egyszerű, mégis sokrétűen csattanós mesevilágával. Eredeti koncepció vagy ötlet nélkül a készítők mégis ezt erőltetik ránk a nagy semmiért.

 

Egy sima válogatás-videót összevágni az első széria 15-20 epizódjából már nagyobb szellemi munka, mint amit ez a céltalan, zavarba ejtő reklámtermék tükröz. Büntetően üres és lelki szegény emberfronton, fájóan jellegtelen és tompa rajzfilm-oldalról – részben mivel egyáltalán nem az ő otthonviláguk a faviccek színtere. Egyszerűen nincs szív vagy energia benne. Ha egy stúdiónak megint kedve támadna újabb meseikonok filmjogain lovagolni, előbb lőjék főbe magukat, mintha ők is azok lennének, hátha úgy beindul az agyi vérkeringésük!

1/5-öt adok a 2021-es "Tom and Jerry"-re.