Meg ne mozdulj!

Sam Raimi produceri feltüntetése nélkül szerintem a szélesebb közönség azt se tudná, hogy létezik a Meg ne mozdulj! Szánakozó félmosolyt kelt, ahogy ez a kis túlélőthriller egy régi formulával bíbelődik: egy egyszerű felütésű, rémisztő alapszituból minden apró kis részletet előbogarászik és kisajtol, hogy ezáltal a film minimalistának, mégis frissnek és intenzívnek tűnjön. Legutóbb David Fincher A Gyilkosa remekelt nálam ezzel a recepttel. Amit a Don't Move! elfelejt, hogy ez csak akkor válik be, ha minden más elem is működik, és a sablon sajtolása közben a film, mint nagy egész külön megizmosodik, ahogy összeáll egyetlen nagy élménycsomaggá. Itt viszont csak elszigetelt pontokban pislákol feszültség, miközben haldoklik a színészi játék, történet pedig elvi síkon talán létezik, de a cselekményben nem kimutatható.

 

Iris egykor elvesztette a fiát. Egy napon hirtelen elhatározásból elsurran a párja mellől, és most egy sziklaorom tetején vacillál, vajon leugorjon-e. Egy Richard nevű krapek jön arra, és nyájaskodva lebeszéli őt a dologról... de csak azért, mert ő egy pszhiopata gyilkos, Iris pedig a legújabb áldozatjelöltje. A nőnek ugyan végül sikerül elfutnia, de Richard előzőleg egy bénító szert fecskendezett a nőbe, ami a vadonban menekülve ideális célponttá teszi. 

Ami már a kezdet kezdetén torpedót állít e mű hátsójába, az a forgatófüzetet végig belengő álmatag beállítás és Kit-érdekel?-bűz. Itt még az a kevés szereplő és sztorielem is, amivel bíbelődnek, olyan mértékig jellegtelen és súlytalan, ami már nem "minimalista", hanem egyszerűen csak lusta. Ez az egész egy lusta zsebthriller, az egy vagy két félelmes beállítása – pl. a rejtőzködés a fa odvánál – is inkább csak elgondolva, az átlagember alapfelfogása szintjén kegyetlen. Nem pedig attól, ahogyan a jelenetek meg vannak írva, rendezve vagy utó-munkálva.

 

Iris egy szép pofi, és ezzel ki is merült a személyisége. A semmiből dönti el már azt is az elején, hogy megöli magát, rácsaptak pár mondatnyi háttérsztorit, ami bődület monoton stílusban el is fecseg a vadidegen Richard-nak. És valahogy sikerül a részleges paralízisét úgy, mint a vége felé a hatás elmúlását is félrekezelni; a fiatal nőt feltűnően mentegeti a szkript, mert a női főhősnek kötelező győznie a gonosz férfi antagonistával szemben. 

Óvodások kitalálnák az, hogy mit kéne tanulnia mindebből, mire ellenfele előtt áll diadalmas pózban: Iris, ne ölődj meg se magad, se más által, élni az mindig egy jó dolog! Így sikerült a veterán Raimi-nek és munkatársainak érzékeltetnie egy olyan tucatmesét, ahol az életakarást egy ölőmániás hivatott előcsalogatni a hányódó szegény nőből, mintha ez a sors afféle beteges terápiája lenne gyászra és/vagy depresszióra.

 

Hazudnék, ha azt mondanám, meglep a dolog, hisz a tartalomra éhes Netflix ideális lomtára az olyan balga ujjgyakorlatoknak, mint a Meg ne mozdulj! Agytompító anyag elejétől végéig, szereplőitől beállításaiig. Igyekeztem valami foszlánnyi félelmet és részvétet a főszereplő iránt összegereblyézni magamban, de csak a lohasztó unalom lenyomata, ami tartósan megmaradt itt bennem. A mű címét pedig úgy fogom föl, hogy közvetve nekünk, a székünkön ásítozó nézőknek szól: meg ne mozdulj (míg le nem gördül a stáblista)!