Préda

 

Lassan már ezeknél az agyontejelt ősszériáknál is pedzegetik, hogy kreatív vérfrissítés nélkül profitképtelenné fognak válni. Nos, a Préda a Ragadozó-filmcsokor rimánkodása a rajongók felé, hogy még ne temessék a franchise-t. Ez egy minimalista beütésre rájátszó túlélőmese: alapvetésében hordoz egy, max. két merész húzást, de amúgy egy nagyon szimpla, túlontúl sablonhű és átlátszóan feminista hangélű produkció lett.

 

Valahol a 17. századi Amerikában járunk, egy neve-nincs bennszülött falu vidékén. Naru, a fiatal nyomolvasó lány vadász akar lenni, ám a törzsi szokások ezt nemigen engedik. Bátyja, Taabe ugyan igyekszik magával hozatni egy-egy vadejtő útra, de ő sem igazán hisz benne. Egyik ilyen útjukon ismeretlen fenevad nyomaira bukkannak, melyről egyedül Naru ismeri fel, hogy nem evilági. Gyanúja süket fülekre talál, így magányosan indul a már emberre is támadó lény keresésére…

 

Nem kertelek: felemás munkát végzett Dan Trachtenberg rendező és stábja a Prédával. Az tetszik és örülök neki, hogy tisztelettel ábrázolnak egy őshonos amerikai törzset, a szokásaikat és az értékrendjüket (ehhez képest a fehéreket jól szétdémonizálták). Szerencsére a köztük elhangzó párbeszédek is úgy értelmesek, hogy közben azért nem hangzanak 20. századi beszédnek. Komolyabban tudtam venni a hétköznapi élet csendesebb perceit, mint pl. az Apocalypto-ban. A Predátor (Ragadozó) körül sikerül kicsiholni a félelem auráját, bár közel sem olyan mértékig, mint a ’87-es eredetinél. Majd próbálom picit körülírni, miért nem...

 

Amber Midthunder játéka együttérzővé tett engem Naru felé: esze és kitartása mellett a konkrét tudás és az önfegyelem se hiányozna belőle. Ám erőnlétet és tapasztalatot eleve nehéz úgy szerezni egy életveszélyes szakmában, hogy a közösség ereje és biztonsága nem áll mellette. Ezért probléma a társai lenéző, gáncsoló magatartása, ami egy ponton már nyíltan ellenségessé válik. Ezt így értem. De a film ezt az előítéletet nagyon egysíkúan és körkörösen ábrázolja, annyira, hogy idővel már tipikus nőhatalom–propagandaként süt le a képernyőről.

 

35 évvel ezelőtt a megfoghatatlan rettenet atmoszférája adta az eredeti Predator sava-borsát: egy humanoid szörnyharcos több száz évvel későbbi technológiájú fegyverekkel, láthatatlanul tudott edzett katonákat egyenként becserkészni, majd iszonyú kínok közt felnyársalni, mígnem egyikük túl nem élte a vele való dzsungelháborút. Érezni lehetett, hogy itt csak a maximumot nyújtva van esély egyáltalán 1 darabban maradni, nemhogy az arctalan űrhóhérral szembeszállnia!

 

Naru egyszerűen nem áll egy szinten az ottani 2 párbajféllel, és ezért nem jó film ez! Túl feltűnő „plot armor” („cselekménypáncél”) mentegeti Narut: miután az alkotás felénél először látja tágra nyílt szemmel, ahogy a Ragadozó széttép egy medvét, az mégcsak nem is üldözi őt, mert „veszélytelennek hiszi.” Ez így túl kényelmes – főleg úgy, ha a film lényege pont a párharc volna ember és szörny között! Majdnem az egész filmen át kell várnunk arra, hogy aztán a lényeget baromi gyorsan lezavarják, akárcsak másik zsánerből a Batman V Superman-nél.

 

A készítők ügyetlenül próbálták áthidalni a képességbeli szakadékot kettejük között: Naru – akiről már alkatilag is ordít, hogy nem ebbe a filmbe felel meg „kiválasztottnak” – az első félidőben még a terepen edződik, a Ragadozó pedig lesérül a túrázása során. Ezt nem veszem be. Még ha ez is a legelső alkalom, hogy a Földre jött, ezek az állatok és íjas-dárdás indiánok zéró gondot kellene, hogy jelentsenek neki. Oké, hogy a főhős a terepet is felhasználja a végén, vagy bármilyen ismeretlen fegyvert, amit csak megkaparint – legyen az fehér ember puskája vagy a vadász high-tech kütyüje, mint a Cowboyok és űrlényekben. De könyörgöm: az a szörny sem hülye! Tudjuk, hogy vannak neki (is) reflexei, ösztönei, helyzet-felismerő és stratégiai érzéke…!

 

Kicsit elbénázták az állatok ábrázolását is: főleg azon a medvén könnyen kiszúrható, hogy animált (bár az is igaz, hogy így emészthetőbb a rajta végrehajtott erőszak látványa). Naru kutyája is kapott gazdija plot-armor-jából, mert a veszély kellős közepén sem esik sose baja. 

A Ragadozó, a láthatatlanságának effektusa és technikai eszköztára mutatósak. Nem bántam továbbá azt a rendezői döntést se, hogy a fél játékidő igazából felvezető kör, ahogy a két fél külön viaskodik a tájjal, egész a találkozásukig. Az állatvilág „csupasz” képsorai is szolgálhatnak egy érdekes, izmos történetet, anélkül, hogy unalmassá válnának (pl. a 2001 Űrodüsszeia eleje). Csak sajnáltam, hogy végül közel sincsenek annyira egy súlycsoportban, mint azt a film tetteti.

 

Számomra az összes Predator-sequel közül a Préda araszolt a legközelebb az 1. rész élményéig, de az tuti, hogy nem érte el. Túl egyszerű és kiszámítható menetrendet követ, amit a terep izgalmai és a színészi játék kevéssé kozmetikáznak. Közel sem tűnik egy sorozat újjászületésének, mint inkább a feminista kordivat szokványos lenyomatának.

3/5-öt adok rá.