A jég ellen

 

Ha Jar Jar Binks ember volna, és egy több éves sarkköri expedíción venne részt a mi világunkban, akkor olyan lenne, mint Joe Cole A jég ellenben. A Netflix történelmi filmje olyan vontatott, önismétlő, szürke és előemésztett, hogy valódi karakterdrámát max. a látóhatárnál szúrni ki benne: író-színész Nikolaj Coster-Waldau és Peter Flinth rendező úgy mutatták be egy szó szerint dermesztő XX. századi út viszontagságait, hogy abból a feszültség, a gyötrelem és a lélektan szinte teljesen ki lett szárítva. 

1909: a tapasztalt Ejnar Mikkelsen kapitány Grönlandra érkezik egy csapat élén, hogy felkutassák a tragikus sorsú Dán Expedíció egy tagjának feljegyzéseit. Ezek bizonyíthatnák ugyanis, hogy Grönland egységes sziget, azaz az USA jogtalanul tart igényt a dán gyarmat felére. De egyedül a zöldfülű gépész Iver Iversen vállalja, hogy elkísérje Ejnart a rettentő embert próbáló vándorúton. A produkció Mikkelsen Ketten a jég ellen című regénye alapján készült.

 

Fakezű történetvezetéssel kell a nézőnek megbarátkoznia, ha végig akarja vegetálni A jég ellent. Hiába fogja föl az ember a kontextust, hogy miféle időkeretek között, mekkora horderejű és milyen borzalmakat rejtő küldetést teljesít a két főszereplő, mindezek súlyát és sürgetőségét nem lehet kitapintani. Pedig az eleve mostoha terepviszonyok és az élelemhiány mellett az is sürgeti a párost, hogy ha nem érnek vissza, mielőtt a jég eltorlaszolná a hajó hazaútját, ott hagyják őket a semmi közepén – ahogy az be is következik. Egyszerűen nem tud bánni az idővel ez az alkotás: alig történik valami, és az a kevés is vázlatszerűen követi az előző jelenetet.  

Az atmoszférateremtés csődje mellett a két főhős – Cole és Coster-Waldau korrekt játéka dacára – unalmas statisztafigurák: egyikük egy már életveszélyesen naiv, lelkendező ifjonc, a másik a hivatásmániás, örökké morci vezető, akit otthon szíve hölgye várja. Mindkét archetípusba könnyű beleképzelni magunkat, de nincs elég színezet adva a személyiségükhöz. Két véglet, akik a maguk külön világában élnek, de akiknek még az összecsiholódása is olyan hétköznapinak hat: végig az az érzésünk, mintha csak valami elszúrt hegyi pikniken diskurálnának munkáról, nőkről, a szeretteikről, stb. Nem pedig egy történelmi léptékű, de testet-lelket-elmét örökké mardosó, gyilkos misszión.

 

Ügyetlenül próbálták lélektani thrillerré fazonírozni a film 2. felét, mikor Iverék a kunyhóban élnek, várva, hogy valami mentőcsapat érkezzen. Kapitányunkat lassan megtöri és felőrli kilátástalan helyzetük, míg végül össze is kap egyetlen társával – olyan iskolai verekedéshez hasonló stílusban. Ez a baj az egésszel: a problémák itt mind súlytalanok, és secpec alatt oldódnak meg – legyen szó Iver kedvenc kutyájának lelövéséről, élelemgondokról, sőt még a megmenekülésük is csak úgy a semmiből zajlik le, mire jöhet megdicsőülésük a civilizációban.

 

 

A jég ellenre 2/5-öt adok. Örülök, hogy egyre több kevéssé közismert XIX.-XX. századi expedíciót filmesítenek meg, de ez a darab borzasztó száraz és monoton krónikája az emberi túlélés küzdelmének.