Vesper

Újabb letargikus 2022-es filmfesztiválszökevény, ezúttal Karlovy Vary-ból. Biztató ötletek és kőkemény valóságkritika olvasható le a Vesper-ről, Kristina Buožytė és Bruno Samper komor posztvilágvége krónikájáról. Ám foszlányos történetvezetését és lepusztult látványvilágát csak részben indokolja a téma és a (hollywood-viszonylatban) szűk költségvetés, főszereplőik pedig nehéz soruk dacára is inkább színtelen földkinövések maradnak, mint igazi emberi lények.

 

Egy balul elsült ökoválság-kezelő projekt következtében mesterséges mikróbák radírozták le az élővilág nagyobbik felét a planétán. Modern technológia márcsak az oligarchia uralta „Citadellákban” („Fellegvárakban”) létezik, azon kívül pedig az emberiség megmaradt szórványai vegetálnak, középkori viszonyok közt küszködve a napi túlélésért. Stabil élelemforrást egyedül a Citadellákból érkező magterményei adják, amiket direkt úgy manipuláltak, hogy ne legyenek szaporíthatók. Ezért kutatja egy 13 éves lány, Vesper a magok génkódjának meghekkelését – miközben nyomorék apjáról gondoskodik egy romos faházban.

 

Akár még üdítő is lehetne ennek a multinemzetiségű (belga-francia-litván) műnek a lesújtó nyíltsága az átlagemberről és a „civilizációról.” Akinek van szeme és agya, már tudja, hogy a Vesper sivár földi pokla pontosan az, amelynek elérése felé a mai világ rendszere be van állítva: a világ „vezetői” erkölcstelen pszichopaták, akiknek hatalma a technika, természet és tömegek állandó kisajátításán alapszik. Az ő érdekük, hogy az emberek állandó kilátástalanságban vergődő, anyagi-szellemi értelemben is leépült roncsok legyenek, mint a filmbéli túlélőcsoport tagjai, melyhez Vesper és rokonai tartoznak.

 

Leplezetlen antikapitalisa kiáltvány a film, és világos, mit akar üzenni a komor jövőképével. Ez az általános nincstelenség vár mindannyiunkra, ha nem tartozunk az elitek elitjéhez: egy gigászi, kilátástalan mocsárvidék, ahol a földönfutóvá tett emberek már rabszolgának se kellenek. Arra ott vannak az engedelmes mesterséges humanoidok, mint Camellia, a hajótörött nő, akire Vesper rátalál.

 

De egy dolog, mennyire akar(nak) üzenni valamit a szerző(k), és más, hogy ebből mi tetten érhető a tényleges művükön. A kettő közt pedig a Vesper-nél bizony igen nagy a szakadék. Borzasztó nehézkes a film világépítése vagy akár mondandója: egy túlírt szöveghalommal lehadarnak az elején minden kulcsinfót arról, hogy mi történt a világgal és az emberrel. Az alkotók összekeverték szerintem a tartalmi alapozást az atmészféráéval: túl sok sztorit és túl sok felhívást várnak el tőlünk, hogy belelássunk a sivár, ingerszegény panorámába, az ütem nélkül terjengő cselekménybe és a kidolgozatlan szereplőkbe.

 

Nem veszem be, hogy csak a címszereplőnek „volt joga” kézzelfogható személyiséget kapnia. Raffiella Chapman Vesper-jét érdekes fajta zseninek találtam: az a Csináld-magad!-típus, aki ugyanezt az önfejlesztő képességet próbálja megfogantatni a kísérleti növényeiben. Csak magára számíthat:

·       magatehetetlen apja, Dáriusz csak egy lebegő drón révén képes kommunikálni a világgal,

·       anyja még korábban elhagyta őket,

·       nagybátyja, Jonas, a csoportjuk vezetője pedig egy velejéig romlott, szívtelen gazember.

Vesper törődése az apjával az egyetlen stabil érzelmi kapocs a filmben.

 

 

Rengeteg a beváltatlan ötlet és az elvarratlan sztoriszál. A Citadellák nem is mutatkoznak meg a filmben, csak az onnan kiküldött, videójáték-szerű hatóságiak. Vesper anyjának sorsát sem bírták megírni tisztességesen: csak mi találgathatunk, hogy talán azért lépett le, mert egy idő után már nem bírta elviselni a nyomorék párja ápolását lelkileg. Camellia háttere éppilyen gyér: az leesik ugyan, hogy „apja” és menekülttársa, Elias valójában a létrehozója volt. De miért ítélték halálra a Citadellában, hogy el kellett futniuk? Mi a fene az a röhejes altatócsók-képesség, amit Dáriuszon, majd Vesper-en is használ? Arról meg ne is beszéljünk, mennyire zavaros, ahogy a Camelliától vett minta valamiképp rávezeti Vespert a megoldáshoz, amit a magok kapcsán kutatott…!

 

Egy TV-sorozat pilot dupla-epizódjaként sem biztos, hogy működne a Vesper, de így, többnemzetiségű koprodukcióként csak simán vérszegény darab lett. Elgondolásait nem tudja szervesen a történetbe szőni, forgatókönyve tele van hézagokkal és átgondolatlan röpmegoldásokkal, nincs rendes lezárása és sok a fölös időhúzó rész. Buožytė és Samper túl sok hiányosságra szánta felmentőkártyaként a film technika- és társadalomkritikus üzenetét, a legfontosabbat, a sztori és szereplők kikerekítését pedig magától értetődőnek vették. Ami azért is letaglózó, mert hat éves projekt-ről beszélünk.

 

A Vesper-re végülis 2/5-öt adok. Nyerssége és pár okos elgondolása megkapó ugyan, de emberileg és tartalom terén is gyönge lábakon áll.