A Mandy pszichedelikus
látomásai az Upgrade agykontroll-technológiájával egyesítve, egy kifejezetten
retinát – és elmét – provokáló horrorüstökösben. David fia Brandon Cronenberg
megkísérli az emberi identitás összes külső-belső rétegét lenyúzni rólunk a Possessor-ban:
képileg brutális és nagyon tömény, vérbő és kilátástalan hangvételű, de okosan merész
a leigázott elme poklának ábrázolásában. A felnőtt besorolás nemcsak reklámtrükk,
bőven megszolgálja, hogy a néző idegzetét és befogadókészségét is eddze általa.
Tasya Vos egy újféle bérgyilkosnő: implantátumok révén akárki teste-tudata fölött teljes irányítást tud szerezni, akarat nélküli biorobotként használva az illetőt, akitől a célszemély – na meg az esetleges tanúk – után szintén meg kell szabadulnia. A titkos vállalat, melynek dolgozik, minden visszahozás után ellenőrzi, hogy épek maradtak-e Tasya emlékei és valóságérzete. Legújabb célpontja egy adatgyűjtő cég főnöke, John Parse, és a lányának, Ava-nak a pasiját, az alkalmazott Colin Tate-et kell „megszállni.” Csakhogy a gyilkosságnál Tate elméje kettéhasad, és onnéttól egy őrült mentális börtönben reked a kitörni próbáló Colin a férfit újra leuralni próbáló Tasya-val.
Régi ismerős ez a világkép, ahol
istent játszó gigacégek gépi úton kiiktatják emberi mivoltunk alapjait, puszta játékszerként
„működtetve” minket. De régen láttam olyan történetet, ami be is vont, és ilyen
átgondoltan is szőtt hozzá ennyi kifejezőeszközt. Okosnak tartom a kontrasztot a
két filmbéli óriáscég között: míg egyik a klasszikus kapitalista ember-kisajtolás,
Vos titkos munkahelye már a „tökélyre fejlesztett” biológiai kontroll. A mattfekete
jelen és a koromfekete közeljövő – bár Cronenberg ügyel rá, hogy ne tudjuk
egyetlen évtizedhez kötni a helyszíneket. A Possessor mindent
elkövet, hogy ne maradjon búvóhelyünk, és pontosan annak az alsóbb lénynek magunkat,
amiként ez a világportré értelmezi az embert: állampolgár = „egység” | tömeg = „készlet”
| magánszféra = „feltöltőállomás.” Ez az „életmód” éppúgy deformálja pszichésen
az embert és kapcsolatait, mint ahogy az emberi hús torzulásait látjuk az elme képsoraiban.
Hihetőnek találtam, ahogy a film a kiüresedett családi viszonyokat ábrázolta. Tasya képtelenné vált arra, hogy igazi érzelmeket fejezzen ki, és ezt nemcsak azon jelenetek fejezik ki, ahol elpróbálja, hogyan viselkedjen férje Michael és kisfiuk, Ira előtt, vagy mikor fásult arccal szeretkezik férjével. Később Tate-nek a testében se „viselkedik” sokkal elevenebben, de értettem, mire föl akarhatta ilyen erkölcstelen hivatásnak szentelni magát: a zsigeri izgalmakért, amikre más bőrébe bújva rátalálhat. És ironikus módon e megbízások mind tovább vájják ki a lelke maradványait…
Nem semmi mutatványt művel a rendező:
nemcsak külön van testi és elmebéli eseménysor, de utóbbin belül 3 folyamat
haladását figyelhettem párhuzamosan:
- a felborult elmeegyensúly őrületes, amorf tüneteit,
- a körvonalazódó szkandert Tasya és Colin éntudata között,
- egy tragikus és maróan rideg karakterbukást, ahogy az elvileg feleség-anya az emberség utolsó morzsáit is levedli.
És mindezt egy olyan szereplőn
keresztül, aki alig mutat érzelmeket. Apropó: először még amatőr bakinak véltem
Tasya-tól, hogy Tate testében a viselkedése feltűnik Ava-nak, holott azt kifigyelni
is a felkészülés része. De ez betudható annak, hogy hibázni emberi vonás – még
egy profi testbitorló hóhértól is.
Nem igazán lepett meg a tetőpont, ahol Tate eljut Vos címére, és azt teszi Michael-lal meg Ira-val, amit a nő művelt vele és oly sok más áldozatával. De az tetszett, ahogy ez betetőzi Tasya elembertelenedését. Gyász helyett rezignáltság tölti el tőle, hogy senkije se maradt – épp ahogy főnöknője is szerette volna. Családi (fizikai) „élete” már rég csak pantomim volt, egy újabb lecserélhető fedőélet, csak ezt még nem kellett felvállalnia. Ugyanazt a tesztet a film elején és végén kb. egyforma válaszokkal, de utóbb már bármi fölös szó vagy jel nélkül tudja le. Tökéletes gyilkológép lett, a célszerűen embertelen világ mintaalanya.
Sokszínű jellemrajzot márcsak a premissza miatt is nehéz lenne itt várni, de a szereplők érzésvilága teljesen átjött nekem a filmből. Christopher Abbott talán nem pont olyan intenzitású jelenlét, mint Andrea Riseborough, de a karaktereik párharcát egyazon elmén belül végig érdekfeszítőnek találtam.
Karim Hussain operatőr Mandy-szinten elborult és felkavaró látványvilágot hívott életre; beolvadó testhús és deformált sikolyarcok az elmében, állatként lelőtt vagy zsákként szétszabdalt holttestek a valóságban, de mindkét síkon ott a keserves vergődés az irányító erő, a „terv” ellen, ami már eleve megpecsételte sorsukat. A szürreális képek közül talán legemlékezetesebb, amikor Colin saját fejére húzza Tasya levedlett arcbőrét, s így elméje tartalmába is beleláthat.
Edzett lelkület kell ehhez a sokoldalú, hovatovább zseniális rémálomhoz, melynek kezdeteit mintha már látnánk is szárba szökkenni 2020. valóságában. A gyengébbeket élve "felszeleteli", akár egy darab húst, de emellett kérdéseket sajtol ki belőlünk az egyén mibenlétéről. Ki-( vagy vissza)iktatható-e az éntudat, a "szabad akarat"? Mennyire mosódhat egybe saját elménk gondolata/érzéki benyomása a mástól származóéval? Mikor számít valódinak egy érzelmi kötelék, és mikor nem több viselkedési sémánál?
A Possessor (vágatlan verzió)-ra különösebb kivetnivaló híján egy 5/5 adok. A leghatásosabb produkció, amit az óévből szerencsém volt megtekinteni.
Végezetül pedig:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése