A Hangya és a Darázs

Hát mégsem volt hiába az a sok vacak, amit a stúdió bedobált: végre rájöttek, mire való a forgatókönyv!

A Hangya és a Darázs ugyanaz az eset, mint korábban az Amerika kapitány – A Tél katonája volt:

egy vérszegény szuperhős-eredetsztori után a folytatás – 3 évvel később – már önálló, állóképes akciófilm lett, főleg mivel a korábban elég semmilyen karaktereket már kellően kiérleli egy komolyabb, személyesebbnek ható konfliktus. Ja: és mindkét főhős bűnözőnek számít a szokóviai egyezmény megszegése óta.

Scott Lang 2 éve házi őrizetben él, és se Hank Pymmel, sem annak lányával, Hope-pal nem beszélt. Hope anyja, Janet Van Dyne 30 éve eltűnt a kvantumtérben, de Scott vízióján át most életjelet ad magáról. 

Így hát a trió lepel alatt újra összeáll, hogy megtalálják őt. Az új kvantumgépre azonban még két pályázó akad: 

1.    egy Pym technológiájára ácsingózó kereskedő, 

2.    és egy Szellem nevű zsoldos nő, aki saját instabil testanyagszerkezetét akarja rendbe hozni.

A történet igazából egy egyszerű városi hajsza, ahol mindenki tett már rossz fát a tűzre, és mind ugyanazt a szent grált - egy zsugorított laborépületet – kergetik. Egy kicsit a Deadpool 2.-re is emlékeztetett, bár az nyilván nyersebb és durvább. 


Attól lesz mégis erős darab a Hangya és a Darázs, ahogyan legegyedibb motívumával, a zsugorítással bánik: nemcsak az akció, de a történet szerves középpontja is ez, ennek a technológiának az aspektusai. 


Peyton Reed rendező ügyesen gazdálkodik a sztori és a látvány kelléktárával, a humor pedig ötletes és sokkal kevésbé erőltetett, mint az első Hangya-mozinál volt.

A karakterek ugyan nem sokat mélyültek, viszont a foglalat, amibe elhelyezik őket, sokkal személyre szabottabb és érdekfeszítőbb egy ezredik szuperhős-eredetsztorinál. 

Scott személyisége is kicsit egyedibb színezetet kapott, és a hozzá fűződő poénokat is okosan írták meg: mulattató lett valahányszor a spéci ruha nem a kívánt méretre zsugorítja/nagyítja őt. 

A szereplőket mozgató kapcsolatrendszer többrétű és esetenként meggondolkodtató is. Nincs makulátlanul jó vagy rossz arc a mellékszereplők között – kivéve két fazont, akik nélkül szerintem jól meglett volna a cselekmény.

Ez a konfliktus, hogy Hope 3 évtizede odaveszett anyja még élhet valahol a szubatomi világban, sőt ki is hozhatják onnan, egyből nagyon személyessé, családivá teszi az egész konfliktust. Még Scott kislánya, Cassie is próbál segíteni, ahogy apja távollétét rejtegeti az FBI előtt, 

Pymék egyik házihangyájával közösen. „Hány éves vagy te?!” 

Három apafigura van a filmben, a morális spektrum 1-1 fokán: a házias Scott és a céges, rovott múltú Hank között foglal helyet Hank egykori társa, Bill Foster. Tetszett, hogy bár Szellem, eredeti nevén Ava segítője, több önmérsékletet és erkölcsi érzéket mutat föl, mint Hank: 

Hank konkrétan életeket tett tönkre fiatalabb korában – köztük Ava néhai apjáét -, és most ennek a  következményeivel szembesül. „Előbb-utóbb mindenkit eltaszít. Janet volt az egyetlen, aki végig kitartott mellette…”

„Ezt most fejezd be!”

Avát olyasmiképp használja a forgatókönyv, mint A csodálatos Pókember 2.-é Harry Osbornt: már nem sok ideje van hátra egy testi rendellenesség miatt, ettől kétségbeesett és agresszív lesz. Ráadásul valami módon a főhősnél van a gyógyulása kulcsa, így eljut arra a pontra, hogy bárkin átgázol, hogy megmeneküljön. 

Bill és Hank tudják, hogy Janet belehalhat, ha Ava "idefönt" kiaknázza a kvantumtér energiáját a saját céljára. (És most direkt nem firtatom, mennyire így vagy nem így működik-e a kvantumfizika a valóságban.)

Persze, szomorú a karakter sorsa: szülei meghaltak, a SHIELD becsapta és profi gyilkossá nevelte fel, most pedig saját képessége elpusztíthatja őt. Ava nekem mégis inkább működött megoldandó problémaként, mintsem szimpatikus főgonoszként. Aláírom a végkifejletet, hogy újabb "drámai fordulat" helyett a végül kimentett Janet egyszerűen meggyógyítja Avát. 

Janet ezzel példát mutat arra a felfogásra, amit Bill is magyarázni próbált neki: tanuljon meg hinni másokban. Mégha közvetlenül a túlélése is a tét, akkor se más föláldozásával akarja menteni a saját irháját. 

Michelle Pfeiffert kellemes meglepetés volt a vége felé viszontlátnom, mint afféle női Obi-want: neki és Douglas-nek rutinból megy rég elszakadt házaspárt játszaniuk. Nem tartom elcsépeltnek vagy megjátszottnak sem, hogy Scotték küldetése végül teljes sikert hozott, nem bagatellizálja el a súlyát, hogy Janet férje és lánya fél életéből kimaradt. 

Tulajdonképpen Scott-ot is ez fenyegeti: hogy kimaradhat a saját lánya fél életéből! Az elején emlékezteti a nyomozó, hogy a vádalku felrúgásával 20 évre rács mögé kerül, ami külön sürgetővé teszi Scott-nak, hogy időben végigvigyék Hank és Hope tervét. Erre így, a cikk írása előtt nem is gondoltam...

Scott és Hope párosa inkább 2 bevetés közt flörtölő duóként működik, mintsem leendő romantikus kapocsként, szóval lesz még mire gyúrnia egy 3. Hangyás részre, ami gondolom, már be van tervezve a Marvelnél. „Tudnál addig nem a lányomról ábrándozni, míg kihozod a laborom?

Mellékszereplők közül Scott régi haverjára, Luis-ra konkrétan nem is emlékeztem a 2015-ös Hangyából: a tipikus poénkodó töltelékfigura, akit itt a rosszfiúk megvallatnak, így ő sem akar kimaradni Scott-ék bulijából. 

Sonny Burch-öt éreztem még totál fölöslegesnek. Nem több rajzfilm-szerű piti bűnözőnél, akinek épp akkor támadt seftelhetnékje Hankék cuccaival. Őt szerintem csak azért írták az egészbe, hogy ne az FBI legyen a hunyó az autósüldözéseknél, illetve, hogy Scott ne bukjon le, hogy elhagyta a házi őrizetet.

Akció és stílus nekem messze kevés volna egy jó filmhez, nyár vagy nem nyár. A Hangya és a Darázst azért sorolom mégis a kevés jól sikerült Marvel-mű közé, mert a történet kellően személyes, kellően színezi és helyezi el a karaktereket ahhoz, hogy működhessen az egész. A sztori és szereplők az atommag, ami köré a szintén ötletes akció és humor odaépülhet. A Hangya folytatásában pedig mind a 4 összetevő a helyén volt.

A Hangya és a Darázsra 4/5-öt adok. Jó kis családi akciófilm.