Robin Hood (2018)

Mintha nem tudnánk, hogy ebben a pénznyelő iparágban imádnak ezerszer elásott, megmajszolt, majd újra elföldelt csontokat kiásni a sárból, hogy egy látványos újra-rágcsálást adjanak elő velük. Na erre jó példa a 2018-as Robin Hood. Vérbeli Asylum-bukéja van ennek az elképesztően bóvli feldolgozásnak, ami a Kevin Coster-változat másolatából indul, majd egyfajta Hercules legendája 2.-vé devalválódik, és egy Will Scarlet-originstory-ban ér véget.

Az ifjú földesúr Robin of Loxley-t behívják katonai szolgálatra a Közel-Keletre, így búcsút vesz barátnőjétől, Marian-től. De mire visszaér, halálhíre miatt a lány már új pasit talált, ráadásul birtokát is lenyúlta Notthingham bírája/seriffje, aki a keresztes hadjárat ürügyén nyomorba sarcolja a lakosságot. 

A muszlim Yahya - ami őszerinte a John arab megfelelője - ráveszi Robint, hogy A Csuklyás (The Hood) álcájában fosztogassa a gazdag kincstárakat, miközben gazdag főúrként behízelgi magát a bírónál. Így jönnek rá, hogy a bíró egy Rómából kiinduló összeesküvés helyi irányítója.

Tulajdonképp egy egyszerű trükkel próbált az új Robin Hood létjogosultságot nyerni: galacsinozzuk egybe a modern háborús filmek és a képregénymozik akciósémáit a lovagi középkor díszleteivel! Ennyi kreatív szénmorzsát tettek a kályhába a készítők. Ezért van az, hogy:

1. a keresztesek bevetése az elején olyan, mintha egy I. világháborús lövészároknál lennénk;
2. Robin majdnem úgy nyilaz, mint aki félautomata pisztolyból lő;
3. a szereplők ruhatára leplezetlenül modern stílusú, és a legtöbb darab úgy néz ki, mint amit a turkálóból szedtek össze.

Nem a "történelmi pontatlanság" az igazi baj, hanem az alkotók helytelen és arrogáns hozzáállása, hogy teljesen megszabaduljanak a korhűség "béklyóitól". Különösen töményen süt ez a nyitónarrációból. Mikor a mesélő kiszól nekünk, a nézőknek, hogy felejtsük el, amit a sztoriról "tudni vélünk" - vagyis hogy hány bőrt nyúztak le róla eddig -, az a legolcsóbb önigazolás a stúdiónak, hogy akármit átstilizálhasson. Nem számít, életképes egészet ad-e ki együtt a sok korrekció. 

E tévhit teszi halva született, személytelen papírmasévá az itteni Notthingham világát már a legelejétől. Ez a film se nem drámai, se nem szórakoztató, se nem önreflexív, egyszerűen csak veszettül giccses. A "fiatalos lendületet" úgy fecskendezték a mondavilágba, hogy a karakterek túl könnyed vázlatok lettek tőle, így az őket súlytó visszaéléseknek sincs érezhető nyomatéka.  

Taron Egerton, a Kingsman sztárja itt eláshatná magát, annyira színtelen puhány a vásznon, még a közös jelenetei Jamie Foxx-szal és a többiekkel sem mentik ki ezt az alakítást. Robin, "The Hood" szerelmi fájdalma a Star Wars II. Anakin-jának szintjén mozog, 

átlátszó hízelkedő manírjával meg mintha parodizálná a Zorro álarca hasonló részeit Antonio Banderas-szal. Ben Mendelsohn nyilván örült, hogy a Batman-, Exodus- és a Star Wars- után újabb nagy hollywood-i mítoszban játszhat gonosz vezetőt, de ő sem kevésbé szánalom, mint a többiek: mikor pávahangon felhördül A Csuklyás akciói miatt, kitört a kacagás belőlem. 

Jamie Dornan újabb koporsószöget vert a karrierjébe az 50 Árnyalat-trilógia után:  mint Marian undok pasija és önjelölt vezető faviccnek is sovány semmi.

Apropó Marian: mintha egy szépségszalonból köszönt volna át a forgatásra a színésznő. Elkeserítő, hogy a színészek mindössze tanácstalan fejek és baltaarcok vásári bazárját tudják nyújtani: mintha ők lennének az igazi pórnép, akiket a gonosz stúdió éhbérért dolgoztatna. 


Ritka ügyetlenek a történések szövődményei és a párbeszédek. Ez a (feltételezem: egyházkritikus) háttérszál a bíboros tervével éppúgy a semmibe lyukad ki, mint minden egyéb a cselekményben.  



„Ha tovább akarjuk pénzelni az arabokat, hogy legyűrjük az angol sereget, hogy ön és én átvehessük a hatalmat a királytól, (...)”


„A városatyák nem tehetnek mást, mint hogy megadják nekem a milliókat, hogy folytathassam a kutatást, (...)” 

Bizony: ez az a színvonal!

Jellemző az ingadozó tónusra, hogy mikor egy hatalmasság épp kivégeztetne valakit, a film mindig talál valami gyermeteg ürügyet, hogy az illető meggondolja magát. Agyonvertem volna Robint egy jelenetekor, mikor a fegyveres harc közepén felkurjant, hogy Elég már!, majd önleleplezést hajt végre. És erre az sem tudott felkészíteni, ahogy Marion leszólta álcáját, amiben mégse ismerte föl senki addig.

Az egyetlen igazán okos gondolat teljesen összefüggés nélkül hangzik el, és ez a bíboros alábbi megjegyzése a bírónak: „A félelem a leghatásosabb fegyver Isten arzenáljában. Ezért alkotta meg az Egyház a Poklot.” Akad még 1-2 okosnak szánt benyögés, pl. mikor Robin arról beszél a tömegnek, hogy a hatalmasok az igazi tolvajok, akik az ő pénzüket önösen elveszik. 

Ennek és némely jelenetképnek erősen aktuálpolitikai a beütése. A dühös, kabátos, rendbontó tömeg teljesen úgy fest, mint a mai utcai demonstrációk. Nem tudom, kik, milyen politikai csoport ellen címezhették ezt, de számomra csak az "i"-t tette föl a pontra: ez egy elfuserált átfazonírozó-kísérlet, hogy a kalandregény szellemiségű Robin Hood-ból szuperhős-franchise-t kerekítsenek. 

Tudjátok mit? Mi lenne, ha a kordivat szekerét továbbgördítve ebből is "szinematik univerzumot" hívnának életre? Nem mintha ötleteket akarnék adni a stúdióknak, de a folytatáshívó befejezését látván: miért is ne? Szerepelhetne benne mondjuk Tell Vilmos, Sir Ivanhoe, az itt meg sem említett Oroszlánszívű Richárd, és a Kárpát-medence berkeiből Toldi Miklós. Kit érdekelnek az évszámeltérések, vagy hogy logikus értelme legyen az egésznek? Minél divatosabb, annál szórakoztatóbb...! 
:\

Nem hiszem, hogy az Újvilágban valaha is megértik ennek a besült reboot-nak a tanulságait: ha egy régmúlt korhoz kötődő sztorit modernizálnak, a régi és az új stílus összehangolása több képzelőerőt követel, mint hogy egy másik zsáner sémaköntösét ráhúzzák. Az utcai szuperhős Robin Hood távolról sem élvezetes vagy megragadó, sőt még önmaga paródiájának is kevés az, amivé a népmondák hősét lesilányítja. 

 
Egy 1-es számmal ellátott nyílvesszőt küldök a plakátjára.