Bohém rapszódia

Mindig könnyebb olyan filmet méltatni, melynél a forrásanyagnak vagy a témát adó személynek/csoportnak már a rajongója vagy. Én sose ujjongtam a Queen-ért vagy más együttesért; nem látogattam tizenévesen diszkókat, nem jártam szabadidőmben fedett- vagy szabadtéri koncertekre. Ehhez képest kb. mindennap hallgatok zenét laptopon, többféle műfajból vegyesen, és nem a szerzőik glóriája szerint válogatok köztük. 

Hollywood állandóan bizonyítja nekem, mennyire nem garancia a nagy név egy kiváló alkotásra.

Farrokh Bulsara, alias Freddie Mercury a megtestesült különcség: egész életében lázadt a szabályok, megkötések, a sztereotípiák ellen. A Queen frontembereként a művészi inspirációt hajszolta, fontos érték volt nála az emberség, a közös hang megtalálása a közönséggel. Botrányos életvitele azonban sokat ártott nemcsak a Queen jóhírének, de főleg magának az énekesnek; utolsó pár évét az AIDS-szel küszködve töltötte 1991-ben bekövetkezett haláláig.

Megnyert magának ez az alkotás: színgazdag tónusú, szórakoztató, sőt felvillanyozó, akárcsak főszereplője. Bár elvileg az egész együttes létrejöttéről és sikeréről szól, a Bohém rapszódia motorja egyértelműen Mercury: annyira az ő egyénisége, munkája és hatása diktálja az események irányát, hogy a társai mintha lassan eltünedeznének mellőle, ki-kimaradnak fontos döntéseiből. Minél inkább Freddie diktálja az iramot, a film is annál jobban ráfókuszál.

Szerintem mondjuk ezzel együtt sem nyomja el a többi főbb karaktert. Sem menyasszonya, Mary Austin (Lucy Boynton), sem a másik három bandatag, Brian May (Gwilym Lee), Roger Taylor (Ben Hardy) és John Deacon (Joseph Mazzello) nem érződtek soha unalmas vagy kispórolható extrának, csak legföljebb a központi figura kezelte őket úgy időnként. 

Amennyire meg tudom ítélni, a Queen identitását tényleg „együttesen” adták az eltérő egyéniségű, de egyforma értékű tagok. Freddie a családjának nevezi őket, bár nekem furcsamód pont az adott súlyt ennek, ahogyan majd lelép tőlük. 
Megmagyarázom:

Ahogy a szüleivel az elején, a bajtársaival is lényegében ugyanazért szakítja meg a kapcsolatot. Nem győzik szélsőségeivel tartani a lépést, ő pedig a "szárnyalás" késztetésétől fűtve idővel hátrahagyja őket - nem fogva föl, mit tanúsít ez őróla, mint emberről. És a befejezés előtt mindkét családjával szinte egy időben találja meg újra a közös hangot. "Én csak annyit mondok: hogyha felébredünk, a koncert másnapján, és nem voltunk a részesei, azt a halálunk napjáig bánni fogjuk."

Bibliográfia nélkül is úgy éreztem már félidőnél, hogy ismerem ezt a szellemes, öntörvényű srácot és környezetét, magával ragadott a mű energiája és tartalmassága. Előtanulmányok nélkül találtam érdekfeszítőnek, ahogy Farrokh Bulsara a Smile bandájába belépve átváltoztatja azt a ma ismert Queen-né, önmagát pedig Freddie Mercury-vé. 

Egyformán hiányzott tehát belőlem az előítélet amiatt, hogy 

1. történelmileg hány részletet "másítottak meg" az  életpályából a hitelesség kárára, 
2. és vice versa, hogy mekkora piedesztálra emelik a zenekar tagjait meg dalait.

Erősen mozaikszerű beütése van a Bohém rapszódiának, habár a hármas egység jól kivehető benne: az első óra a nagyhajú-nagyfogú sztár felfutása, az utolsó 30 perc pedig a szétment banda újraegyesítése, a keretet adó Live Aid megakoncerttel bezárólag. 

Minden életszakasznál egyensúlyban marad a sikerek örömmámora és a kulisszák mögötti viták komolysága, miközben a főszereplő épp ezt az egyensúlyérzéket veszíti el fokozatosan. 

Csapongásait és homoszexualitását tapintattal, de mentegetés nélkül mutatják. Én magam visszatetszőnek találtam volna, ha ettől is pikánsabban illusztrálják Mercury nemi kalandjait: ez épp elég nagy részét teszi ki a műsoridőnek és Freddie jellemváltozásának is.

Mercury legismertebb, rövidhajú-bajuszos alakjához pont abból a kritikus jelenetből nyílik az ajtó, mikor Freddie és Mary megbeszélik a srác nemi beállítottságát. Ez a jelenet megborzongatott az őszinteségével. Freddie bevallja, hogy alighanem biszexuális, amit Mary helyesbít: "Freddie, te meleg vagy." Ez bizonyította nekem, hogy a nő valódi társ, aki jobban ismeri a srác gyengéit, mint ő maga. 

És ez nemcsak a tipikus "normális viszony" a bevezetőnél, ahonnan majd fejest ugorhatunk a "deviáns korszakba". Egyikük a párja elvesztésétől fél, a másik viszont már tényként veszi ezt tudomásul, mégis közösen keresik meg a hozzáállást, amely révén együtt tudhatnak élni ezzel. Sima drámáktól is ritkán látom, hogy egy fiatal pár ilyen éretten kezel egy ennyire kényes, önérzettipró körülményt.

Legvaskosabb keresztje a Bohém rapszódiának, hogy közel se olyan vakmerő vagy sablonkerülő, mint a főhőse törekedett lenni. Dramaturgiája szokványos: a különc bajnokjelölt és haverjai megkapják a nagy esélyt, berobbannak, siker sikert követ. Majd a dicsőség a főhős fejébe száll, cserben hagyja a többieket, és persze mikor észbe kap, rúgkapál a bocsánatukért a drímtím nagy visszatéréséig. Nincs is ez elrontva, csak feltűnően ismerős képlet. 

Kapunk némi bepillantást a dalszerzés kreatív folyamatába, hogy egy-egy szöveget vagy hangzást olykor milyen apróságok ihlettek. Viszont az iparág és a karrierjük buktatóiból szinte semmi nem érzékelhető. Ha nem is felhőtlen, de akkor is töretlen a Queen útja a csúcsra ebben a feldolgozásban,

egész amíg Freddie fejest nem ugrik a szólókarrierbe. És nyilvánvaló, hogy a film úgyis fölmenti majd hibái alól a végén a bő 10 perces főattrakcióval, mely a Queen nimbusza előtt tiszteleg.

Nem hiszem, hogy tudnék rosszat mondani Rami Malek alakításáról: ő Freddie Mercury. Most hagyjuk, miféle „liberális” szerepekért divat vagy nem divat manapság Oscar-t adni: Malek figyelemmágnesező a színpadon és kívüle is. A néhai zenész  érzékenységét és excentricitását is teljesen átközvetíti - anélkül, hogy a karakter már taszítóvá válna. 

Hagyott azért sablonízt maga után az, hogy ennyire úgy állítják be Mercuryt, mint a gyermeki lelkű zsenisztárt, akit megrontott a reflektorfény. De az érzelmi fordulat, mikor Freddy behúzza a vészféket, igenis működött. Nemcsak annyiként rögzült bennem az élete, hogy egy stréberből lett egókirály ész nélkül tombol, majd szívhat a saját ostobasága miatt. 

És úgy gondolom, nagyon jót tett a film drámai oldalának, hogy az AIDS-betegségét is beépítették a nagy finálé felvezetésébe. Mercury a valóságban ezt nem a ’85-ös Live Aid előtt tudta meg és közölte társaival, hanem csak 2, illetve 4 évvel utána. Freddie megváltásának így nagyobb a nyomatéka, de még nem annyira, hogy az csöpögős vagy agyonmagasztaló legyen. Nagyon kellett a békülés jelenete a szüleivel: enélkül bármilyen monumentálisnak szánták, a zárás csak nagyhangú dicshimnusz maradt volna.

Stadionnyi interjú, adat, zene és névreputáció elegyével önthetném nyakon magam, hogy ezzel is még korrektebb, még precízebb véleményt írjak erről a műről. De azzal pont a lényeg veszne el. A Bohém rapszódia az idei legjobb tapasztalataim egyike: beszédes, lüktető, hangulaterős, érdekes szereplőkkel és jó humor-dráma aránnyal. Sémáját le se tagadhatná, a valós személyek iránti tisztelet pedig gyakran alávág a kreatív vakmerőségnek – pont annak, ami a sztár fő védjegye volt. Keményvonalas Queen-rajongók túlzottan biztonsági játéknak érezhetik, ám az is emberinek és szórakoztatónak találhatja, akiktől távol áll a rock-őrület.

A Bohém rapszódiára egy Négyes adok.

(Lábjegyzet: személyes kedvenc Queen-dalom az I Was Born To Love You.)