Equilibrium

Első gondolatom, miután újranéztem az Equilibrium c. thrillert: már megint egy antiutópia. Illetve... megint egy antiutópia, amely elfelejtett meggyőzni róla, miként alakulhatott ki a szélsőséges jövőkép benne. Miként vették rá magukat az emberek, hogy egy torz ideológiájú, kommunisztikus közösséget alkossanak. Ahol nem megengedett az érzelem, a szépérzék vagy a művészet bármilyen formája.

Tökéletesen értem, miért szerethetik a mélyebb tartalmat kereső nézők is az Equilibriumot. Első ránézésre még agyatlan akcióklip-kötegnek tűnik. Ugyanakkor állást foglal egy témában, végigvezet egy lelki folyamatot a főszereplő, John Preston életében. Kicsit manipulatív alkotás, hisz egy érzelem és saját elvek nélküli világ persze, hogy épp e kettőre provokálja majd a nézőt. Hogy ő is vállalni akarja érzéseit, és elgondolkodjon rajta: érdemes-e így létezni. Egy elidegenítő, szürreálisan uniformizált bunkertársadalomban, ahol az érzés puszta kimutatása is bűn, sőt kivégzés jár érte.
És hasonlóképp, mint a Dark Cityben, itt is jön speciális képességekkel bíró disszidens, aki aztán lerombolja a kifacsart rendszert, ami megérdemelten tűnik nyom nélkül a semmibe.

Csakhát... ahhoz képest, mennyire sokkoló jövőképet tár elénk, azzal a cselekmény bántóan keveset próbál kezdeni. A fő téma sok természetes vonzatát azért nem tárgyalják ki, hogy több idő jusson akciójelenetekre (pl. az egyéniség mely részei maradnak meg érzelmek nélkül, hogy fegyverezhető le a rendszer egyik szuperharcosa, stb.). Az Equilibrium mindenek előtt akciófilm, és abból sem a legjobb. Részben témája tehet róla, de teljesen hiányzik belőle a természetesség.
Az még nem lenne gond, hogy e világ kilátástalan légkörét pörgőssé teszik. Ám egy sor kardozás, lövöldözés meg akrobatika nem kárpótol azért, hogy megtudjam, miként jut el az emberiség mából világégésbe. Csak azon lehet jót szórakozni, hogy látjuk Christian Bale-t pörögni-forogni, videóklip-szerű műharcokban.

Számos oka van, hogy a film kifejezőkészsége nekem félúton lerobbant, és nem hittem el, hogy egy ilyen abszolút egységességre törekvő világ nem az, hogy nem jöhetne létre, hanem tartósan működhet, és fenntarthatja magát. Megnevezhetném oknak pl. a csontszáraz dialógusokat, a típus szintjén rekedt karaktereket, az alap-elgondolás lyukait, a túlhasznált ackiót és azonbelül a túlhasznált koreográfiát. Sokszor mintha egy verekedős játékba csöppentünk volna, ahol nem lehet kétséges a végkimenetel. Legfeljebb az, hogy a főszereplő maga is elhullik-e a befejezéskor.

Ugye azért jött létre ez a fajta jövőkép, mert az emberek belefáradtak a világháborúba. Meggyőzve magukat, hogy érzelmek és önösség nélkül nem kaphat erőre a háborút kiváltó emberi tényező. Irreálisan gyermeteg ez a vízió. Lecsupaszítva ez a lényeg:

Semmi érzelem = semmi háború.

Egyelőre ezek az érvek jutnak eszembe, cáfolat gyanánt:

1. Az érzelmek kiiktatása semmi garanciát nem jelent a háború esélyének kiiktatására, ami miatt elfogadták a használatát. A háborúk okai főként gazdasági igényekből fakadnak, nemcsak ideológiai-vallási különbözőség miatt.
2. Érzelmek kiirtásával nem hozható létre egyenlőség, a hatalmi hierarchia és az egyének eltérő adottságai miatt. Mindenki maga választ állást és pozíciót. Nem pedig egységtermékek, mint Neo kortársai, vagy egy borg-kollektíva.
3. Érzelmetlen világban is létezhetnek konfliktusok és érdekellentétek. Az emberek ugyanúgy hibázhatnak, létezhet hanyagság. Még akkor is, ha egy sunyi, intoleráns rezsim oly szolgalelkűvé avanzsálja a népet, hogy mindenki háztartása ugyanúgy néz ki. 
4. Még a kényszerítés vagy a terror se indokolná, hogy ez a disztópia szárba szökken. Akár atomháború után se. Az ellenző többség irdatlan helyzeti hátránya, kiszolgáltatottsága + sztálini ellenőrzés kellene, hogy egy elit egyáltalán megpróbálja a népre erőszakolni az idegstimuláló gyógyszert, a Próziumot.
5. Vajon érzelmek nélkül a párválasztás is tisztán logisztikai szempontok alapján történik? Teszem azt - a Terminátor szavaival élve - mennyire "termékeny egyed" valaki?
6. Az érzelmek hiánya nem rövidíti meg biokémiai úton ember életkorát?
7. Mennyire kell elvakultnak és szolgalelkűnek lennie egy népnek, hogy saját összes hagyományát a szemétdombra hajítsa, cserébe egy olyan ideáért, ami leginkább a náci és az ultrakatolicista mixere?

Nem keveset írták ezt a történetet, az biztos. Libria hatalmi hierarchiája leginkább talán az indiai kasztrendszerhez hasonlít:

1. vezér,
2. papság,
3. rendfenntartók,
4. átlagpolgárok.

A film végig kétpólusú: Libria spártai mintaállama szemben Az Alanttal, melynek lakói fellázadtak a rendszer ellen. Totalitás vs. kiirtandó ellengondolat. Abszurd, végletekig sarkított közösségfreskó ez. Bárhogy is becsülöm a movie merész fantáziáját, tudom, hogy mindez csak a dekoráció az akciójelenetekhez.

Libria vezető tanácsa egy papság, a Tetra grammaton, amely módosított szuperharcosokkal tartja fent a rendet. Elsőrangú fricska ez a történelmi egyházak felé, akik századokon át tévedhetetlennek tartották magukat. Csak mi tudjuk, mi Isten akarata: aki nem ért egyet: meghal és elkárhozik! És hogy a gazdag egyházak saját dogmáikat nem tartják be, úgy nem tartja be az érzelemtelenséget a tanács feje, "Az Atya". Sőt: kiderül, hogy az eredeti Atya már rég meghalt, és DuPont, a movie főgonosza irányítja Libriát "Atyaként", a látszat megőrzéséért.

Nehogy kihagyjuk magát Prestont: ő a Tetra Grammaton főpapja, családfő és egyszemélyes kivégzőosztag. Kíméletlenül leöl egy csoport felkelőt a vaksötét épületben, sima embernek közelharcban lehetetlen bármit is tennie ellene. Emellé jön intuitív pluszérzéke, amivel azonnal kiszúrja az érzőt. Röviden: a "dicső rend" hóhéra.
Christian Bale mimikája remekül kihasználja az érzelmi spektrumot, zéró toleranciától a nyílt lázadás indulatáig. Preston "ébredése" a gondolat szintjén, elhatározással kezdődik, és mikor kihagyja előírt Prózium-adagját, fellazulnak az érzékei, utat engedve az érzetek, majd érzések előtt. Preston helyzete veti fel a kérdést, hogy meddig leplezhető el rezignáltsággal, ha érez valaki?

Ehm... a lelepleződése mondjuk sántít nekem. Egy kutyát rejteget a hatóságok elől, ám mire végre kinyögi rangját és személyazonosságát, a kutya ugat egyet, és Prestonnak le kell vágnia az összes rendőrt. 

Annál eszesebbnek tartom DuPont cselét arra, hogy leleplezze Prestont, mint a bűntett elkövetőjét.  Előbb parancsba adja neki a tettes, az "áruló pap" megtalálását. Majd előad Preston új társával, Brandt-tel egy színjátékot, hogy tévesen őt hiszi az árulónak, és elvezetteti. "Én nem érzek! Ő az, aki érez!"

Kicsit erőltetettnek tűnik ez a csavar, de talán DuPont számított rá, hogy egy Preston kaliberű pasas megpróbálná rákenni társára - aki épp beárulja őt -, hogy ő követett el "érzelembűnt". Azt hiszem, Brandt nem nagyon szedheti a Próziumot, mert olyan szinten öntelt, ami egy érzelem nélküli valakire már nem lehet jellemző.

Negatív utópiák közül, amiket eddig láttam, talán az Equilibrium rajzolta meg a legszíntelenebb jellemeit. Hogy ez jó-e? Művészi értelemben lehet; egyébként viszont unalmasak. Mindenki motivációja egyszerű és világos. De a szereplők és kapcsolódási vonalaik sose fejlődnek többvalamivé bábuknál, amint jönnek-halnak, ide-oda rezegnek a világukban, mint a molekulák egy jégcsapban. Az egyetlen igazi karakter maga Preston, köszönhetően Christian Bale profi játékának. A többiek mindössze egy-egy szituáció kellékei.

Nem kellett sok hozzá, hogy elcsépeltté váljon minden szó, amiben az "érzelem"-rész benne van. Akiknek elvileg vannak érzései, azok is jellegtelenek és egydimenziósak, így énbennem sem kelt érzelmet, ami történik velük:

1. Preston leleplezett paptársa, Partridge.
2. Mary O'Brian, akit később hiába próbál megmenteni a kivégzéstől;
3. a besúgó Brandt, aki érzelmek nélkül is tud vigyorogni és kárörvendeni.
4. az ellenállás vezető­jéről kide­rül, hogy szedi a gyógyszert, hogy objektíven tudjon döntéseket hozni,
5. ellenben "Az Atya" sose szedte. 

 

Az akciófaktor hatásvadász, de szórakoztató. Majdnem annyi párbaj fordul elő, mint a Mortal Kombat-ben. Szemben premierkori bírálóival én nem érzem azt, hogy az Equilibrium másolna egyéb sci-fi-kből. (Vagy lehet, hogy csak még nem láttam eleget.) Bizonyos részleteiből ordít a Mátrix - főleg a Grammaton-papi viseletről - de ezt leszámítva nem áthallásosak az akciók. Az egyszerű rohamcsapatok meglehetősen bénák, de a lekaszabolásuk kárpótol ezért.
A film zárása már tényleg semmiben nem különbözik egy videójáték utolsó szintjétől. Kimért és túlrendezett. Preston előbb megáll középen, levágja a kardosokat, levágja a csigalassan összeroskadó Brandt-et, majd DuPont lép oda, utolsó ellenfélnek. Nem mintha nem nézne ki menőn, ahogy ide-oda forgatják a pisztolyt, de az egészben nincs valódi feszültség.


DuPont egy ócska kis akarnok-cselszövő, nem tudtam komolyan venni, mint minden szál mozgatóját. Legokosabb lépését már írtam, mi volt. Dialógusai jórészt merő pózolások. "Milyen érzés, Preston?" "Vigyázzon, Preston. Az álmaimon tapos." Nem úgy hangzik ez, mint mikor egy PC-játék főellenje kerül sorra, hogy leszedjük? 
Az meg a nevetség netovábbja, hogy mindezek után még kérleli is Prestont, hogy ne lője le. Preston megismétli Partidge szavait, melyeket a halálakor mondott, Mary O'Brien halálát maga előtt látva: "Ez olyan ár, amit örömmel megfizetek." Nyilvánvaló, hogy ez Prestonnak személyes ügy, mindazokért, akik halálában saját maga vétkes. Jutalma pedig az lesz, hogy DuPont lelövése után látja az ablakból, amint épp kitör a tisztító forradalom.

Rengeteg motívum és allegória lelhető fel a produkcióban. Mindet nem fogom sorra venni, de nagyon kifejezőek. A libriai épületek minden téren kerülik a díszeket és a formai sokféleséget, a színhasználat fekete-fehér-szürke. Erőteljes a sivárság és az egyhangúság, a kreativitás cérnavékony mozgástere.

A nevek nagyobb hányada utalás. "Libria" neve annyit tesz: "könyv". A könyveket a művészet - és így az érzelmek - forrásaként elégetik, ami azt hiszem, a Kristályéjszakára lehet célzás. A "Prozium" "hasznosságot" jelent: mennyire praktikus eszköz egy elnyomó elitnek, ha az ellenérzés puszta képességet veszi el a tömegektől. Mondom: ez így nem igaz. Ha létezik is módszer a tökéletes kontrollra, ahhoz nem elég az érzelmek tiltása. Még a békéhez se biztosan.


.

Sci-fi és drámai oldalról gyenge, thrillerként megborzongtató, akció terén átlagos. Ennyiként maradt meg számomra az Equilibrium. Néhány ötletét ugyan megkísérli tárgyalni, de az egész főként a beállításokról szól. Nézhet ki így is a jövőnk, persze. De hogy miként manifesztálódik, és milyen ellentéteket szülhet azontúl, hogy "Érezni vagy nem érezni", nem derül ki. Nem rossz alkotás ez, de disztópiaként közelében nincs pl. a Mátrixnak.