Férfiak (Ők)

"FÉRFIAK

NEM TUDJUK MIT TETTÜNK!" 

Művészies csomagolású benyalás az álszent „woke” Hollywood-nak, amiből egyszerre süt a karikaturista férfigyűlölet, a mindkét nem szereplőit sújtó sekélyesség, a szerzői egó és öncélúság, valamint az igazi történet hiánya, melyet Alex Garland író-rendező a szimbolikával próbál ellentmondást nem tűrően helyettesíteni.

Miután agresszív és bántalmazó férje, James a lakásuk előtt a halálba zuhant, Harper a traumát egy skót faluba utazva próbálja feldolgozni. Egy Geoffrey nevű helybéli elkalauzolja őt a bérelt szálláshelyén, és eleinte jól érzi magát. Hamarosan azonban egy kopasz, pucér férfi kezdi követni őt, és a rendőrség egyelőre nem látja okát bent tartani. Harper egyre kevésbé bízik a helybéli férfiakban, a kétértelmű előjelek és viselkedések miatt egyre közelebb kerül a pánikhoz…

Címétől antikarakterein át az összefüggéstelen üzenetéig szinte mindent utáltam ebben a produkcióban. Cannes-i filmfesztivál ide vagy oda: az Őknek minden sztorieleme és képi rejtjelezése pusztán alibi, hogy a rendező azt hirdethesse általuk: „minden férfi szörnyeteg, nélkülük a nők békére találnának.” Akármilyen összetett jelentést próbált Garland belematekozni filmje vizuális kelléktárába, feltűnő, milyen mellékesen kezeli magát a történetvezetést, magasról téve rá, hogy az értelmes nézőközönséggel tartsa a kapcsolatot.

Fütyülök a Neten olvasható dekódolásokra a film jelképrendszeréről, ha ez a tényleges történet rovására megy, és itt nemcsak azt tette tönkre a saját megalkotója. A szereplők  nem egyebek jellegtelen, sértő gúnyrajzoknál – a férfiak direkt, a nők szándékon kívül –, és a lelki pszichózisnak ezek a képi kivetülései sem rajzolnak ki összefüggő narratívát. Nem egy felnőtt ember alászállását láttam saját traumája démonai közé vidéken, hanem egy skicchalmazt. Egy eszközt, amivel Garland – úgy vélem, nagyon is tudatosan – egy hazug szórakoztatóipari ideológiát udvarol körbe, hogy immár Hollywood legbecsesebb brand-jei is megnyíljanak előtte.

Sem Jessie Buckley tántorgásra kárhoztatott alakítása, sem Rory Kinnear sokarcúsága nem tudta számomra kimenteni, mennyire egydimenziós itt mindenki – és nem menthető ki azzal, ha mindent végig csak „1 karakter deformált szemszögéből látunk-e”, ahogy a film analíziseinek egyikében olvastam. A mélypontot a Harper elszállásoló Geoffrey alakja prezentálta nekem: az egész külleme, viselkedése, sőt a szavai mögötti észjárás olyan koboldszerű, hogy komolyan azt vártam, mikor kezd mesélni a nőnek a fazék aranyról a szivárvány tövében!

Nem valóság(érzék) és képzelet (őrület) összemosódásaként vetül le ez a 90 perc, hanem inkább képzelgésként, határok nélkül, mégis valahogy soványan. Sőt, némely sejtelmesnek szánt képsor csak szánalomvigyort váltott ki belőlem: pl. a tiltott almából való evés kihangsúlyozása, vagy az, amikor a rászórt pitypangtól Harper elvileg transzba kerül. És elismerem: a maga dilis módján muris egy pucér hapsi kókadt ámokfutását nézni a vidéken – vagy pl. a víziót, ahol láncreakciószerűen szülik egymásból egymást a férfiszereplők. De amikor egy mű ennyire átlátszóan titokzatoskodik, és ilyen agresszíven erőlteti figuráira a legprimitívebb férfi-nő sztereotípiákat, akkor az a nézőt piszok hamar fárasztani, taszítani kezdi. Maga ez az állandó és öncélú vizuális dekódolgatási kényszer, ami mögött nincs élő, lélegző történet.

Lelkifurdalás nélkül nevezem a Men-t kétszínű, hazug, hamis alibiprodukciónak, melynek cselekménye, mint olyan az értelmezhetetlenség határán billeg, és hamar át is bukik azon. Nem lett volna nehéz legalább átlagszintre kirittyenteni ezt a történetet egy városi nő rémálom-terápiájává, ahol gyász, bűntudat, magány és elnyomottság közt hányódva önmagát keresi. Ebből a tényleges végtermék semmit nem ragad meg, csak önelégült módon, felhígítottan groteszk képeket mutogatva tetteti, hogy mintha erről szólna. 

 

1/5-öt adok erre a „művészi látomásra”. 

 

Mosoly(ogj)

Szívem szakad az olyan néhanapján felbukkanó horrorfilmekért, melyek végre tényleg értelmes alaptörténetet, valódi alapfeszültséget és többnyire hatásos rémületkeltő pillanatokat szállítanak le nekünk, és félúton mégis kifogy belőlük a kreativitás benzinje. Parker Finn első nagyjátékfilmes rendezése – mely amúgy tavalyelőtti rövidfilmje egyik szereplőjét is ide áthozza –, a Mosolyogj biztató premisszával indul, de bátor sztori- és karakterépítés helyett a konvenciók és félmegoldások mocsarába téved, hogy banális befejezéssel ássa meg végül a saját sírját.

Dr. Rose Cotter kórházi szakorvos szeme láttára lesz öngyilkos egyik új páciense, Laura Weaver PhD hallgató. A zaklatott lány azt állítja neki, hogy egy lény a hozzá közel állók alakját felöltve üldözi őt, majd bizarr vigyorral az arcán végez magával. Rose is rémségeket kezd látni maga körül, de a rettegő nőnek senki se hisz: főnöke, vőlegénye, húga, vagy egykori terapeutája. Végül zsaru-exe, Joel révén jön rá, hogy ez egy az átok, mely személyről személyre terjed. A démon előbb kísérti, majd egy heti terror után meg is szállja az alany testét, megöleti őt magával, és mindig a tett szemtanúja lesz a következő célpont...

Jófajta alapelgondolás, és lekötötte a figyelmem, ahogy Rose – bár kicsit sokára, 1 órával a film kezdete után – elkezdi kutatni a tapintható veszedelem eredetét és megoldását. Az ijesztések a filmben hatásosak, és szerencsére a rendező mértékkel használja őket. A démon emberutánzó képességét is izgalmasnak találtam: idővel már teljesen úgy beszélhet és viselkedhet, mint a valódi személyek Rose életében. Maga a szitu, hogy egy fiatal, elismert terapeuta – aki a múltban maga is traumát élt át – valahogy a betege rémálom-világában reked, és az elkezdi őt felőrölni, piszkosul tetszetős horror-alap nekem. Van egy horror-manga-széria, a Melvina’s therapy: abban is ebbe az iszonyú helyzetbe kerül egy fiatal pszichiáternő – bár abban a történetben nem démon, hanem egy kegyetlen kollegina hozza el az éber rémálmot a páciensekre.

A legnyilvánvalóbb fogyatéka a Mosolyogj!-nak a szereplők: karakterfronton meg se próbál többet hozni a zsánerátlagtól. Sosie Bacon Rose-át a maga nemében megkedveltem ugyan, de a többiek hentesbárd alá valóan sekélyes, fantáziaszegény alakok, miként párbeszédeik is le vannak butítva. Teljesen igazat adtam Rose-nak, valahányszor beolvas egy ismerősének: hogy a pasija teljesen sematikusan látja a „normális élet” fogalmát, a húga meg egy önző, felszínes háztartásbeli liba. Ezek a jelenetek nem a lassú terror pszichológiai örvényét jelzik, csak akaratlanul kiszólnak a vászonról a forgatókönyvírónak: 'Hé, pajtás! Gyengék a karaktereid!' Mintha az képezné itt egy-egy alakítás csúcspontját, ha a színésznek megadatik a film védjegye, azaz démonian vigyorogni szembe a kamerával.

Finn-nek nem sikerült összesodornia a démon jelentette közvetlen veszélyt a múlttal való szembenézés szálával. Megtudjuk, hogy régi házukban Rose talált rá az elmebajos drogos anyjukra a túladagolás napján, és hogy bántalmazta gyerekeit. De ez a szál egyrészt cérnavékony maradt, másrészt nincs is valódi köze Rose mostani rettegéséhez a démon miatt. A film nem elég érett a lélektani folyamatok megértéséhez és érzékeltetéséhez, megmarad szolgai A-ból B-ból pontba tolt eseménysornak, ami kiszámítható módon a régi házba vezet. Ezért érezni légből kapottnak, ahogy a végén a démon elkezd szájalni Rose-nak az anyjáról, hogy halálakor meg se próbált neki segíteni és a többi.

Logikafóbiája lehet a filmnek, mert a fő mumusa mintha végig előre elrendelten volna rá beállítva, hogy győzzön. Az úgy még talán érthető volna, hogy a lény alakváltó, és egyre tapinthatóbbá válik, egyre összetettebben utánozni az áldozat által ismert emberek alakját. De az már légből kapott klisé, mikor az áldozat tágabb világát és a fizika törvényeit manipulálja. Ezt pedig nem lehet kimagyarázni azzal, hogy „ott van az áldozat fejében”, és ettől képes rá! Átverve érzi magát a néző, ha utólag kiderül, hogy ennyire előre le volt osztva minden lap és mindenki sorsa. Ez a démon egy nyerőgép: bármit is rúgkapál az áldozatjelölt, akkor is a „ház nyer”, mindegy, hogy mennyire nonszensz módon.

1. Egy túlélő megmondja a tutit, hogyan lehet megtörni az ördögi kört? Nos, az nem jön be, sőt a démon most kezd csak igazán bedurvulni.
2. Rose puszta kézzel védekezik, már rettegés nélkül, és látszólag felgyújtja a démont? Nem-nem: a démon csak megjátszotta, hogy halálra ég – biztos, hogy szórakozzon egyet.
3. Rose végre szembenézett a múltjával, és tiszta fejjel elautózik Joel-hez. Nö-öm, hová gondoltok: kiderül, hogy végig még mindig a háznál rekedt, és az egész csak holmi „hallucináció” volt!

A végkifejletre mondhatnám, hogy „maga az elszabadult őrület”, de akkor még úgy tűnne, hogy dicsérni akarnám. Szóval jön az utolsó menet a házban, és mit tesz Rose, aki mindent kiderített, elviselt, beismert és végigcsinált? Semmit. A démon egyszer csak úgy dönt, hogy eleget szarozott: ördög tudja, mitől, de egyszeriben képes lebénítani Rose testét és elméjét. Aztán valahogy a fizikai törvényeit letojva kinyújtja Rose száját akkorára, hogy a 70-es évekbe illő CGI-testével be tud mászni rajta, ilyetén módon „megszállva” őt. FLAWLESS VICTORY! Ezen a részen állt vagy bukott nálam, hogy eddig egy okos és nagyjából okésan levezényelt, vagy egy szokványos és csapongó rémmesét néztem-e végig.

 

Erősebb direktori kézzel összefogva sokkal több lehetett volna ez a darab, mint amivé végül összeállt. Súlyt tud adni az ijesztgetős pillanatoknak, maga az alapkonfliktus is hátborzongató lehetne, de a film lélektani vonalon egyszerűen nem elég átgondolt. Két tartópillére közül a főhős múltja sose lesz több jelentéktelen dísznél a lényeg, azaz egy random démon legújabb, végig egyoldalú vadászata mellett. A többiek pedig bábuk, amiket egyesével nekihajíthat a főhősnek jump-scare-ként. Drukkoltam a Smile-nak, de az én mosolyom lehervadt, ahogy a film végül összeroskadt a finálé előtt.

Így aztán a középmezőnybe rangsorolom, egy 3/5-tel.

Ahol a folyami rákok énekelnek

Nagyon remélem, nem követelmény tudat alatt, hogy egy szerelmi témájú regény csak úgy válhat közönségsikerré, ha előbb jó szappanoperássá fazonírozzák. Mert aki nem olvasta Delia Owens 2018-as bestseller-ét – mint legtöbbünk –, még ezt találja hinni a filmverziója alapján. Az pedig sok tekintetben ellentétes hatást váltott ki belőlem, mint amilyenre látszólag hajtott: megható helyett képmutató, izgalmas helyett terjengős, érzelmes drámájú és lebilincselő helyett pedig banálisan primitív és figyelemerodáló volt.

Kya, a magányos és antiszociális lány egy északi-karolinai kisváros melletti lápvidéken. Családja jövőtlenül tengődött majd széthullott, legutoljára az apja hagyta el. Az évek során megismerkedik egy gazdag helyi sráccal, akire viszont hamarosan holtan találnak rá. Kya-t az esküdtek és a lakosság zöme mindig is előítéletekkel kezelte, így ideális bűnbaknak tűnik. Idős ügyvédje azonban nem adja be a derekát…

 

Tárgyalótermi drámaként éppúgy mint romantikus-misztikus műként is taszított ennek a filmnek a légköre. A gyilkosságnak már ténye is súlytalannak hatott, nemhogy a köré költött rejtély, az adagolt részletek, vagy az azzal gyanúsított lány csigalassú flashback-múltja. Állandóan látom a való életben, milyen közömbös, érzéketlen félemberekké tudnak süllyedni egész települések lakosságai, tonnányi előítélettel és 0 humánummal. De ez nem mentség rá, hogy itt az összes szereplő vagy személyiség nélküli korhadt bábu, vagy álszent telenovella-szökevény. 

Akár Olivia Newman rendezését, akár Lucy Alibar forgatókönyvét nézem, nem tudtak bevonni a történések, az érzelmi oldalát pedig hamisnak éreztem. Amikor a film már épp valami mélyebbről kezdene papolni – például hogy Kya mennyire nem hajlandó elszakadni a vidéktől, hogy új életet kezdjen –, egyszerűen vállat von, és terjengünk tovább. Kya-t mintha a puszta helyzetéből adódóan kellene sajnálnunk, mint a meg nem értett számkivetettet, akinek nem volt honnan elsajátítani a teljes értékű életet és értékrendet. A gyerekkorát sajnálattal figyeltem, de a felnőttkor maga a megtestesült érdektelenség maradt – kezdve az agóniájával a (másik fajta) ártatlansága elvesztését illetően. És ez végigkísérte számomra az egész művet: minél inkább próbált akár Kya, akár más jóindulatúnak vagy épp „ártatlannak” tűnni, annál inkább kívántam neki nevetőgáz-kezelést!

 

Rossz helyen kopogtat nálam az olyan krimi-dráma-thriller amalgám, ahol minél többet tudunk a főhősről, annál kevésbé érezni életszerűnek vagy szívhez szólónak. Egy jobb sorsra érdemes nő számkivetettsége helyett a kommunikációhiány kisiskolás-szintű tankönyvi példáit látni, nagy lapaj felnőtt emberekkel eljátszatva.

Az Ahol a folyami rákok énekelnek 2/5-öt kap tőlem: roppant fárasztó két órás telenovella.

 

Lüktető Szöul

 

Egyetlen TV-sorozatért rajongtam valaha is, amelynek főszereplője egy felturbózott verda és annak félelmet nem ismerő tulajdonosa álltak: az eredeti 4 évados Knight Rider. Mindent mást ezzel a névvel – köztük a Knight Rider 2000 című zárófilmet, szintén David Hasselhoff-fal és Edward Mulhare-rel – a kukába valónak tartok. És aligha vagyok ezzel egyedül, mert eddig csak az eredeti szériáról leltem kikacsintásra bármely nemzetiségű produkcióban. 

1988: Seoul, a dél-koreai főváros a nyári olimpiára készül. Park Dong-wook, a vakmerő fiatal autópilóta, haverkörével és húgával piti bűncselekményekből élnek, míg csak le nem buknak. Ezért egy helyi ügyész, Ahn Pyeong-wook rajtaütéskor ajánlatot tesz nekik: vagy az egész banda megy a sittre, vagy futárokként beépülnek az ország legnagyobb bűnhálózatába kenőpénzt furikázni. 

 

Angolul „Seoul Vibe” néven jegyzik ezt a 140 perces akcióvígjátékot, mely feltűnőbben nem is követhetné a Halálos iramban–formulát, miközben azért figyel az egyensúlyozásra a humorizálás és a veszélyes pillanatok között. Tényleg látszik, hogy a rendező, Moon Hyun-sung nem csak az F&F-franchise – számomra felszínes és magamutogató – stílusát próbálta majmolni, hanem épkézláb sztorit, hihető korképet és minden szájmenésükkel együtt is kedvelhető szereplőket próbált társítani hozzá. Önbizalom, tempó és lóerő tehát bőven dübörög a Lüktető Szöulban, ezzel domborít, ez a védjegye. 

 

Arányborulás szokott ilyenkor betenni nálam az ehhez hasonló filmek értékének, és bizony most is ez történt. Maradok a versenyautó-metaforánál: a cselekmény tisztesen és tempósan végighajt a laza humor és személyes dráma járdaszegélyén, ám minél messzebb jut időben, annál többet tér le a választott pályájáról. Túl van nyújtva és túl van erőltetve ez az oly büszkén villogtatott lazaság és öncélú pörgés – írom ezt úgy, hogy eleinte még lelkesített a kis csapat optimizmusa, el nem ismert tehetségük, valamint az, ahogy készek vállalni az életveszélyt is az álmaikért és egymásért. 

Maga a Dong-wook-ot játszó Yoo Ah-in nevezte a Lüktető Szöul-t „szórakoztató és agyatlan akciófilmnek”, amely elvileg bármit és bárkit agyonstilizálhat egy kis  poénossággal, akárhol is szerepeljen a figura a törvényesség skáláján. A Seoul Vibe mégsem olyannyira szellemes és virtuóz hullámvasút, mint hiszi magáról, így a sokszor szűnni nem bíró menősködés és szájjártatás nemcsak jópofa, hanem bizony fárasztó, sőt hergelő is tud lenni. Az, hogy a srácok a kormány tégláiként mennyi amatőrséget megúsznak, vagy hogy pont ezért így le lettek butítva és csupaszítva a negatív szereplők, az hamar kikezd valamit, amin gyakran rugózom akcióvígjátékoknál: a tét és veszély illúzióját. 

Baromi erősen érződik az életkedv és a korszak iránti nosztalgia. A 80-as évek vége nemcsak Európát, hanem a világ túlsó felét is a Nyugat vonzáskörébe terelte: szélsebesen hódította Amerika a dél-koreai piacokat, a kordivatot és a fiatalok képzeletét. Jobb korkörnyezetbe nem is lehetett volna rakni egy csapat kerékmániás suhanc (a „Sanggye-dong Legfelsőbb Csapata”, ahogy magukat hívják) zűrjeit, akik mind ki akarnak jutni külföldre érvényes vízummal – és nemcsak feketén, ahogy az elején Dong-Wook és társa, Joon-gi Szaúd-Arábiában. „Ez nem álom. Hanem életcél.”  

Gyakran tűnik úgy, mintha a filmnek csak nyűg volna a saját krimiszála, az egész sztori motorja. Pedig a sztori lényege világos: van egy elvonult, rettegett tábornok, akinek egy rideg uzsorás banya, Kang, meg egy fenyítésfétises ex-őrnagy dolgozik, hogy kicsempésszék az ex-rezsim piszkos milliárdjait. Erre hajt egy rámenős, Harvey Dent-paródiának is beillő ügyész, akinek a fejéből kipattant Dong-wook-ék bevonásának ötlete, mert hát: ugyan ki gyanakodna egy ilyen dilis bagázsra, hogy informátorok? 

Mégis túl lágyszívűnek és mellékesnek éreztem az ügy tálalását, és ez az érzés csak kicsit enyhült átmenetileg, mikor majd lelepleződnek, és Pyeong-wook-ot – a tipikus elcseszett mentorfigura alakját – összeverve kidobják egy kocsi tetejére. Kiszúrtam itt egy párhuzamot a Knight Rider pilot-epizódjával, ami szerintem nem is lett volna olyan rossz: 

Pyeong-wook Wilton Knight-jától átvett sora: „One man CAN make a difference” itt nyilván Dong-wook-ra vonatkozik, aki felfogva a küldetés nagyságát épp le készült lépni, ám aztán a pártfogója halálának tanúja lesz. 

De amiért Park Dong-wook esete közel sem érint meg úgy, mint Michael A. Long-é, hogy a filmnek ezt a komolyabb, emberibb oldalát teljesen beárnyékolja az eredetiség hiánya, az öncélú stílusimádat, a túlhalmozott fapoénok és kacsintgatások, a nem valami érdekfeszítő szereplők már feltűnő mentegetése (plot-armor) és a túl hosszúra nyúló futamidő. 

 

Akció terén nem vagyok nagyigényű, ha van egy érdekes sztori emberi karakterekkel: a brutalitás képsorait jól helyezték el és mértékkel használták. A fő reklámpontnak számító autós üldözések és versenyek pedig a maguk miliőjén valóban „lüktetnek,” olyan kunsztokat produkálva, mint pl.

• egy kocsi egy másik körül sebtiben 10 kört hajtva elhúz a porfelhőben,
• vagy mikor egy repülőgép csomagteréből kizuhan és ejtőernyővel landol.

Ezekre konkrétan emlékszem a Knight Rider meghatározott epizódjaiból, és mosolygom, hogy pont egy távol-keleti krimikomédia emlékezteti arra a műsorra a világot. De annak a TV-show-nak – minden látványtechnikai hézagával együtt – több története, személyisége és önfegyelme volt, mint akár ennek a műnek, akár a fő példaképnek, a Halálos Iramban-filmcsokornak. 

Van úgy, hogy egy film fel-le inog jó és kevésbé jó részek között, és ha ez túl sokat fordul elő, az már az egész alkotást teszi kevésbé jóvá. Na ilyen nálam a Lüktető Szöul alias Seoul Vibe. Viccei hol felvidítóak, hol szimplán idegesítők, drámája hol bevon, hol meg csak megkésett tolóerő a cselekménynek. Főhősei jó fejek ugyan, viszont messze a kvázi-vezérük a legmegjegyezhetőbb, és karikatúrába hajlik a tőlük kétszer idősebb bűnözők portréja. Élénk kis szenvedélyprojekt ez, ami viszont küszködik a poénos stílus és a komoly krimi összeépítésével, utóbbi mellől azonnal elhúzza a csíkot, amint teheti.

 

A Lüktető Szöulra egy 3/5-öt adok. 

Bezárva (2022)

Jessica Nash-t, egy kétgyermekes anyát bezár a háza alagsorába a drogos ex-pasija Rob és annak pederaszta haverja, Sammy. Ez a felütése és nagyjából a teljes sztorija is a Shut in című idei thriller-nek D. J. Caruso-tól 

– nem tévesztendő össze a 6 évvel korábbi, azonos nevű thriller-rel Farren Blackburn rendezőtől. És mint amaz, ez se sokat mondott vagy mutatott, ami huzamosabban az emlékezetünkbe véshetné.

Sűrűn jár úgy egy kisebb produkció, hogy életszerűen ábrázol egy nehéz alapszitut, de mikor a „most kezdj is valamit a sztoriddal!”-fázishoz ér, lassan az érdektelenség gödrébe bukdácsol. Minden értéke a bevezetőjében van, még mielőtt egyáltalán beindul a cselekmény: Rainey Qualley teljesen hihető képet ad egy küszködő anyáról örökké azért stresszel minimálbér és napi teendők közt kínlódva, nehogy megint szétessen. Az alapszimpátiámat ő és a kislánya is elég hamar elnyerte.

Ehhez vajmi keveset adott az a klisé háttér, hogy régen drogfüggő volt egy agresszív szar alak nőjeként: szerintem Melanie Toast forgatókönyvíró attól félt, hogy ilyesmi indok nélkül a nézők úgyse hinnék el, ha egy átlagember a XXI. században még ilyen... nélkülözve élhet. Csak úgy, az anyagi-gazdasági-politikai környezet miatt...

De miután az 1 szem nőszereplőt az alig 2 férfi-szereplő előbb kiengedi, majd visszazárja, a film egy suta, lecsupaszított, középszerűnek is sivár vánszorgássá válik. Egy-egy feszültebbnek szánt Melrose Place-epizód szintjét hozza a Bezárva, és nem láttat vagy hallat velünk olyat, ami elemi szinten megragadna minket. Elsőtől utolsó képkockáig világos, hogy mindkét pasas menthetetlen alja-lény, akik direkt a kiszolgáltatott helyzetűeken parazitáskodnak, mint Jess.

 

Röviden: a Bezárva teljesen szürke, szokványos és kiszámítható thriller, ami a klausztrofóbia és életveszély helyzetét csak ismert klisék útján-módján, alap-alapfokon meri körüllézengeni. 

2/5-öt adok rá a bevezetés valószerű életképe miatt.

Préda

 

Lassan már ezeknél az agyontejelt ősszériáknál is pedzegetik, hogy kreatív vérfrissítés nélkül profitképtelenné fognak válni. Nos, a Préda a Ragadozó-filmcsokor rimánkodása a rajongók felé, hogy még ne temessék a franchise-t. Ez egy minimalista beütésre rájátszó túlélőmese: alapvetésében hordoz egy, max. két merész húzást, de amúgy egy nagyon szimpla, túlontúl sablonhű és átlátszóan feminista hangélű produkció lett.

 

Valahol a 17. századi Amerikában járunk, egy neve-nincs bennszülött falu vidékén. Naru, a fiatal nyomolvasó lány vadász akar lenni, ám a törzsi szokások ezt nemigen engedik. Bátyja, Taabe ugyan igyekszik magával hozatni egy-egy vadejtő útra, de ő sem igazán hisz benne. Egyik ilyen útjukon ismeretlen fenevad nyomaira bukkannak, melyről egyedül Naru ismeri fel, hogy nem evilági. Gyanúja süket fülekre talál, így magányosan indul a már emberre is támadó lény keresésére…

 

Nem kertelek: felemás munkát végzett Dan Trachtenberg rendező és stábja a Prédával. Az tetszik és örülök neki, hogy tisztelettel ábrázolnak egy őshonos amerikai törzset, a szokásaikat és az értékrendjüket (ehhez képest a fehéreket jól szétdémonizálták). Szerencsére a köztük elhangzó párbeszédek is úgy értelmesek, hogy közben azért nem hangzanak 20. századi beszédnek. Komolyabban tudtam venni a hétköznapi élet csendesebb perceit, mint pl. az Apocalypto-ban. A Predátor (Ragadozó) körül sikerül kicsiholni a félelem auráját, bár közel sem olyan mértékig, mint a ’87-es eredetinél. Majd próbálom picit körülírni, miért nem...

 

Amber Midthunder játéka együttérzővé tett engem Naru felé: esze és kitartása mellett a konkrét tudás és az önfegyelem se hiányozna belőle. Ám erőnlétet és tapasztalatot eleve nehéz úgy szerezni egy életveszélyes szakmában, hogy a közösség ereje és biztonsága nem áll mellette. Ezért probléma a társai lenéző, gáncsoló magatartása, ami egy ponton már nyíltan ellenségessé válik. Ezt így értem. De a film ezt az előítéletet nagyon egysíkúan és körkörösen ábrázolja, annyira, hogy idővel már tipikus nőhatalom–propagandaként süt le a képernyőről.

 

35 évvel ezelőtt a megfoghatatlan rettenet atmoszférája adta az eredeti Predator sava-borsát: egy humanoid szörnyharcos több száz évvel későbbi technológiájú fegyverekkel, láthatatlanul tudott edzett katonákat egyenként becserkészni, majd iszonyú kínok közt felnyársalni, mígnem egyikük túl nem élte a vele való dzsungelháborút. Érezni lehetett, hogy itt csak a maximumot nyújtva van esély egyáltalán 1 darabban maradni, nemhogy az arctalan űrhóhérral szembeszállnia!

 

Naru egyszerűen nem áll egy szinten az ottani 2 párbajféllel, és ezért nem jó film ez! Túl feltűnő „plot armor” („cselekménypáncél”) mentegeti Narut: miután az alkotás felénél először látja tágra nyílt szemmel, ahogy a Ragadozó széttép egy medvét, az mégcsak nem is üldözi őt, mert „veszélytelennek hiszi.” Ez így túl kényelmes – főleg úgy, ha a film lényege pont a párharc volna ember és szörny között! Majdnem az egész filmen át kell várnunk arra, hogy aztán a lényeget baromi gyorsan lezavarják, akárcsak másik zsánerből a Batman V Superman-nél.

 

A készítők ügyetlenül próbálták áthidalni a képességbeli szakadékot kettejük között: Naru – akiről már alkatilag is ordít, hogy nem ebbe a filmbe felel meg „kiválasztottnak” – az első félidőben még a terepen edződik, a Ragadozó pedig lesérül a túrázása során. Ezt nem veszem be. Még ha ez is a legelső alkalom, hogy a Földre jött, ezek az állatok és íjas-dárdás indiánok zéró gondot kellene, hogy jelentsenek neki. Oké, hogy a főhős a terepet is felhasználja a végén, vagy bármilyen ismeretlen fegyvert, amit csak megkaparint – legyen az fehér ember puskája vagy a vadász high-tech kütyüje, mint a Cowboyok és űrlényekben. De könyörgöm: az a szörny sem hülye! Tudjuk, hogy vannak neki (is) reflexei, ösztönei, helyzet-felismerő és stratégiai érzéke…!

 

Kicsit elbénázták az állatok ábrázolását is: főleg azon a medvén könnyen kiszúrható, hogy animált (bár az is igaz, hogy így emészthetőbb a rajta végrehajtott erőszak látványa). Naru kutyája is kapott gazdija plot-armor-jából, mert a veszély kellős közepén sem esik sose baja. 

A Ragadozó, a láthatatlanságának effektusa és technikai eszköztára mutatósak. Nem bántam továbbá azt a rendezői döntést se, hogy a fél játékidő igazából felvezető kör, ahogy a két fél külön viaskodik a tájjal, egész a találkozásukig. Az állatvilág „csupasz” képsorai is szolgálhatnak egy érdekes, izmos történetet, anélkül, hogy unalmassá válnának (pl. a 2001 Űrodüsszeia eleje). Csak sajnáltam, hogy végül közel sincsenek annyira egy súlycsoportban, mint azt a film tetteti.

 

Számomra az összes Predator-sequel közül a Préda araszolt a legközelebb az 1. rész élményéig, de az tuti, hogy nem érte el. Túl egyszerű és kiszámítható menetrendet követ, amit a terep izgalmai és a színészi játék kevéssé kozmetikáznak. Közel sem tűnik egy sorozat újjászületésének, mint inkább a feminista kordivat szokványos lenyomatának.

3/5-öt adok rá.