Művészies csomagolású
benyalás az álszent „woke” Hollywood-nak, amiből egyszerre süt a karikaturista
férfigyűlölet, a mindkét nem szereplőit sújtó sekélyesség, a szerzői egó és
öncélúság, valamint az igazi történet hiánya, melyet Alex Garland író-rendező a
szimbolikával próbál ellentmondást nem tűrően helyettesíteni.
Miután agresszív és bántalmazó
férje, James a lakásuk előtt a halálba zuhant, Harper a traumát egy skót faluba
utazva próbálja feldolgozni. Egy Geoffrey nevű helybéli elkalauzolja őt a
bérelt szálláshelyén, és eleinte jól érzi magát. Hamarosan azonban egy kopasz,
pucér férfi kezdi követni őt, és a rendőrség egyelőre nem látja okát bent tartani. Harper egyre kevésbé
bízik a helybéli férfiakban, a kétértelmű előjelek és viselkedések miatt egyre
közelebb kerül a pánikhoz…
Címétől antikarakterein át az összefüggéstelen
üzenetéig szinte mindent utáltam ebben a produkcióban. Cannes-i filmfesztivál ide
vagy oda: az Őknek minden sztorieleme és képi rejtjelezése pusztán alibi,
hogy a rendező azt hirdethesse általuk: „minden férfi szörnyeteg, nélkülük a
nők békére találnának.” Akármilyen összetett jelentést próbált Garland
belematekozni filmje vizuális kelléktárába, feltűnő, milyen mellékesen kezeli magát a
történetvezetést, magasról téve rá, hogy az értelmes nézőközönséggel tartsa a
kapcsolatot.
Fütyülök a Neten olvasható dekódolásokra a film jelképrendszeréről, ha ez a tényleges történet rovására megy, és itt nemcsak azt tette tönkre a saját megalkotója. A szereplők nem egyebek jellegtelen, sértő gúnyrajzoknál
– a férfiak direkt, a nők szándékon kívül –, és a lelki pszichózisnak ezek a képi
kivetülései sem rajzolnak ki összefüggő narratívát. Nem egy felnőtt ember alászállását
láttam saját traumája démonai közé vidéken, hanem egy skicchalmazt. Egy
eszközt, amivel Garland – úgy vélem, nagyon is tudatosan – egy hazug
szórakoztatóipari ideológiát udvarol körbe, hogy immár Hollywood legbecsesebb
brand-jei is megnyíljanak előtte.
Sem Jessie Buckley tántorgásra
kárhoztatott alakítása, sem Rory Kinnear sokarcúsága nem tudta számomra
kimenteni, mennyire egydimenziós itt mindenki – és nem menthető ki azzal, ha
mindent végig csak „1 karakter deformált szemszögéből látunk-e”, ahogy a film analíziseinek
egyikében olvastam. A mélypontot a Harper elszállásoló Geoffrey alakja prezentálta nekem: az
egész külleme, viselkedése, sőt a szavai mögötti észjárás olyan koboldszerű, hogy komolyan azt vártam, mikor
kezd mesélni a nőnek a fazék aranyról a szivárvány tövében!
Nem valóság(érzék) és képzelet (őrület) összemosódásaként vetül le ez a 90 perc, hanem inkább képzelgésként, határok nélkül, mégis valahogy soványan. Sőt,
némely sejtelmesnek szánt képsor csak szánalomvigyort váltott ki belőlem: pl. a
tiltott almából való evés kihangsúlyozása, vagy az, amikor a rászórt pitypangtól Harper elvileg transzba
kerül. És elismerem: a maga dilis módján muris egy pucér hapsi kókadt
ámokfutását nézni a vidéken – vagy pl. a víziót, ahol láncreakciószerűen szülik
egymásból egymást a férfiszereplők. De amikor egy mű ennyire átlátszóan titokzatoskodik, és ilyen agresszíven erőlteti
figuráira a legprimitívebb férfi-nő sztereotípiákat, akkor az a nézőt piszok hamar fárasztani,
taszítani kezdi. Maga ez az állandó és öncélú vizuális dekódolgatási kényszer, ami
mögött nincs élő, lélegző történet.
Lelkifurdalás nélkül nevezem a Men-t kétszínű, hazug, hamis alibiprodukciónak, melynek cselekménye, mint olyan az értelmezhetetlenség határán billeg, és hamar át is bukik azon. Nem lett volna nehéz legalább átlagszintre kirittyenteni ezt a történetet egy városi nő rémálom-terápiájává, ahol gyász, bűntudat, magány és elnyomottság közt hányódva önmagát keresi. Ebből a tényleges végtermék semmit nem ragad meg, csak önelégült módon, felhígítottan groteszk képeket mutogatva tetteti, hogy mintha erről szólna.
1/5-öt adok erre a „művészi látomásra”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése