Mosoly(ogj)

Szívem szakad az olyan néhanapján felbukkanó horrorfilmekért, melyek végre tényleg értelmes alaptörténetet, valódi alapfeszültséget és többnyire hatásos rémületkeltő pillanatokat szállítanak le nekünk, és félúton mégis kifogy belőlük a kreativitás benzinje. Parker Finn első nagyjátékfilmes rendezése – mely amúgy tavalyelőtti rövidfilmje egyik szereplőjét is ide áthozza –, a Mosolyogj biztató premisszával indul, de bátor sztori- és karakterépítés helyett a konvenciók és félmegoldások mocsarába téved, hogy banális befejezéssel ássa meg végül a saját sírját.

Dr. Rose Cotter kórházi szakorvos szeme láttára lesz öngyilkos egyik új páciense, Laura Weaver PhD hallgató. A zaklatott lány azt állítja neki, hogy egy lény a hozzá közel állók alakját felöltve üldözi őt, majd bizarr vigyorral az arcán végez magával. Rose is rémségeket kezd látni maga körül, de a rettegő nőnek senki se hisz: főnöke, vőlegénye, húga, vagy egykori terapeutája. Végül zsaru-exe, Joel révén jön rá, hogy ez egy az átok, mely személyről személyre terjed. A démon előbb kísérti, majd egy heti terror után meg is szállja az alany testét, megöleti őt magával, és mindig a tett szemtanúja lesz a következő célpont...

Jófajta alapelgondolás, és lekötötte a figyelmem, ahogy Rose – bár kicsit sokára, 1 órával a film kezdete után – elkezdi kutatni a tapintható veszedelem eredetét és megoldását. Az ijesztések a filmben hatásosak, és szerencsére a rendező mértékkel használja őket. A démon emberutánzó képességét is izgalmasnak találtam: idővel már teljesen úgy beszélhet és viselkedhet, mint a valódi személyek Rose életében. Maga a szitu, hogy egy fiatal, elismert terapeuta – aki a múltban maga is traumát élt át – valahogy a betege rémálom-világában reked, és az elkezdi őt felőrölni, piszkosul tetszetős horror-alap nekem. Van egy horror-manga-széria, a Melvina’s therapy: abban is ebbe az iszonyú helyzetbe kerül egy fiatal pszichiáternő – bár abban a történetben nem démon, hanem egy kegyetlen kollegina hozza el az éber rémálmot a páciensekre.

A legnyilvánvalóbb fogyatéka a Mosolyogj!-nak a szereplők: karakterfronton meg se próbál többet hozni a zsánerátlagtól. Sosie Bacon Rose-át a maga nemében megkedveltem ugyan, de a többiek hentesbárd alá valóan sekélyes, fantáziaszegény alakok, miként párbeszédeik is le vannak butítva. Teljesen igazat adtam Rose-nak, valahányszor beolvas egy ismerősének: hogy a pasija teljesen sematikusan látja a „normális élet” fogalmát, a húga meg egy önző, felszínes háztartásbeli liba. Ezek a jelenetek nem a lassú terror pszichológiai örvényét jelzik, csak akaratlanul kiszólnak a vászonról a forgatókönyvírónak: 'Hé, pajtás! Gyengék a karaktereid!' Mintha az képezné itt egy-egy alakítás csúcspontját, ha a színésznek megadatik a film védjegye, azaz démonian vigyorogni szembe a kamerával.

Finn-nek nem sikerült összesodornia a démon jelentette közvetlen veszélyt a múlttal való szembenézés szálával. Megtudjuk, hogy régi házukban Rose talált rá az elmebajos drogos anyjukra a túladagolás napján, és hogy bántalmazta gyerekeit. De ez a szál egyrészt cérnavékony maradt, másrészt nincs is valódi köze Rose mostani rettegéséhez a démon miatt. A film nem elég érett a lélektani folyamatok megértéséhez és érzékeltetéséhez, megmarad szolgai A-ból B-ból pontba tolt eseménysornak, ami kiszámítható módon a régi házba vezet. Ezért érezni légből kapottnak, ahogy a végén a démon elkezd szájalni Rose-nak az anyjáról, hogy halálakor meg se próbált neki segíteni és a többi.

Logikafóbiája lehet a filmnek, mert a fő mumusa mintha végig előre elrendelten volna rá beállítva, hogy győzzön. Az úgy még talán érthető volna, hogy a lény alakváltó, és egyre tapinthatóbbá válik, egyre összetettebben utánozni az áldozat által ismert emberek alakját. De az már légből kapott klisé, mikor az áldozat tágabb világát és a fizika törvényeit manipulálja. Ezt pedig nem lehet kimagyarázni azzal, hogy „ott van az áldozat fejében”, és ettől képes rá! Átverve érzi magát a néző, ha utólag kiderül, hogy ennyire előre le volt osztva minden lap és mindenki sorsa. Ez a démon egy nyerőgép: bármit is rúgkapál az áldozatjelölt, akkor is a „ház nyer”, mindegy, hogy mennyire nonszensz módon.

1. Egy túlélő megmondja a tutit, hogyan lehet megtörni az ördögi kört? Nos, az nem jön be, sőt a démon most kezd csak igazán bedurvulni.
2. Rose puszta kézzel védekezik, már rettegés nélkül, és látszólag felgyújtja a démont? Nem-nem: a démon csak megjátszotta, hogy halálra ég – biztos, hogy szórakozzon egyet.
3. Rose végre szembenézett a múltjával, és tiszta fejjel elautózik Joel-hez. Nö-öm, hová gondoltok: kiderül, hogy végig még mindig a háznál rekedt, és az egész csak holmi „hallucináció” volt!

A végkifejletre mondhatnám, hogy „maga az elszabadult őrület”, de akkor még úgy tűnne, hogy dicsérni akarnám. Szóval jön az utolsó menet a házban, és mit tesz Rose, aki mindent kiderített, elviselt, beismert és végigcsinált? Semmit. A démon egyszer csak úgy dönt, hogy eleget szarozott: ördög tudja, mitől, de egyszeriben képes lebénítani Rose testét és elméjét. Aztán valahogy a fizikai törvényeit letojva kinyújtja Rose száját akkorára, hogy a 70-es évekbe illő CGI-testével be tud mászni rajta, ilyetén módon „megszállva” őt. FLAWLESS VICTORY! Ezen a részen állt vagy bukott nálam, hogy eddig egy okos és nagyjából okésan levezényelt, vagy egy szokványos és csapongó rémmesét néztem-e végig.

 

Erősebb direktori kézzel összefogva sokkal több lehetett volna ez a darab, mint amivé végül összeállt. Súlyt tud adni az ijesztgetős pillanatoknak, maga az alapkonfliktus is hátborzongató lehetne, de a film lélektani vonalon egyszerűen nem elég átgondolt. Két tartópillére közül a főhős múltja sose lesz több jelentéktelen dísznél a lényeg, azaz egy random démon legújabb, végig egyoldalú vadászata mellett. A többiek pedig bábuk, amiket egyesével nekihajíthat a főhősnek jump-scare-ként. Drukkoltam a Smile-nak, de az én mosolyom lehervadt, ahogy a film végül összeroskadt a finálé előtt.

Így aztán a középmezőnybe rangsorolom, egy 3/5-tel.