Gotti (2018)

Elképesztő, mekkora hátbarúgást kapott kritikusoktól a 2018-as Gotti, Kevin Connolly életrajzi drámája id. John Gotti-ról, a new york-i Gambino-maffia nagyfőnökéről. Gondolnám, hogy egy mozikban bemutatott gengszterfilm – olyan húzónévvel, mint John Travolta – nem ok nélkül kapott 0%-os KO-val felérő minősítést a Rotten-on. Gondoljunk bele, emberek: 0%! A Cápa 4., a Hegylakó 2. és a Bucky Larson: Sztárnak született pontszáma! 

Ennyire abszolút csődnek ugyan nem tartom az alkotást, de azt belátom, hogy egy valóban vérszegény munka. Gengszterdrámaként pedig horizontját se súrolja a műfaj alapköveinek, mint a Keresztapa I.-II., vagy Scorsese Nagymenők-je. Nekem leginkább olyasmiként maradt meg a Gotti, 

mint sci-fi-területről a Transzcendens: valaki egy nagy rendező stílusát próbálja utánozni azzal, ahogy a jeleneteket szerkeszti és egymásra pakolja, de a kész mű mégis erőtlen, kifakult, sőt néhol nevetségbe hajló roncsa a kívánt eredménynek. 

Torpedótalálat éri a Gotti-t már azzal, ahogy fel van, vagyis inkább fel nincs építve a címszereplő életútja. A jelenetek váltakozása eléggé logikátlan, gépiesen és mesterkélten követik egymást. Nem egy színes, érdekfeszítő történet rajzolódott ki természetesen haladva előttem, hanem egy felszínes tákolmány próbálta magát ide-oda vetődve mozgásban tartani, nehogy végképp leálljon. 

Pedig a sztori külső keretével még nem volt különösebb bajom: 

1. Travolta Gottija –  amolyan időn kívüli ikonként – ironizál a legelső és legutolsó képkockákon, 
2. rögtön a legkezdete után és a legvége előtt öreg, hús-vér rákbeteg,
3. a film belsejét meg javarészt a „dicső napok” adják. 

Nem igazán tudnék kiemelkedő jelenetet fölhozni. A trailer alapján Gotti hatalomátvétele volna a drámai feszültség tetőzése, ahol az alvezér - gondos előkészítés után - kinyíratja főnökét, és a szervezet fejévé válik. Értettem az indítékát: az addigi "nagyfőnök" inkább csak élő szimbólum, mint pl. a japán császár, ráadásul John-nak -  a sógun-szerű tényleges vezérnek - jól működő csapatát is épp készül szétbontani. De a bosszú maga olyan banálisan fut le, mint akármelyik filmes gengsztergyilkosság: jön 1-2 fedetlen arcú tag, és az épp egyedül maradt fószert kivégzik a nyílt utcán, majd elsétálnak. 

Kellemesen csalódtam John Travoltában: Gotti, az egyenes, szókimondó kiskirály messze a legmegjegyezhetőbb figura a saját filmjében. Eleinte még kissé túl vicceskedőre veszik a karaktert, de a komorabb részekhez érve Gotti alakja is kicsit árnyalódik.

Annyira igen, hogy pl. elhiggyem, mi miatt büszkébb Juniorra a szervezetnél való beavatásakor, mint a fiú saját esküvőjén, ezzel is színt vallva a nézőnek, melyik család - és értékrend -  számára a fontosabb. 

Rajta kívül még John legjobb barátja, Angelo (Pruitt Taylor Vince) az, aki egyáltalán érdekelt a mű arcképcsarnokából. Leginkább az a perc maradt meg bennem, mikor egy súlyos malőr miatt Gotti „kispadra ülteti” őt: jobbkeze és elvhű bizalmasa – akitől idősebb fia középneve ered – nem érintkezhet többé „a családdal.” „Megmentettem az életed. Ennyi tellett tőlem.” Ennek nagyobb nyomatéka volt nekem, mint bármelyik gyilkossági vagy tárgyalásos jelenetnek.

A többiek szinte láthatatlanok Travolta mellett. Fölösen sok figyelmet kap Gotti családi élete, a neje, Victoria (Kelly Preston) és az ifjabb John A. Gotti  (Spencer Rocco Lofranco). Utóbbi akár amatőr kosárlabdázót is játszhatna, annyira sivár és jelenlét nélküli! Travolta és Lofranco között zéró a színészi kölcsönhatás, a kigyúrt izmaival majd szemüvegével egyszerűen nevetséges volt. Kíváncsi vagyok, az igazi John Gotti Jr. miként vélekedik itteni portréjáról.

És a film 2. felében direkt hangsúlyozzák, hogy Juniort az apja bevonzotta ebbe a romlott világba, vérszerződéssel meg mindennel, amiből majd a végén majd kifelé kapálózik. Érdektelenül bámultam, hogy vajon neki milyen családi élet jön vagy nem jön össze végül. (És diszkréten megmosolyogtam a Nagymenők-re hajazó rendőrségi helikoptert, mikor lecsukják.)

Semmi újat vagy érdekeset nem mond a témájáról ez a darab: John-t gengszterként egy már-már irracionális, tetszelgő sztárbűnözőként ábrázolják, aki imádja, ha tapsolnak neki. Rendben van, hogy a közvetlensége bejön a jónépnek, és mivel a maffia értékrendjét véresen komolyan veszi, fenntartja a rendet az utcákon. 

De hogy pontosan hogyan intézi ügyeit (ha épp nem öldös), miként tartja össze birodalmát (a tekintélyén kívül), és miben is áll ez a birodalom, az számomra nem derül ki. Connolly megreked a Megkenni-Megszidni-Megölni típusú ügyintézés elgondolásánál, egy olyan neves bűnözőnél, aki hosszú évekig nyíltan beintett az igazságszolgáltatásnak. 

Bukásával dettó így vagyok: egyszercsak előhúzza a film a cilinderből, hogy John puccsát bizonyítani tudják, és így vagy úgy leköszönnek az emberei is. Miért épp most? És mitől vált ez a sorozatgyilkos olyan népszerűvé, hogy még drukkoltak is neki, dicsérve, hogy az ő keze alatt milyen volt az élet? 

Mégha a forgatókönyvet John A. Gotti saját könyve alapján írták is, ez max. arra sovány mentség, miért veszi a feldolgozás természetesnek, hogy képben vagyunk a helyekről és évszámokról, illetve miért állítják be Juniort a jogrendszer áldozataként a vádalku kapcsán. 

Arra viszont semmiképp nem, hogy a párbeszédek többnyire megjátszottak és életlenek. A főszereplő több munkával kapcsolatos szóváltást direkt elhumorizál, bizonygatva, miért is hívják a felmentő ítéletei után "Teflon Donként". 

Az ügyetlen dramaturgia nem tud többet mondani róla, mint hogy: ’’a szerető apának néha ölni kell a farkastörvények miatt, de olyan vicces, menő csávó, hogy a savanyú rendszer bekaphatja!’’ 

Sose gondoltam rá, hogy a blogon százalékban értékeljek filmeket: már a klasszikus 10-es rendszer is idővel szűkössé és merevvé vált számomra. De ha muszáj volna Rotten Tomatoes-t játszanom, kb. 30 és 45% közé lőném be a film reális értékét: gyenge utánzása a Nagymenőknek – és messze nemcsak azért, mert Joe Pesci vagy Al Pacino nem vállalt benne szerepet. Fókusz-, feszültség- és ötletszegény produkció, amely egyedül John Travoltának ad lehetőséget bizonyítani, hogy még mindig van hely számára Hollywood-ban.

Az atya

Fogalmam sincs, mi lehetett a célja Jonathan Sobol rendezőnek ezzel a szösszenettel. A Padre az a fajta feledhető délutáni műsor, amire félszemmel pislogva elalszunk a fotelünkben. Léha, vontatott, sablonjának is erőtlen bosszúfilm, mely tónusában két szék közt esik pad alá a Ponyvaregény és egy kivénhedt spagettiwestern átmeneteként.

„Az Atya” egy rovott múltú piti csaló, akit a volt rendőrbíró apósa, Randall Nemes ki akar nyírni, mert őt okolja lánya haláláért. Az szökevény ál-papot ráveszi egy akaratos, 16 éves árvalány, Lena, hogy csempéssze őt ki Kolumbiából, hogy megtalálhassa a testvérét. A páros jól összeszokik, de ezt üldözőjük is felismeri.

Nagyon szép helyszíneken forgatták ezt a produkciót, ami a hangulatot mindenképp felszínen tartja. De a felszín alatt nincs jóformán semmi. Az egészet belengi egyfajta nemtörődömség, a zavaros motivációktól és

kába színészi játékoktól a céltalan dialógusokon át a Jackass-részek szintjét hozó forgatókönyvig. Egyszerűen erőtlen az, ahogy itt bármiféle történetet próbálnak előadni: komolyabban van beállítva, mint azt a cérnavékony háttérsztorik indokolttá tennék. 

Tim Roth körül egyszerűen nem alakul ki a hitelesség aurája. Nem tudom vézna sablonnál többnek látni sem a nyűgöt kerülő stílusát, sem a "fájó" múltját, hogy túl részeg volt épp szülni készülő nejét a messzi kórházba vinni (kiegészítve a máig viselt jegygyűrű kliséjével),   

sem pedig a sebtében létrejövő apa-lánya-szerű kapocsot közte és Valeria Henriquez Lénája között. Egyértelmű, hogy Lena a végzettől kapott második esély, hogy jóvátegye hajdani hibáját, mely miatt Nemes most a fejét akarja. És ahogy lenni szokott: az elvakult üldöző és a megigazult üldözött is meghal - ki-ki a maga számára fontos lányalakra gondolva. 

Lena szintén semmivel nem válik többé a talpraesett árvatini archetípusánál. Még az újratalálkozás a testvérrel is olyan álmatagul van rendezve, hogy az semmit nem térít meg a filmnek szentelt időből és figyelemből.

Unalmas, szétszórt és gyönge film tehát Az atya; külcsínére és női főszereplőjére kellemes ránézni, de más erőssége nemigen hozható föl.

Ne hagyj nyomot!

Kazalnyi film és reality-show került már elém a Ne hagyj nyomot! témájáról: kivonulni a civilizációból. De mi van akkor, ha ennek nincs konkrét, aktákba lefikszálható oka (pl. baleset, alkohol, bűncselekmény, mentális zavar)? Mi a megoldás, ha tudatos és józan döntéssel szakadsz el a modern társadalomtól, de az mégis visszakényszerít a szabályai közé?

Amivel Debra Granik filmje (Peter Rock „My Adandonment” c. regénye alapján) magasan kitűnik számomra, az az őszintesége. Ez nem egy nagybüdzsés látványmozi vagy érzelgős, hatásvadász melodráma. 

Sose éreztem mesterkéltséget rajta, vagy hogy ez most erővel terelni, reagáltatni akarna engem, színpadias jelenetek és párbeszédbe szúrt ökotanulságok révén. Valami ezerszer nagyobb dolgot ragad meg, amit nehéz szavakba önteni: a késztetést egy teljesnek megélt, előírt sémáktól független, tényleg szabad életre – ami mellett a legtöbbünk nem is bírná magát elkötelezni.

A veterán Will tinédzser lányával, Tommal él az oregoni Portland határában. Életmódjuk alapján "hajléktalannak" számítanak, csak futólag érintkeznek a várossal, pár apróságot beszerezni. Egy napon a hatóságok kitoloncolják őket az erdőből, 

az illetékes hivatal pedig új lakhelyet jelöl ki nekik, új környezettel – és új követelményekkel. De vajon meddig elviselhető ez olyan emberek számára, aki pont a "civilizált élet" kötelezvényei elől menekült a vadonba?

Egyesek lassúnak találhatják azt az iramot, amit Granik és Anne Rosellini forgatókönyve diktál, de ettől sose lesz terjengős vagy súlytalan a mű. A finom kezű rendezés hagyja, hogy mi magunk keressünk benne kapcsolódási pontokat, 

pl. mikor az érintkezést tanulják a méhkassal; a nyaklánc; amit Tom talál, vagy a helikopterhang, ami Will múltjára utal. „Azt hiszem, új utat kell keresnünk.” Erről szól lényegében a történet is: megtalálni a magunk útját, a szabadon élésnek azt a változatát, melyben végül mi otthon tudjuk érezni magunkat.

Külön fontosnak tartom, hogy a film senkire nem mutogat, hogy „ő a hibás!” Csak a munkájuk végzésétől tűnik érzéketlennek a városi struktúra egy-egy szegmense: a rendőrség, az adminisztráció, vagy a közterületi viskókat lebontó gépek. Alternatívákat kínál föl és rak mérlegre a Leave no Trace, ettől lesz hihető és igazi, ahogyan feszeget egy problémát. 

Az első életmodell a legtöbb, ami segítség címén tellett a rendszertől, és Willék se tehetnek róla, hogy ezt mégis teherként élik meg, hamis önsajnálat nélkül. Imádtam, ahogy a film tudatosítja bennem, mennyire nem jelenti ugyanazt alkalmazkodni egy környezethez és tartozni hozzá. „A gondolatainkat nem vehetik el.”

Ben Foster Will-jét nagy háttérsztori nélkül is törődő szülőnek látom; a kötelék közte és Tom között gyönyörűen életszerű és megragadó. Ők nem pusztán apa és gyereke, hanem életmódjuk folytán tanár és diákja, egyenrangú felek a napi teendők megosztásában. 

#

Tetszik, hogy mintha éppen az adná szökésükhöz a végső lökést, mikor Will szóvá teszi: régi életükben szavak nélkül is értették egymást. Ez szerintem több okból is kulcspillanat: 

1.    egyrészt a stílus, ahogy kérdőre vonja Tomot, sokat elárul arról, milyen apafigura Will, 

2.    előzményt ad az újabb, már végleges összekülönbözésüknek majd a végén,

3.    és mert újra „szavak nélkül” értik meg egymást, mikor Tom - életében először - különválik majd édesapjától.

Thomasin McKenzie abszolút elnyerte a szimpátiámat: erőslelkű, találékony, szelíd modorú fiatal, a felnőtté válás küszöbén. 

Két fő próbatétel elé kerül a washingtoni erdőben: fizikailag, mikor sérült apja után ered és segítséget hoz neki, majd lelkileg, mikor őhelyette a helybéliekkel akar maradni. 

Elhittem a filmnek, hogy az itt élő néhány ember között igazi megértés és jószándék van, nem úgy, mint a konvencionális kisközösségnél, ami elől Oregonból elszöktek (vagy mint egy csomó névvel, dátummal és traumával agyonírt, mégis hamis karakternél, ami a szokványos hollywood-i műveknél oly gyakori).

Színészi játék és okos rendezés csodásan összedolgozik a jelenetnél, ahol apa és lánya végül búcsút vesznek egymástól. Tom tudja, hogy apja régóta sebeket hurcol a lelkében, és szerintem ettől cseng ki indulat a hangjából, mikor még csak szavakban mond nemet az újabb költözésre. „Ami benned elromlott, bennem nem romlott el.” A  tényleges búcsúnál viszont a szó márcsak megerősíti, amit szavak nélkül is tisztán éreznek. „Tudom, hogy maradnál, ha tudnál.” 

Nemcsak amiatt nem tartom önzőnek vagy felelőtlennek Will-t, hogy sose lekezelő a gyerekével. Az ő szemszögükből minden figyelmet, tudást és materiális dolgot megadott, amire Tomnak szüksége volt, és az a benyomásom, hogy tudatosan kerüli az érzelmi zsarolást, ami szintén a külső kényszer egy formája volna, akárcsak az adminisztrációs kötöttségek. 

Ugyanazt a valamit, az odatartozás érzését keresték utazásuk során, ám míg a lánya most ezt megtalálta, neki tovább kell keresnie. Ezt jelzi az utolsó kép róla, amint az ösvényről letérve eltűnik a rengetegben.

 

Miként főszereplői a bevett életmód-sémákat, úgy utasítja el a Ne hagyj nyomot! a bevett drámakliséket és technikai szempontoknak való megfelelgetést. Nem gyárt kifogásokat sem a körülmények démonizálásával, sem valami elcsépelt háttérinfóval a szereplőkről. Rég volt rám ilyen hatással egy amúgy pofonegyszerűnek tűnő alkotás: hitelesen, túlzások nélkül szembesít a modern világ életfelfogásának hátrányaival, átélhetővé teszi a késztetést, hogy ezt valaki maga mögött hagyja. Névtelenül is valódiak az emberek és a lelki alkatuk, amit követve meghatározzák a maguk életvitelét. 

Az idei kínálatból először érzem jogosnak, hogy ötöst adjak egy filmre. Nem a struktúrája, hanem az érettsége emeli nekem magasan az idei mozis kínálat tetejére.