Ne hagyj nyomot!

Kazalnyi film és reality-show került már elém a Ne hagyj nyomot! témájáról: kivonulni a civilizációból. De mi van akkor, ha ennek nincs konkrét, aktákba lefikszálható oka (pl. baleset, alkohol, bűncselekmény, mentális zavar)? Mi a megoldás, ha tudatos és józan döntéssel szakadsz el a modern társadalomtól, de az mégis visszakényszerít a szabályai közé?

Amivel Debra Granik filmje (Peter Rock „My Adandonment” c. regénye alapján) magasan kitűnik számomra, az az őszintesége. Ez nem egy nagybüdzsés látványmozi vagy érzelgős, hatásvadász melodráma. 

Sose éreztem mesterkéltséget rajta, vagy hogy ez most erővel terelni, reagáltatni akarna engem, színpadias jelenetek és párbeszédbe szúrt ökotanulságok révén. Valami ezerszer nagyobb dolgot ragad meg, amit nehéz szavakba önteni: a késztetést egy teljesnek megélt, előírt sémáktól független, tényleg szabad életre – ami mellett a legtöbbünk nem is bírná magát elkötelezni.

A veterán Will tinédzser lányával, Tommal él az oregoni Portland határában. Életmódjuk alapján "hajléktalannak" számítanak, csak futólag érintkeznek a várossal, pár apróságot beszerezni. Egy napon a hatóságok kitoloncolják őket az erdőből, 

az illetékes hivatal pedig új lakhelyet jelöl ki nekik, új környezettel – és új követelményekkel. De vajon meddig elviselhető ez olyan emberek számára, aki pont a "civilizált élet" kötelezvényei elől menekült a vadonba?

Egyesek lassúnak találhatják azt az iramot, amit Granik és Anne Rosellini forgatókönyve diktál, de ettől sose lesz terjengős vagy súlytalan a mű. A finom kezű rendezés hagyja, hogy mi magunk keressünk benne kapcsolódási pontokat, 

pl. mikor az érintkezést tanulják a méhkassal; a nyaklánc; amit Tom talál, vagy a helikopterhang, ami Will múltjára utal. „Azt hiszem, új utat kell keresnünk.” Erről szól lényegében a történet is: megtalálni a magunk útját, a szabadon élésnek azt a változatát, melyben végül mi otthon tudjuk érezni magunkat.

Külön fontosnak tartom, hogy a film senkire nem mutogat, hogy „ő a hibás!” Csak a munkájuk végzésétől tűnik érzéketlennek a városi struktúra egy-egy szegmense: a rendőrség, az adminisztráció, vagy a közterületi viskókat lebontó gépek. Alternatívákat kínál föl és rak mérlegre a Leave no Trace, ettől lesz hihető és igazi, ahogyan feszeget egy problémát. 

Az első életmodell a legtöbb, ami segítség címén tellett a rendszertől, és Willék se tehetnek róla, hogy ezt mégis teherként élik meg, hamis önsajnálat nélkül. Imádtam, ahogy a film tudatosítja bennem, mennyire nem jelenti ugyanazt alkalmazkodni egy környezethez és tartozni hozzá. „A gondolatainkat nem vehetik el.”

Ben Foster Will-jét nagy háttérsztori nélkül is törődő szülőnek látom; a kötelék közte és Tom között gyönyörűen életszerű és megragadó. Ők nem pusztán apa és gyereke, hanem életmódjuk folytán tanár és diákja, egyenrangú felek a napi teendők megosztásában. 

#

Tetszik, hogy mintha éppen az adná szökésükhöz a végső lökést, mikor Will szóvá teszi: régi életükben szavak nélkül is értették egymást. Ez szerintem több okból is kulcspillanat: 

1.    egyrészt a stílus, ahogy kérdőre vonja Tomot, sokat elárul arról, milyen apafigura Will, 

2.    előzményt ad az újabb, már végleges összekülönbözésüknek majd a végén,

3.    és mert újra „szavak nélkül” értik meg egymást, mikor Tom - életében először - különválik majd édesapjától.

Thomasin McKenzie abszolút elnyerte a szimpátiámat: erőslelkű, találékony, szelíd modorú fiatal, a felnőtté válás küszöbén. 

Két fő próbatétel elé kerül a washingtoni erdőben: fizikailag, mikor sérült apja után ered és segítséget hoz neki, majd lelkileg, mikor őhelyette a helybéliekkel akar maradni. 

Elhittem a filmnek, hogy az itt élő néhány ember között igazi megértés és jószándék van, nem úgy, mint a konvencionális kisközösségnél, ami elől Oregonból elszöktek (vagy mint egy csomó névvel, dátummal és traumával agyonírt, mégis hamis karakternél, ami a szokványos hollywood-i műveknél oly gyakori).

Színészi játék és okos rendezés csodásan összedolgozik a jelenetnél, ahol apa és lánya végül búcsút vesznek egymástól. Tom tudja, hogy apja régóta sebeket hurcol a lelkében, és szerintem ettől cseng ki indulat a hangjából, mikor még csak szavakban mond nemet az újabb költözésre. „Ami benned elromlott, bennem nem romlott el.” A  tényleges búcsúnál viszont a szó márcsak megerősíti, amit szavak nélkül is tisztán éreznek. „Tudom, hogy maradnál, ha tudnál.” 

Nemcsak amiatt nem tartom önzőnek vagy felelőtlennek Will-t, hogy sose lekezelő a gyerekével. Az ő szemszögükből minden figyelmet, tudást és materiális dolgot megadott, amire Tomnak szüksége volt, és az a benyomásom, hogy tudatosan kerüli az érzelmi zsarolást, ami szintén a külső kényszer egy formája volna, akárcsak az adminisztrációs kötöttségek. 

Ugyanazt a valamit, az odatartozás érzését keresték utazásuk során, ám míg a lánya most ezt megtalálta, neki tovább kell keresnie. Ezt jelzi az utolsó kép róla, amint az ösvényről letérve eltűnik a rengetegben.

 

Miként főszereplői a bevett életmód-sémákat, úgy utasítja el a Ne hagyj nyomot! a bevett drámakliséket és technikai szempontoknak való megfelelgetést. Nem gyárt kifogásokat sem a körülmények démonizálásával, sem valami elcsépelt háttérinfóval a szereplőkről. Rég volt rám ilyen hatással egy amúgy pofonegyszerűnek tűnő alkotás: hitelesen, túlzások nélkül szembesít a modern világ életfelfogásának hátrányaival, átélhetővé teszi a késztetést, hogy ezt valaki maga mögött hagyja. Névtelenül is valódiak az emberek és a lelki alkatuk, amit követve meghatározzák a maguk életvitelét. 

Az idei kínálatból először érzem jogosnak, hogy ötöst adjak egy filmre. Nem a struktúrája, hanem az érettsége emeli nekem magasan az idei mozis kínálat tetejére.