Az Emoji-film

"Nem tudok mondani semmi vicceset róla, mert arra késztet, hogy kinyírjam magam!" 
(The Verge)

"Olyan, mint egy egzisztenciális szakadékba bámulni." 
(Entertainment Weekly)

"Lélek-összeroppantó katasztrófa."
(The Wrap)

"Vacak és brutálisan lehangoló."
(IndieWire) 

A The Emoji-movie a The LEGO-movie és az Inside Out zabigyereke. Azok sémájával akar babérokra törni, csak játékok és érzéslények helyett most emotikonok állnak a reflektorfényben. Az emotikonok ugyebár olyan hangulatjelek, amikkel a közösségi honlapokon díszítik a szöveges válaszokat. Mára már rengeteg típusuk kialakult, és akkor még nem is beszéltünk még a matricákról.

Felszínesen mintha ugyanazt a témát vették volna elő, mint A Kör c. thrillernél tavasszal. Ez a film szemlélteti kicsit, ahogy a közösségi médiák, sőt a modern társadalom mennyire hajlamos adathalomként kezelni a benne élőket. Még a való életnél is könnyebb a Neten külsőségek alapján vonzónak találni, megvezetni vagy megutálni valakit. És ha nem az előírt arcunkat mutatjuk a külvilág felé - ahogy Gene -, könnyen kiutálhatnak, talán eltávolítanak, sőt akár szó szerint "törölhetnek" is bennünket. Hiába vagyunk érző-gondolkodó emberi lények.

Gene-nek ez a szabványarca a búbánat. Mint a szülei, ő is "meh"-emódzsi, de túl sokféle érzés van benne. Élete álma kikerülni az üzenőfalra.

Mikor azonban gazdájuk, egy iskolás tanuló telóján jelenése van, olyan durván felsül, hogy a fiú szervizbe akarja vinni a telót, és akkor mindenkit törölni fognak. Így a rendszert felügyelő emoji-főnök, Smiler adattörlő robotokat küld Gene ellen.

Menekülés közben a srác mellé csapódik egy haver kéz-emoji és egy királylány-emojiból lett vadóc. Szándékosan nem írom le még a nevüket sem a filmből.

Unom az élettelen tárgyakból mikro-társadalmat építő 3D-meséket, és fájlalom, hogy a kézzel írt, 2D-s rajzfilmek mára kihaltak Hollywood-ból. Az Emoji-film egyikért sem kárpótol minket, épp ellenkezőleg: matekképletre írt tucatdarab, abból is a szerencsétlenebb fajta.

Nem érdekelt a steril, zavaros és folyton megszegett szabályok szerint működő, 3D-s művilág. Nem tudtam érdeklődést kipréselni magamból a benne élő gnómalakok felé - még akkor se, mikor az adattörlő robotok kinyírják őket. És ami a humort illeti: egyszer se nevettem a produkció alatt.

Csak néztem, ahogy ez a mese hetet-havat összekotor A Lego-kalandból, Agymanókból, Virslipartiból, stb. 

• Egy újabb mikrovilág, élettelen tárgy lakókkal,
• akik emberek alárendelt lényei, csak mi ugye nem tudjuk,
• Az átlagvesztes főhős óriási bajba jut, mert megőrzi egyediségét,
• kalandos útját bármi áron teletömik ugra-bugra-poénokkal,
• és lehetőleg valami szerelmi szálfélét is odaizzadnak a főhős és... "a lány" köré.

Legalább akkora szakadék tátong az Emoji-film és elődei közt, mint pl. A Maszk fia és A Maszk között. Éppolyan természetellenesnek hat benne minden, és éppúgy nincs értelme. Nem akarom csak visszhangzani a külföldi lapokat, de iszonyú árucikk-szag árad ebből a "meséből". Mikroszkóppal talán rábukkannék

1-2 mókás vagy érdekes pillanatára, de semmi olyan nem rémlik, ami tudat alatt bíztatna engem, hogy megéri. Az egész olyan összképet nyújt, mint a legbóvlibb TV-műsorok a Minimax-on. Gene-re éppúgy nem emlékeznék, mint a hozzátoldott társaira, ha nem őt mutatnák a legtöbbször.

Kapaszkodjanak most meg a tisztelt olvasók: nekem SOHA életemben nem volt se okostelefonom, se tabletem. Nem viccelek! Közösségi oldalból is egy kezemen megszámolom, hányat használok rendszeresen - bár a hangulatjeleket szívesen használom. És ez a film a gyakorlatban inkább az ellenszenvemet noszogatta, mint a lelkesedésemet:

hiába a sokféle hely és teremtmény, egyik se olyan vonzó, érdekes vagy legalább fontos, hogy elkapja a figyelmünket. Csak jégtáblák, amiken Gene ide-oda vergődhet, míg a cselekmény le nem futja az előírt útvonalat.



Az Agymanók kamaszlányához képest ki nem állhattam az emberfőszereplőt. Egy közömbös, öntelt, felszínes kölyök, aki inkább robotként gondolkodik, mint hús-vér személyként. Egyike a listányi dolognak, ami abszolút nem működik az Emoji-filmben: az emberalak viszonyulása a filmbéli mikrovilág lényeihez. Csak amiatt pazarol egyáltalán külön gondolatot a jelekre, mert ingerült lett, mikor valamit nem úgy tükröztek vissza, mint az SMS-ében akarta. Egyből arra gondol, hogy ki kell iktatni, amiről úgy sejti, hogy neki kellemetlenséget okozhatott.

Telitalálat, hogy a főgonosz rendszergazda a "smiley", a legelső emoji. A kényszeres, kiüresedett mosoly, a mi világunkban is oly gyakori képmutatás megtestesülése. Őt is elpazarolták a forgatókönyvírók, a bugyuta szövegeitől kezdve a bukásáig, ahol is hirtelen és kurtán kifekszik, mikor végre markában tartotta Gene-t és a szüleit. Lehangolóbb főgonosz-bukást mesében még nem láttam ennél.

A hieroglifák és a képírás említése okos húzás lett volna, ha nem felejtik az írók rögtön azután, hogy fölvetették. Ennél még a 2004-es Macskanő is hálásabban bánt a saját motívumaival.

Fogalmam sincs, mire gondolt Patrick Stewart, mikor igent mondott az ürülék-emoji szerepére. De csak mert ez a figura (hál'Istennek!) alig kapott műsoridőt, feltételezem a Sony-ról, hogy nem direkt csinált ilyen sekélyes, értelmi fogyatékos vackot, mint a The Emoji-movie. Egyedüli létjogát abban látom, hogy egy megacég újabb márkákat és kliséket próbált hányavetin kisajtolni. 

1/5; az év egyik selejtje.