Doctor Strange az őrület multiverzumában

 

„Vörösek! Imádnivalók.” 

 

Újra átnézni a Doctor Strange az őrület multiverzumábant kicsit olyan, mint a diagnosztika egy tömegkarambol túlélőjén: a páciens képtelen megállni saját lábán, tele van zúzódásokkal és sebhelyekkel, szervei alig működnek. Azok a sebek „fan-service” és „easter-egg” néven szerepelnek a beteg kartonlapján, pulzusa pedig erőtlen és szabálytalan; végig a teljes összeomlás szélén táncol.

 

Stephen Strange pangó magánéletében már az is esemény, hogy ex-barátnője, Christine Palmer esküvőjén részt vehet-…-ne, ha nem zavarná azt meg egy nagy polipszörny az utcán. Rendrakás után kiderül, hogy a célpont, America Chavez képes kaput tud nyitni párhuzamos univerzumokba. 

A megbízó pedig nem más volt, mint Wanda, azaz Skarlát Boszorkány, akinek a gonosz Setét Könyv eltorzította elméjét, hogy bárkit és bármit feláldozzon gyerekei feltámasztásához. Vajon Strange és America melyik alternatív világban találnak megoldást az őrült ex-Bosszúálló ellen…

 

Megannyi zsánerpélda ötlött fel előttem csak ezzel a névvel: "MARVEL", ahogy figyeltem ezt a szétszórt vizuális klasztert.

1. Másodszor szúrtak ki Sam Raimi-vel olyan film rendezése kapcsán, mely Marvel–anyagból készült. De ebben a folytatásban a túl sok szál és szereplő még a Sony Pókember 3.-jához mérten is halovány, így aztán persze, hogy hamar szétesik a történet.
2. Inkább nevezhető ez a darab egy WandaVision másfeledik évadnak, melyet Doctor Strange az őrület multiverzumában címen reklámoztak. Ez nem Strange élettörténetének újabb felvonása, ő csak végigasszisztálja a körülötte zajló eseményeket.
3. A Vasember 2. óta nem láttam, hogy a Marvel direkt így elsekélyesíti egy rendező munkáját, igazi folytatásból merő reklámplatformot csinálva a saját tágabb világtablójához.
4. Egyértelműen a Pókember: Nincs hazaút sikerén buzdultak fel a stúdiófejesek, hogy megint egy ilyen többuniverzumos sztoriformulát vettek elő. A jó mágiadokinak újra egy ifjú tehetség miatt fő a feje, és próbálja elejét venni a világokon átívelő káosznak, amiért részben ő a ludas. Csakhogy amott tényleg ludas volt, mert teljesítette Peter infantilis kérését, itt meg csak folyton ujjal mutogatnak rá a más univerzumbéli énjei tettei miatt.
5. Megint tumorként telepszik rá az egész filmre egy túl hatalmasra megírt, rőt hajú fúria, akinek csak a pusztításon és a gőgös szemezésen jár az esze, akármilyen ürügy motivációt mázoltak rá föl. De az X-men: Az ellenállás vége legalább tisztességgel le tudta zárni cselekményét, illetve az idegesítő főboszi sorsát.
6. A stáblistába tömött, rajongócsali pluszcuccokról pedig ugyanaz a régimódi véleményem, ami eddig: olcsó, kétszínű reklámfogás, ami utólag árt a tartalom mélységének és visszaél a néző türelmével.

Benedict Cumberbatch rutinból hozza, amit szerepe kíván tőle: Strange maradt az a modoros humorú, akaratos fickó, aki már 6 éve van jelen az MCU-ban. De ez a film csupán a számos látványtrükk egyikeként kezeli őt, hiába húzzák rá ezt a cérnavékony szálat, 

miszerint a saját egójával, az önhatalmú intézkedésre való hajlamával kell szembenéznie. Ezt az egót képviseli majd elvileg az egyik másik világbéli önmaga, aki maga is megszenvedte a Setét Könyv átkos hatását. 

Ezzel – és a film összes többi ötletével – nem kezd semmi érdemlegeset a fogatókönyv, sőt a szereplők közti kapcsolati pontokat is taccsra teszi ez a sok vagy rohanva akciózó, vagy súlytalan átvezető rész.

Xochitl Gomez Americája tűrhetően vérszegény egyéniség, ahogy egyébként Christine is. Csak az erején és eredetén túl még az zavaros, miért is jelentené a hatalma elszívása a halálát. Talán az életerejébe van ágyazva az a hatalom, hogy random portálokat tud nyitogatni? A film léha munkát végez a szabályok felállításában és abban is, hogy egyáltalán érdeklődést ébresszen az agyament mágiák magyarázatai iránt. 

Teljesen elsietett volt a Vishanti könyv, a Kamar-Taj és az Illuminátus tanács szerepeltetése, azok csak röpke megállók a nagy fogócskában, melyet egy bóvli, megrendelésre bedobott ál-konfliktus hajt előre. Egyszerűen nem érdekes az, ami történik ebben a "folytatásban", akár magára Steven-re, akár a tágabb Marvelverzumra fókuszál a néző.

Nem Elizabeth Olsen tehet róla, de marveles avatárját itt a máglyára kívántam! Akárhogy erősködik a produkció, hogy sajnáljuk Skarlát Boszorkányt a gyerekei miatti elvakultságáért: ez egy háborodott, utálatkeltő, sekélyes banya, akinek agyára ment a túl sok kozmikus hatalom. "Eddig visszafogtam magam." 

Vetekszik Az utolsó Jedik Holdójával az öncélú utálatosság terén: a stílusa, ámokfutása, sőt a Setét Könyv hatása alá kerülésének a magyarázata is. De a 23. tőrdöfés a karakternek mégis a bukása: visszahőköl saját tetteitől, mikor az egyik megszámozott világban megijeszti az ott tényleg létező kölkeit, és egy bűnbánó utolsó rombolással magát is jól eltemeti.

Köszönjük, Kevin Feige producer és társai: ez a Sailor Moon gőgös boszorkái köré írt „drámák” és „motivációk” színvonala!

 

Mintha Marvel-varázslókkal próbálnának előadni egy nagyon megbonyolított részt a Sliders-ből: „Képzeld el, hogy ezernyi különböző világba látogathatsz, ahol az évszám ugyanaz, és te is önmagad vagy, de minden más megváltozott!” Kreatív ötletet itt csak látványfronton éri meg keresgélni: Strange lassított zuhanása és deformációi a külön világsíkok közt nálam a film legjobb vizuális eleme. 

De azért pl. „Setét Strange” vagy a hullájából rögtönzött porhüvely is, hát… murisan dilis ötlet volt. Na ezeket megértem, hogy egy olyan ember folytatásfilmjébe rakták be, akinek a már tulajdon vezetékneve is az, hogy "Furcsa"!

Ugyanakkor a Disney-Fox-üzlettel az MCU fegyvertárába került ikonok – Charles Xavier és Reed Richards – kicsit sem hoztak lázba. Ebből csak az tűnt ki világosan, hogy az időutazás után most már a verzumok közti ugrabugra is príma sablon lesz egy-egy halott – vagy csak halott franchise-ból kivett – karakter visszahurcolására.

Hiába nem vagyok MCU-rajongó, még nekem is feltűnő, mennyire szétszórva, nem-célirányosan viszik tovább ezt a most már „cinematic multiverse”-t a Bosszúállók: Végjáték óta. Mintha most érnének abba az összebicsaklós fázisba, ami a DCEU-nál már az elején, a Batman V Superman-nel bekövetkezett. 

Gonosz stúdiómágia fosztotta meg Dr. Strange-t a saját folytatásától; egy 3. résznek – sikerüljön bármilyen jóra vagy rosszra a saját jogán – végre tényleg újra őróla, a mágia és orvoslás világának összekötőjéről kell majd szóljon! 

Nem pedig arról, hogy egy seregnyi jelmezes bábu világokon át kergetőzik egy „cselekménynek” nevezett káoszban, csak azért, mert egy mohó cégóriás imád a filmjogaival páváskodni.

 

A Doctor Strange az őrület multiverzumában egy 2/5-öt kap tőlem, főleg a széteső történet meg a hergelő antagonista miatt. Annyira nem lett jól összekalapálva, hogy saját első részétől is lemarad, nemhogy pl. Vasemberétől.