Elvis

Cseppet sem zavart Baz Luhrmann döntése, hogy a Királyt zsarnoki menedzsere emlékein át mutassa be, turbózott stilizálással, elrugaszkodva a merev „hely, dátum, esemény”-féle menetiránytól. Teremtménye lüktet az energiától, de úgy, hogy az ember nem vész el a látványparádé mögött. Fantasztikusan festi meg az extázist, amit Elvis  a muzsika teremtésekor átélt, átadott, sőt a közönségéből is kiváltott fellépésein – a zabolátlan életvágyat, ami rabul ejtett egy nemzedéket és üstökössé tette a fiatalembert az 50-es évek merev Amerikájában.
 

1997-ben, élete végén „Tom Parker” „ezredes” azzal mentegetőzik, hogy nem ő okozta Elvis kiégését és halálát, hanem mi, a telhetetlen közönség. Parker nem egyszerűen a „nagy lehetőséget” látta meg az ifjú zenészben, hanem azt a „tiltott gyümölcsöt”, amiként a lakosság látja majd őt. Ami miatt vagy szívből gyűlölni, vagy az őrülésig imádni fogják felfedezettjét. Elvis bő 2 évtized alatt világlegenda, fogalom és márkanév lett; számos külső és belső vihart élt át, de arra csak sokára jött rá, hogy fő bizalmasa mekkora egy manipulatív gazember.
 

Austin Butler-t máris felregisztrálhatják az Oscar-jelöltlistára! Nem láttam színészt így eggyé válni egy zenészikon karakterrel Rami Malek óta Freddie Mercury-ként: hangja és mozgása pontosan idézik az eredeti személyt, aurája a színpadon már-már delejező. Nem kell strébernek lenni, hogy a néző érezze: ez az alkotás tényleg Presley esszenciáját akarja megragadni. 

Nagyon is meg tudtam érteni, hogy átlagtól érzékenyebb lelkülete – ami pl. édesanyja iránti törődéséből is kitükröződött – fogékonnyá tette Elvis-t a környezetében tapasztalt érzelmi hullámokra, inspirálták őt a fekete közösségek zenéi és a spiritualitás. Szó szerint „hangolta” a közönségét, akár egy hangszert: zenéjével gyűjtötte össze és sugározta szét mindazt a pozitív rezgést, amit önmagából és a világból kiérzett.
 

Külsőségekre nemigen lehet panaszunk: Luhrmann korkép, ruhatár és díszletek terén is megcsinálta a házi feladatát. A gyakran csicsás kavalkád és a bombasiker őrülete tombol a vásznon, a hang- és színdús látványfestés mellé az időt elmosó vágástechnika és lendületes operatőri munka még töményebbé teszik az összhatást, mintha mi is be lennénk gyógyszerezve, ahogy a már családapa Elvis.
 

És bár nem gondolom, hogy az Elvis „stílus a tartalom rovására” esete lenne, az biztos, hogy mondandójában közel se vakmerő vagy formabontó. Sőt: direkt visszafogott és modoros abban, ahogy a Presley-családot, illetve Elvis lelki válságát bemutatja, ezzel is kiegyenlítve a színpadi jelenetek extravaganciáját. Bárki leolvashatja a filmről, milyen könnyű kihasználni egy empatikus szupersztárt, aki ekkora nyomás alatt él és dolgozik. 

A sajtó örökké piszkálta, megfigyelés alatt tartotta életét, szerződések garmadáját kellett tartsa, nehogy bepereljék, az imidzsét fenn kellett tartania a nevével eladott koncertek és termékek miatt, nem beszélve a szegregációs politikusok által kirótt szankciókról. Ezek mind ott vannak, csak épp nem rajzolnak ki egy szépen elrendezett, tiszta narratív mintázatot: inkább az együttes sodrásukat látjuk a főhősön, ahogy pszichésen kisiklatják őt és a házasságát Priscillával. A lezárás pedig tisztelgő hangú, bár nem valami eredeti.

Mindent összevetve ez egy príma, energikus, Elvis Aron Presley szelleméhez méltón szabados rendezésű „biopic”. Nem puszta törilecke, hanem tényleg egy mágnesezően  előadott, tanulságos történet: egy művész életen át tartó hajszája a transzcendencia és halhatatlanság felé, mely viszont lassan fel is emésztette őt. Épp ezért hiányoltam, hogy a „halála” fölött úgy átsiklik a film: simán hihetőnek tartom, hogy Elvis a saját mítosza elől inkognitóba vonult – alighanem külföldre, ahová az „ezredes” nem eresztette ki –, ezzel akaratlanul is biztosítva, hogy a világ soha ne feledje el őt.
 

Baz Luhrmann Elvise mindenképp megér egy 4-et az ötös skálán.