Capone

Két dolog emeli Josh Trank Capone-ját a teljes kudarctól picit följebb, a vállalhatóan gyönge munkák szintjére. Egyrészt hangulatában tényleg megidézi a 40-es éveket, másrészt Tom Hardy nagy nekirugaszkodású, bár eltúlzott alakítása Al Capone-ként. Egyik sem feledteti, hogy a Capone vérszegény és direkt vegetatív produkció, ami magában hordozza szerzője egyre nyilvánvalóbb foghíjait is filmkészítőként. 

 

Élete utolsó éveiben a szifiliszes Al(fonse) Capone már csupán árnyéka volt egykori önmagának: szellemileg annyira leépült, hogy felfüggesztették börtönbüntetését. Ám a hozzá közel állókat és a szövetségieket nemcsak romló állapota érdekelte, hanem az is, hová rejtette sokmilliós rabolt dugipénzét.

A "Fan4stic"-fiaskóról hírhedt direktor itt végre szabad kezet kapott: ő felelt a vágásért és a forgatókönyvért is, vagyis munkáját nem csonkítgatták holmi stúdiómancsok. Így viszont a filmje gyengéiért is csak őt tudom okként elővenni; a történetvezetés fájóan öncélú és erőtlen, a jelenteket nem köti össze egy izmos, koherens narratíva. Trank mindent 1 lapra tett föl, a dekadens roncs bűnvezér képére, amivel - ha jól sejtem, - a gengszterdráma-zsánert demisztifikálja. De ahogy Scorsese Irishman-je, úgy a Capone is túl szürke darab, amit feleakkora műsoridővel éreztem ugyanolyan terjengősnek!

A semmiben lebegnek a karakterek, és még az egésznek valami kis irányt adó vagyonszál révén sem lesz igazán közük egymáshoz. Mindenki csak téblábol, de főleg maga Capone: semmit sem látunk fénykori énjéből – ironikus módon még akkor se, mikor Al újra átéli a "dicső múlt" egy-egy pillanatát. Éppúgy potyára várjuk, hogy végre történjen valami, mint a floridai villáján csüngő FBI-ügynökök, és éppoly katatóniába kerülünk az értetlen bámulástól, mint a címalak.

Különösnek találtam, ahogy Trank Capone előéletéhez hozzányúlt: szürreális, egész kísérteties, egy csipetnyi brutalitással, mintha pár percre egy horrorba csöppennénk. Nyilván ez is beintés a műfaji sablonoknak: míg egy régi mobfilm-ben a büntetlen kicsapongások (parti, bordély, kivégzés) képsorai adják a maffiaélet vonzerejét, itt az összeomlás baljós ómenei, amik egy gonosz ember elméjét táncikálják körül vigyorogva.

Ötletként egész izgalmas, de közel se szuperál olyan jól itt, mint azt Trank vélhette: sokszor láttunk kifinomultabb valóság-képzelet-összemosást, amit jobban hozzá is szőttek egy-egy történet egészéhez. Itt csak annyi apropója volt „bódulnunk” egyet a múltban, hogy ez legalább pici előzményt ad a cselekmény egyetlen lüktető részének, ahol is Capone Tommy-géppuskával ámokfutásba kezd a villa körül, többeket lelőve. Túl kevés, túl későn.

 

Mégha a rossz írást és rendezői instrukciókat hozzáveszem, akkor se stimmel valami Tom Hardyval itt. Aki szerint Christian Bale hangtorzító játéka A Sötét Lovagban erőltetett, az állítsa csak rá a fülét ERRE a hangra, ha a Capone egy-egy jelenetét meglesné YouTube-on: másnak ugyan más, csak egyáltalán nem természetes sem az olasz akcentus, sem a folyamatos krákogás. Bár Hardy remekül hozza a valóságtól el-elszakadó Al-t, a pelenkában kóválygó vénembert, az már vitatható, hol a határ a figura szánalmassága és a figura elpazarlásáé között. 

Igazából nem számít, milyen kép él a fejünkben a rettegett „Sebhelyarcról”, ahogy egykor becézték: ha egy eleve nem túl érdekes életszakaszt ilyen gyérre szabva és ilyen lézengve adnak elő, miközben szereplői csak dőlicsélnek ide-oda, akkor a néző magasról tesz rá, mi volt a rendező "kreatív víziója". Egyszerűen másból sem áll EZ az Al Capone, mint az egészsége mélypontja, és egy egész filmen át csak ezen rágódni baromira fárasztó.

A 2020-as Capone-ra egy 2/5-öt adok.