Sír-Rabló (Tomb Raider)

Albert Einstein egyszer azt mondta: ha egy probléma felmerül, nem lehet azzal a gondolkodással megoldani, ami előidézte. Hollywood-ban erről kár jártatni a szánkat: előbb menne csődbe a teljes amcsi szórakoztatóipar, minthogy ma egy pénzmágnes márkanév alatt szerzői mű születhessen. Ha véletlenül találnék egy komolyan vehető videójáték-filmátiratot, aligha olyan nagy stúdiónév alatt lesz, mint az MGM, vagy a disztribútor Warner Brothers.

Az özvegy arisztokrata, Richard Croft 7 éve tűnt el az Ördög-tengeren, az elátkozott császárnő, Himiko sírhelyét keresve. Vadóc lánya, a 21 éves Lara biciklis futárként tengődik Londonban, és épp mikor a család cégétől nógatják, hogy vegye át a Croft-vagyont, üzenetre bukkan édesapjától, és a nyomába ered. Egy ittas hajós, Lu Ren révén elvergődik a Yamatai-szigetre, ahol apja eltűnt. Mint kiderül, egy Vogel nevű gátlástalan sírrabló ugyanazt a sírt keresteti rabszolgamunkával.

 

Az Angelina Jolie főszereplésével készült régi kiadást meddő szemétnek tartom. Ezt most leszögezem. Így aztán gondoltam, hogy a stúdió figyelme ezúttal se fog tovább terjedni egy-egy Tomb Raider-videójáték külsejének előhívásán, vagy hogy meglegyen a kötelező "badass" kiscsaj-főszereplő. Ennyiben fújnak ki az új Tomb Raider pozitívumai. Van egy mimóza családi szál, ami inkább túlbonyolított, mintsem emberi, és egy rejtély, ami köré jópofa Indiana Jones-os csapdákat lehet berakosgatni.

Alicia Vikander ékkő ebben a filmben; százszor inkább illik Lara Croft karakterébe, mint a volt Mrs. Pitt. Nem elég, hogy vékony alkata ellenére 5 kiló izmot tett magára 3 hónap alatt, a fizikai jeleneteket is saját erőből csinálta végig, computer-rásegítés nélkül. 

Márcsak vele szemben is ocsmányságnak tartom, hogy ennyire bóvli, kliséktől beteg forgatókönyv adja neki a hátszelet. Ryan Reynolds volt ilyen helyzetben a Zöld Lámpással: elhivatottan játszik, annyi érzést próbál kisajtolni a szerepből, amennyit csak lehet, de az írók és producerek elkaszálják őt. Hollywood ennyire nem érti a különbséget az életösztön és az adrenalinfüggés között? 

Lara egyszerre nőtt föl szeretettel és haraggal édesapja iránt, hisz gyerekkorában alig volt mellette, folyton utazgatott - ki tudja, épp merre - a világban. A készítők nem hagyják Vikandernek, hogy végigjárja Larával a felnőtté válás útját, ezért minden, amit érzékeltetni akar, az valami másként tükröződik le a vászonról.

A haragját testi önképzésre fordító nő így megreked az apucikomplexusos panaszláda szintjén, aki keménykedik naphosszat, de nem meri halottá nyilvánítani faterját. Nem jön át az elveszettség fájdalma, majd a kettős felfedezés öröme - a saját tudásáé, + hogy tényleg megleli őt, holott mindenki más már rég leírta őt. A szentségit: még az első emberölés sokkját is csak egy bámuló arccal hagyja neki a vágás, hogy kifejezze!

Richard és Lara találkozása a szigeten hajszálpontosan azt a benyomást kelti, mint Luke és Rey esete Az utolsó Jedik-ben. A száműzetés évei során torzonborz, direkt barlangi emberré leamortizált férfi folyton morog, hogy mi a frászért van itt a lány, minek jött utána, az meg csak nyel és nyel. Közben meg még most is "tücsöknek" becézi, mint gyerekként: Lara helyében én bizony ököllel vágnám pofon az ilyen idióta barmot, aki a fenenagy világfájdalmában le se szarja mások helyzetét és érzéseit! 

A Vogel és Richard közti párhuzamvonást is szpen elbarmolták.

• Hiába tudjuk meg, hogy akaratán kívül rostokol a szigeten, távol két "sötét hajú" lányától,
• Hiába a thriller-szerű belépője, ahol felvezeti Larának, hogy - azt hiszi - megölte apját, mert nem segített a sír felkutatásban,

Csak olyan sztereotip tucatrosszfiú marad, mint raktárnyi más kalandfilmé. "Nagyon jelentékeny különbség van a mítosz és a valóság között." És ha már itt tartunk: Vogel lassan egy évtizednyi robbantásos bányászatának nem kéne már látszania a sziget küllemén?

Vonalzóval kéne rácsapni a forgatókönyvírók kezére, hogy "konfliktus" címén miket skiccelnek föl egy 2018-as filmbe, ami nem vígjáték. Egy CGI-kórság, ami max. 1 perc alatt szétrohaszt egy testet?! Aztán megint a béna utalgatás egy világuralomra törő titkos társaságra, ami mindenhova beszivárgott?! Mindez csak halandzsa:

a film minden tartalmi eleme csak a felületi látvány tartozéka, ugyanúgy, mint a film végén Lara a játékokból ismert frizurája és új pisztolyai is.  

Alicia Vikander az, ami a reboot-ot többé emeli a korábbi kiadásnál. De sajnálom: nekem ez mindössze annyiban előrelépés, hogy egy reménytelen trágyadomb film helyett egy vállalhatóan gyengus filmet kaptunk. Egyetlen bizodalmam a széria felé, hogy az eredetsztori és az apucizós szál letudtával a készítők talán jobban rá lesznek utalva, hogy új utakat keressenek történetfronton.

Amikor 2/5-öt adok a Tomb Raider-re, azt állítom, hogy van benne számottevő érték, és érdemes ezt az új verziót folytatni. De nem így.

Halálvágy (Bosszúvágy)

Újabb vérszegény remake, újabb csekkmeló Bruce Willis komfortzónájában, az akciófilm-zsánerben. Eli Roth filmje az 1974-es Bosszúvágy újraforgatott kiadása egy átlagcivilről, aki egy családtagját elveszítve saját kezébe veszi a törvényt az inkompetens zsaruk helyett. Vonzó alapképzet, felületes megvalósítás.

Paul Kersey családos sebészorvos, aki ha lehet, kerüli az erőszakot. Mindez megváltozik, mikor egy este rablók törnek be házába: nejét és lányát lelövik, előbbi bele is hal.

Az elkeseredett családfő saját kudarcának tudja be, hogy nem tudta megvédeni őket, és látva a helyi rendőrök tökölését, kiképzi magát, hogy az utcákat járva bűnözőket öljön. A kapucnis igazságosztót videóra veszik, és a helyi média szinte sztárt csinál belőle.

Két pozitív dolgot felhozni a Bosszúvágy mentségére: jókora feneket kerít az expozíciónak, és izgi hogy egy középkorú fehér krapek olyan csináld-magad alapon a rosszfiúk hóhéra lesz. Ne várjuk, hogy lélektani drámát vagy pszichológiai látleletet kapunk Kersey pálfordulásáról. 

Két mozzanat utal rá csupán, hogy tud odáig jutni orvos létére, hogy embert tudjon ölni - mégha áldozatai züllött gyilkosok is:

1. A pisztoly összeszerelését olyasmód tanulja, mint a műtőeszközök használatát.
2. Régen rendőrt, civilt, bűnözőt ugyanazzal a lelki nyugalommal látott el. Ám most épp a saját munkaterepén, a sürgősségin szembesül vele, hogy az ő saját szerettei fekszenek a műtőasztalon!

Szintén a WC-ben landolt az életszerűség, és ezt nemcsak a csóri alakítások miatt mondom. Kersey amatőrsége olyan fokú, hogy csodálom, hogy nem jutottak el hozzá már napok után a hatóságok.

Rádióhírműsorok visszhangozzák ugyan az emberek reakcióját a rejtélyes "Kaszás" szellemjárására, de ezt olyan gyermetegen adják elő, ami Sam Raimi Pókemberét, vagy a retro Superman-filmeket idézi. 

Willis az első Sin City óta nem szerepelt értékálló műben, ezt állítom. Kersey amúgy is alulírt figurájába unott fejet, pár arcrándítást és hangemelést visz bele. Ez kb. annyira színészi játék, mint ahogy a krumplipucolás nevezhető karriernek.

Kersey-hez végül eljut ugyan az őt kereső kopópáros, de mikor a feleség haláláért felelős rosszarc megküzd Kersey-vel a házukban, és ezúttal megvédi tőle a lányát, ezt mintha a rendőrök ómennek vennék!

A jóllakott pocakos nyomozó simán elhiszi neki a célozgatást, hogy ezek után a Kaszás valszeg nem fog visszatérni. Azért elég sok olyan bűnözővel bánt el kutakodása során, akik neki személyesen nem ártottak - mégha ezzel konkrétan segített is egy-egy vadidegennek.

Több szót nem érdemes vesztegetni rá: kókadt, nyújtózkodó, kacajosan naiv tucatbosszúfilm. TV-ben reklámmal tűzdelve unalmunkban sétáltathatjuk rajta a retinánkat, de ez a maximum, amivel dicsérhetem.

Örök tél

Boldog vagyok, hogy az első jó film 2018-ból, ami a szemem elé tévedt, egy magyar gyártmány. Az Örök tél őszinte produkció, melynek sikerül új fogást találnia a II. világbáború már kismilliárdszor elővett témakörén belül. Akik - mint jómagam - már torkig vannak a zord téli tájon küszködős keménydrámákkal (A fehér pokol, Wind River, stb.), illetve a 2. vh.-s táborokról szóló filmekkel (pl. Saul fia), azok megnyugodhatnak:

1. A táj minden elemének konkrét helye van egy ütős, érzelgősségmentes narratívában. 
2. És hiába játszódik a film egy szovjet fogolyszálláshelyen, nem próbálja a holokausztfilmek hatásvadászatát majmolni. 

1944 decembere: a szovjet erők nőket gyűjtenek be egy dél-dunántúli sváb faluból. A fiatal családanya, Irén azt hiszi, hogy 3 heti kukoricatörésre viszik. Sorstársaival azonban bányászati robotra ítélik a háború végéig, az embertelen rabsorsot pedig mind nehezebben viseli. Ám mikor megismerkedik a táborban felügyelő Rajmunddal, a férfi megmutatja neki, hogy élheti túl ezt a keserves létezést.

Nem leszek képmutató: TESZEK RÁ, hogy nem az állam vagy a Magyar Filmalap, hanem a Gulág Emlékbizottság adta a film 400 millió Ft-os büdzséjét. Lényeg, hogy összegyűlt a kellő mennyiség egy jó kivitelű munkadarabhoz.

Pont így, mennyiségi alapon hurcolták el a GUPVI-táborok leendő rabjait is a 40-es években. Bárkik is voltak, bármilyen politikai nézetük volt, ugyanoda kerültek "felhasználásra" az úgynevezett Malenkij-robotra. Ennek szellemében Szász Attila rendező és Köbli Norbert író sem próbáltak holmi kultúrpolitikai üzenetet injekciózni a művükbe, és ezt üdítőnek találtam. A történet és üzenete az egyénről szól az egyénnek, a szereplők szenvedését pedig nem fizikai jelek, hanem a tudatos lelki folyamatok foglalják okos, megfogható keretbe.  

Az Örök tél nemcsak külső borzalmakkal szúrja ki a szemünket, pedig abból is akad szép számmal. Irén új "otthona" tipikus földi pokol, annak minden kellékével: a csontig hatoló fagy, a latrinák mocska, a moslék fejadagétel, az omlatag szénbánya, ahol végkimerülésig kínlódhatnak a leendő áldozatok. Ha már fizikai veszélyek: engem a higéniahiány ragadott meg leginkább: befagyott, jeges vízben fürdeni, miközben a táborban lappang a tífusz. Merész húzásnak tartom Szásztól, hogy a színészeket elmondásuk szerint valóban kitette a forgatási helyszínek ridegségének, ezzel is valódibbá téve az összhatást.

Irén egész jellemútja arról szól, hogy megtanuljon elengedni a múltat, és szembenézni a jelen valóságával. Az elején a meghitt családi idillbe rondít lánya kijelentése, hogy a családfő már soha nem jön haza, mire Irén megüti. Érzi, hogy így van, de nem képes elfogadni.

Az élet pedig a lehető legkegyetlenebb módon kényszeríti rá, hogy ne tudjon többé félrenézni: őt is elragadja a háború hazulról, és az évekig nyúló rabigát csak egy módon élheti túl. Ha éppoly közömbössé válik, mint a hely, amelytől most már a léte függ.

Tetszik, milyen ügyesen bánik az Örök tél az ellentmondásokkal:

1. Míg az igazi lánya üti a filmben az első rést Irén illúzióin, addig a gyerekére emlékeztető némalány, Anna halálával veszíti el illúziói maradékát is.
2. Paradox módon pont azzal tanul meg szembenézni új életével, hogy nem nézi többé mások szenvedését,
3. A táborévek alatt az a célszerű, ha Rajmund tanácsát követve csak a saját életéért vállal felelősséget. Ám mikor hazatér, pont azzal hoz felelős döntést, hogy visszatér elrendezni a félbemaradt régi életét, ahelyett, hogy Rajmunddal tart. 

Gera Marina és Csányi Sándor párosával semmi gondom nem volt; cukrozott románc helyett igazi drámaívet hoz a létrejövő kapocs Rajmund és Irén között. Mindketten feladták régi életüket és reményeiket, kényszerszövetségben használják ki és segítik egymást. De ahogy 4 év alatt lassan javulnak az életkörülmények, ebből egy kvázi 2. élet sarjad ki, és ez az új dilemma nagyon ráfért szerintem a dramaturgiára. 

Mikor egy nap jön a hír, hogy hazamehetnek, Irén hirtelen 2 élet között reked, amivel nézőként nagyon jól tudunk azonosulni. Rajmund újfent trükközni próbál: ha a megint jugoszláv Szabadkáról nem láthatná Irént, majd németnek vallják magukat. Na, itt sántult le nekem ez a szál!

Rajmund lemondott régi életétől, és Irénnel akart maradni: simán vallhatta volna magát tolna-megyeinek, és akkor távolság se lett volna köztük. Jó: elszólták magukat, mert nem tudtak Szabadka visszacsatolásáról. De azzal számolniuk kellett, hogy Magyarországtól elveszik, amit Hitler révén foglalt el. Vagy Irén már elfeledte a szovjet tiszt dumáját, hogy Hitler dúlásai miatt hurcolták el őt?  

Az elválásukat fájóan szépen sikerült ábrázolni, de nekem valahogy könnyű volt Irénnek igazat adnom, amiért Rajmund helyett a régi életét választja. "Túlélő vagy. Nem féltelek. Megtanulsz élni nélkülem." Rajmund megmutatta neki az élet kettősségét: a GUPVI-ban minden köteléket eldobni az egyetlen nyerő taktika a túlélésre, de abból a zárt világból kikerülve ez már nem elég. És Irént, mint embert dicséri, hogy egy meseszerű párkapcsolat helyett az eldobott álmai tárgyához, a családhoz tér vissza. Valóságízű, komoly és tanulságos befejezés.

Az együttérzés határai, az emberség mibenléte és feláldozhatósága, az elveink átértékelése az, amit az Örök tél finoman, feltűnés nélkül boncolgat. A maga korlátai között is megindító darab, felnőttszámba veszi közönségét, és csak akkor engedi enyhülni nehéz alaplégkörét, ha a narratíva azt megkívánja.

A víz érintése

Az elmúlt évek egyik legérdemtelenebbül magasztalt alkotásának tartom A víz érintését Guillermo del Toro-tól. Azonkívül, hogy Legjobb film és rendezés Oscar-jait álmomból fölköltve sem adtam volna pont ennek a műnek: erőtlen, falsima üzenetét is zavarosan átadó tündérmese-masé, ami megható és drámai akar lenni, anélkül, hogy e jelzőket tisztességgel kiérdemelné.

A hidegháború Amerikájában járunk. Elisa Esposito, egy katonai kutatóintézet takarítónője egy nap furcsa lényt pillant meg egy frissiben idehozott tartályban. A különös, hüllőszerű humanoid Dél-Amerikából származik, és rendszeresen kell vízközegben lennie, hogy életben maradhasson.

Elisa lassacskán összebarátkozik a különös lénnyel, sőt odáig elmegy, hogy kicsempészi őt a létesítményből. Mikor végleg nyoma vész a lénynek, az azt felügyelő alantas megbízott, Strickland minden követ megmozgat, hogy előkerítse...  

Nem érdekel, hogy a konszenzusos közvélemény milyen magasságokig dicsérte Guillermo del Toro immár Oscar-díjas rendezését. A víz érintése számomra nem térítette meg az időt és figyelmet, amit neki szenteltem, pedig ha valaki, én fogékony alkat vagyok az erős érzelmi kötelékekre és az érett romantikára. 

Nem szívleltem egyrészt a vontatott, terjengős és súlypontokban szegény történetvezetést, ami unalmassá tette magát az alapból hallmark-ízű történetet. Egyszerűen a lény "megfújásán" és a fő gonosztevő utolsó húzásán túl nem volt olyan mozzanata a műnek, amiből ne a fásult, birkatürelmű vontatottság áradt volna. És ezt nem ellenpontozta a lényeget adó érzelmi kapocs Elisa és a lény között, sem a film botszimpla üzenete, vagy az amúgy remek színészi játék.

    

Egyértelműen a másságból fakadó magányt, két magányos lélek sorsának összefonódását próbálja ez a film (rendező) finoman érzékeltetni, és ezzel idáig még boldogul is. Elisa pici korától néma, visszahúzódó alkat; össz-vissz 2 ember alkotja a baráti körét, a társadalom alján, észrevétlenül dolgozza végig az életét. A lény pedig fogoly, akit mindenki más kísérleti nyúlként, vadállatként kezel, sőt kínoz, így nem csoda, hogy Elisában megérlelődik az elhatározás, hogy visszaadja neki a szabadságát. 

Hiába kaptak hosszas felvezetést, Elisát kivéve az összes szereplőt egysíkúnak találtam. A film nem próbál külön gondolatszálakat szőni, hanem helyette megmártózik a rendező elvont és felettébb bizarr érzésvilágában, a gyermeteg tartalmat pedig lelki, majd fizikai intimitással színezi a lény és Elisa között. Nem az ötlet taszít, hogy 2 eltérő faj tagja fizikailag kifejezze, hogy fölfedezik egymásban a lelki társat. 

A szeretet és érzelmi kötelék létrejöttének folyamata köztük tényleg tetten érhető: lassan alakul ki, ahogy találkozgatnak, majd el kell válniuk, mert a lény már nem sokáig bírja a szárazföldi létet. De... ennek az egésznek nincs iránya! Ez egy morózusabb Grimm-mese története, amit feszesen egy fél óra volna elmesélni, fantasy vagy sem.

Rengeteg a fölös időhúzás, főleg Strickland kapcsán. Ennek az alaknak személyisége nem, csak perverz modora van, ráadásul valami észvesztően lassan kapcsolja össze a dolgokat! Mikor nagysokára leleplezi és lelövi Hoffstetlert - az orosz kémtudóst, aki segített Elisáéknak kihozni a lényt -, az a képébe röhög, amiért szovjet kémakciónak hiszi a lény szöktetését. Pontosan ugyanez volt a reakcióm, hogy a több mint gyanús takarítónőnek eddig még nem nézett utána! És mikor épp a lény szabadon engedésekor lelövi Elisát, csodálkozik, hogy a lény meg őt nyírja ki. Disney-gonoszok közt ritka ez a mértékű dilettantizmus...!

Szappanoperákon és tündérmeséken tinikoromban még csak-csak el tudtam volna áztatgatni az agyamat, de sajnálom: felnőtt fejjel ez már nem megy. A víz érintése számomra érdemtelen díjazottja az idei Oscar-gálának: egy érzelmi kötelék létrejöttét akarja és sikerül kifejeznie, de azzal utána nem kezd semmit. Önelégülten készített, művészieskedő, ál-komoly tündérmese, ami elmerül a szeretni vágyás tengerében, de nem elég életképes, hogy abban úszni is megtanuljon.

Gyenge és vézna alkotásnak tartom.