A víz érintése

Az elmúlt évek egyik legérdemtelenebbül magasztalt alkotásának tartom A víz érintését Guillermo del Toro-tól. Azonkívül, hogy Legjobb film és rendezés Oscar-jait álmomból fölköltve sem adtam volna pont ennek a műnek: erőtlen, falsima üzenetét is zavarosan átadó tündérmese-masé, ami megható és drámai akar lenni, anélkül, hogy e jelzőket tisztességgel kiérdemelné.

A hidegháború Amerikájában járunk. Elisa Esposito, egy katonai kutatóintézet takarítónője egy nap furcsa lényt pillant meg egy frissiben idehozott tartályban. A különös, hüllőszerű humanoid Dél-Amerikából származik, és rendszeresen kell vízközegben lennie, hogy életben maradhasson.

Elisa lassacskán összebarátkozik a különös lénnyel, sőt odáig elmegy, hogy kicsempészi őt a létesítményből. Mikor végleg nyoma vész a lénynek, az azt felügyelő alantas megbízott, Strickland minden követ megmozgat, hogy előkerítse...  

Nem érdekel, hogy a konszenzusos közvélemény milyen magasságokig dicsérte Guillermo del Toro immár Oscar-díjas rendezését. A víz érintése számomra nem térítette meg az időt és figyelmet, amit neki szenteltem, pedig ha valaki, én fogékony alkat vagyok az erős érzelmi kötelékekre és az érett romantikára. 

Nem szívleltem egyrészt a vontatott, terjengős és súlypontokban szegény történetvezetést, ami unalmassá tette magát az alapból hallmark-ízű történetet. Egyszerűen a lény "megfújásán" és a fő gonosztevő utolsó húzásán túl nem volt olyan mozzanata a műnek, amiből ne a fásult, birkatürelmű vontatottság áradt volna. És ezt nem ellenpontozta a lényeget adó érzelmi kapocs Elisa és a lény között, sem a film botszimpla üzenete, vagy az amúgy remek színészi játék.

    

Egyértelműen a másságból fakadó magányt, két magányos lélek sorsának összefonódását próbálja ez a film (rendező) finoman érzékeltetni, és ezzel idáig még boldogul is. Elisa pici korától néma, visszahúzódó alkat; össz-vissz 2 ember alkotja a baráti körét, a társadalom alján, észrevétlenül dolgozza végig az életét. A lény pedig fogoly, akit mindenki más kísérleti nyúlként, vadállatként kezel, sőt kínoz, így nem csoda, hogy Elisában megérlelődik az elhatározás, hogy visszaadja neki a szabadságát. 

Hiába kaptak hosszas felvezetést, Elisát kivéve az összes szereplőt egysíkúnak találtam. A film nem próbál külön gondolatszálakat szőni, hanem helyette megmártózik a rendező elvont és felettébb bizarr érzésvilágában, a gyermeteg tartalmat pedig lelki, majd fizikai intimitással színezi a lény és Elisa között. Nem az ötlet taszít, hogy 2 eltérő faj tagja fizikailag kifejezze, hogy fölfedezik egymásban a lelki társat. 

A szeretet és érzelmi kötelék létrejöttének folyamata köztük tényleg tetten érhető: lassan alakul ki, ahogy találkozgatnak, majd el kell válniuk, mert a lény már nem sokáig bírja a szárazföldi létet. De... ennek az egésznek nincs iránya! Ez egy morózusabb Grimm-mese története, amit feszesen egy fél óra volna elmesélni, fantasy vagy sem.

Rengeteg a fölös időhúzás, főleg Strickland kapcsán. Ennek az alaknak személyisége nem, csak perverz modora van, ráadásul valami észvesztően lassan kapcsolja össze a dolgokat! Mikor nagysokára leleplezi és lelövi Hoffstetlert - az orosz kémtudóst, aki segített Elisáéknak kihozni a lényt -, az a képébe röhög, amiért szovjet kémakciónak hiszi a lény szöktetését. Pontosan ugyanez volt a reakcióm, hogy a több mint gyanús takarítónőnek eddig még nem nézett utána! És mikor épp a lény szabadon engedésekor lelövi Elisát, csodálkozik, hogy a lény meg őt nyírja ki. Disney-gonoszok közt ritka ez a mértékű dilettantizmus...!

Szappanoperákon és tündérmeséken tinikoromban még csak-csak el tudtam volna áztatgatni az agyamat, de sajnálom: felnőtt fejjel ez már nem megy. A víz érintése számomra érdemtelen díjazottja az idei Oscar-gálának: egy érzelmi kötelék létrejöttét akarja és sikerül kifejeznie, de azzal utána nem kezd semmit. Önelégülten készített, művészieskedő, ál-komoly tündérmese, ami elmerül a szeretni vágyás tengerében, de nem elég életképes, hogy abban úszni is megtanuljon.

Gyenge és vézna alkotásnak tartom.