Arthur király: A kard legendája

THE DIRECTOR OF SHERLOCK HOLMES = 
NOTHING 

Guy Ritchie szeretet látványtrükkökkel játszadozni. Nincs is ezzel egyedül Hollywood direktorai között. Hetykén és humorral próbál rendezni, saját stílusával ötvözni a hozott anyagot, bármi is legyen az. Cikázó vágás, százféle beállítás meg kameraszög, gyorsítások és lassítások - általában az akciójelenetek közben -, és persze a jó öreg Computer Generált Imázsok. Komolyan úgy érzem: Ritchie sokkal boldogabb volna videójáték-tervezőként, mint filmesként, ott még annyira sem kéne bíbelődnie a történet és a karakterek rétegelésével.

Uther Pendragon briton király épp megmentette Camelotot Mordred mágusvezér hadaitól, mikor öccse, a kíméletlen Vortigern megöleti őt és feleségét egy démonlovaggal. Csak fia, Arthur jut ki élve, és egy bordélyházban felnővén amolyan nemes lelkű banditává érik. De amikor összekülönbözik a Vortigern védelme alatt álló vikingekkel, foglyul ejtik, és vele is kipróbáltatják a legendás Excalibur kihúzását. A megtalált herceget megszöktetik, de Arthur vonakodik vállalni a harcot zsarnok nagybátyja ellen. 

Szóbeszéd járja, hogy a Warner egy 6 részes filmsor bevezető részének szánta az Arthur király: A kard legendáját. Engedelmükkel beállnék azok sorába, akik szerint az új széria hangyalábakon áll. Pokolba a történelemmel: a pehelysúlyú dráma mellett a történet placebologikája is mindenütt ereszt, a szereplők személyiségrajzait pedig még forgatás előtt felfalhatták a molyok.

Még Guy Ritchie fő "szakterülete" a látványstílus is egyenetlen: gyakran olyannyira fakó, hogy magába olvasztja az arctalan főszereplőket. Máskor meg annyira stílusvirtuóz próbál lenni, ami hamar pont hogy fárasztóvá válik.

Itt-ott előfordulnak benne ugyan mutatós pillanatok, de közel sem annyi, mint amit Arthur legendája és mi, nézők is érdemelnénk. Olyan az egész film, mint valami tusrajz, amiből talán csak a rajzoló bírja kivenni a saját látomását. 

Nincs problémám Arthur fiatalosításával. A korai középkor világából nem feltétlenül lógna kis egy csípős nyelvű, elhivatottságkerülő királyi sarj - főleg, ha vérvonalát nem is ismeri. Kedvelhető széltoló lenne ez a trón előtti Arthur: az attitűdje és eleinte a tempós vágás még tényleg adnak némi frissességet Guy Ritchie feldolgozásának. De a film lüktetése hamar alábbhagy, és egy súlytalan, érdektelen tucatmese lesz belőle. Kalandfilmnek ingerszegény, fantasy-ként pedig képzelőerő híján van: egyes képkockákról pl. ordít a Gyűrűk Ura másolása.

A karakterek jobban meghatnák az embert, ha egy TV-filmben levágják mindet. Egy részüket így is játszi könnyedséggel fogyasztja el a forgatókönyv, ám konkrétan egyikük sorsa sem tudott érdekelni. Jude Law Vortigern-je egy szuperrohadék Loki-klón, Eric Bana Uthere a mártír mintakirály, a többiek meg csupán Arthur körül keringő kavicsemberkék. 

Főhős és főgonosz kötelékét simán összeollózhatjuk a Thorból és Az Oroszlánkirályból. De most komolyan: egy gonosz, családtaggyilkos, trónbitorló nagybácsi elől rejtőzik a felelőtlen, szilaj örökös, míg abba nem hagyja az önsajnálatot, hogy szembeszálljon vele. És mint Simba, Arthur sem tudja az igazat apjáról, míg a bácsikája ezt egyenesen a képébe nem mondja (csak sziklaperem helyett a tömlöcben). 

És mégha a karakterekben volna is élet, a tónus pedig szilajabb lenne, a tartalomnak pedig súlya, akkor is időhúzásnak érződnének nagy szeletek Arthur rögös utazásában. A semmiből bukkan elő pl. ez az eljárás, hogy Arthur korabeli foglyokon próbáltatják végig az Excalibur kihúzását. 

De ugyanilyen időhúzásnak éreztem Arthur akaraterejének edzését azon az árnyas szigeten, hogy kibírja az Excalibur által pumpált valamilyen erőt. Vagy hogy egy kudarcba fúlt akció után behajítja a szent kardot épp abba a tóba, ahol később egy látomás végre beláttatja vele: vagy megmenti az országot, vagy az egész népére csak gyötrelem és halál vár - TOVÁBBRA IS - Vortigern uralmát. Rendben, hogy ez az Arthur gyakorlatias ember, aki ekkora felelősséget inkább elkerülne. De ha ilyen egyértelmű, felszínesen fekete-fehér a film belső világa, akkor nem a főhős vívódását várjuk, hanem hogy végre a baj forrását célozza meg.

Egyébként a legértelmesebb szövegrész talán az, ahol Arthur a démonlovaggá vedlett nagybácsinak megmondja: ő tette azzá, aki. Ő ölte meg Uthert, és emiatt lett olyan Arthur élete amilyen. Miként Vortigern is csak magát okolhatja, amiért szörnyetegként fog elpusztulni. "Megmutattad nekem a Sátán arcát." Igaz, hogy esélyünk se volt NEM a Sátán tükörképének látnunk Vortigernt, aki még nejét, majd lányát is megölte a harci démon megidézéséhez. De még mindig erre a gondolatra lehet úgy ráfogni, hogy tanulság.

2/5-öt adok az Arthur király: A kard legendájára. Kiábrándító középkori sablonparádé, mely ugyanúgy lehetne Robin Hood sokadik kalandmeséje, mint Arthur királyé.