Tűnj el!

Társadalomkritika és lélektani horror ígéretesnek tűnő amalgámja a Tűnj el! Az afro-amerikai Jordan Peele aktuálpolitikai visszhangot lovagol meg, ijesztő példával illusztrálva a liberális eszmék, a politikai korrektség cinizmusát és álszentségét. Azt a kvázi-hipnózist, ahogy a tehetős fehér körök a hamis bőrszín-tolerancia álarca mögül manipulálnak másokat, ahogy ráveszik a beilleszkedőt akarata és véleménye fokozatos feladására. Lázba hozta a kritikusokat a merész koncepció, és mivel a filmnek van türelme a feszültségkeltéshez, nem csodálom, hogy egyből friss horrorszatírának kiáltották ki a Tűnj el!-t.

DE! Ahogy a filmben Chris kényszerül rá, hogy szembeszálljon az ál-toleránsokkal, úgy én is inkább saját benyomásaimat vetném papírra monitorra. Kizárt, hogy még egyszer se hagytam volna egy produkció népszerűségét bejátszani a véleményem kialakításába, de tudatosan nem méltatok valamit csak mert népszerű. Nem vagyunk klónok, sem - legalábbis születéskor - mások szócsövei. A Tűnj el! pedig épp azt a felemás érzést kelti bennem, amit nem lehet csak "tetszik-nem tetszik"-alapon lehurrogni. Nem tartom szilárd értékűnek, bár tényleg nem mentes az okos ötletektől és feszült pillanatoktól.

Chris, a fekete bőrű fényképész a fiatalok egyik tűzkeresztségén esik át, mikor barátnője, Rose bemutatja őt nagypolgári családjának. A szülők és környezetük túlbuzgó udvariaskodása szükséges kellemetlenségből hamarosan rémálommá válik. 

Miután Chris-t hipnotizálja Rose anyja, a srác lassan felfedezi, hogy a ház fekete személyzete nem ok nélkül viselkedik kábán. A család tagjai valójában feketéket cserkésznek be, és készítenek föl hipnózissal, hogy haldokló gazdag fehérek tudatát műtéti úton a testükbe költöztessék. "A fekete a divat."

Elismerem: a film valóban képes feszültséget teremteni. Folyamatosan vezeti elő a kiszolgáltatottság érzését, ami sokáig ott pulzál a levegőben, és a kezdeti szituációt is valószerűen adják elő. Megértjük, miért hagyja magát Chris ebben a természetellenes közegben mozogni. Bízik a barátnőjében, próbál nyitott lenni, és elhárítani a jó szándék ellenére kapott megkülönböztetést. Pl. ahogy Rose apja Obamát és a berlini olimpiát emlegeti neki. A társadalmi szatíra tényleg működik, amíg a Tűnj el! pszichothriller-aspektusa elő nem gomolyog a sötétből.

Thrillerként ugyanis ez a film korántsem olyan újító, mint hiszi magát. Megint egy zárt, gazdag közösség cserkészi be mit-sem-sejtő áldozatait úgy, hogy egy csinos lánycinkos a hapsi bizalmába férkőzik, és odacsalja. Lelepleződés után pedig mindenki elveszíti azt a kevéske személyiségét is, amit a szatirikus ábrázolás addig még engedett nekik.

Viszlát túlkompenzálós sebészdoktor!
Viszlát a hipnoterápiát diszkréten ajánlgató anyósjelölt!
Viszlát kötelezően jópofáskodó vendégek!

Sőt: viszlát, elaléltan sétáló fekete cselédek: "Tönkretetted A HÁZAM!!" "Átkozott!" 
Mihelyt Chris a sarkára áll, mindenki csak a főhős haláláért tud lihegni, míg egyesével ki nem purcannak. 

És mégcsak nem is az zavar, hogy ezt már egy sok B-filmben láttam. Mondom: a mű első felében a légkör engem is bevont: egyszerre nyomasztó és készteti önvizsgálatra az embert. Daniel Kaluuya alakítása is nagyban segített, hogy Chris helyzetébe tudtam képzelni magamat, bármi is történt vele, ami máris a legtöbb horrorfilm-főszereplő fölé emeli őt.

Na de az összes többi karakter?? Az ő személyiségeik eleve papírvékonyak, hogy príma kis gúnyrajzai lehessenek a buzgó antirasszizmusnak. Annak az álszent közfelfogásnak, hogy más csoportok iránt feltétel nélküli kelt nyíltnak lenni, összemosva az előítéletet a természetes veszélyérzettel. De álarcuk nélkül ezek csak sztereotipikus rasszista fehér hóhérok. 

Aztán itt van az agytranszplantáció, az eljárás 3. fázisa. Mikor Chris-t informálják, hogy a kezelt feketék valójában leendő gazdatestek, komolyan azt hittem, hogy a Ghost in the Shell trailer-ét vágták be véletlenül a filmbe. A műtéti előkészületkor meg a Hannibál derengett föl. Szatíra ide, horror oda: ez már nem hihetően rémisztő, hanem kizökkentően abszurd. Mégha valaki fogékony is a hipnózisra - mint a kávékeveréssel ez Chris-ről bebizonyosodik -, ne meséljék már be nekem, hogy csakúgy átrakható egyik ember agya a másik testébe, hogy fiatalabban éljen! Ezen még David Rockefeller is csak kacagna.

Ha túlnézek azon, hogy az "igazi Rose" mennyire sekélyes figura - vagy, hogy még puskával a kézben is inkább ráuszít Chris-re még egy agymosottat - egy dolog tetszett a kinyiffanásában. Az arcának változása kérlelésből cinikus vigyorba, mikor Chris nem tudja rávenni magát, hogy megfojtsa. Szerintem Rose ezt az anyja hipnózisának tudja be, pedig Chris most inkább önmaga, mint azelőtt. Ez a lány a létező legaljasabb módon csapta be őt, és még így is reméli, hogy talán mégse volt minden közös perc hazugság. De nem! Ez egy sablonpszichopata, akinek a horrorszatíra szabályai szerint csak az ölésen járhat az esze.

Mindig hálás leszek a Blumhouse Productions-nak az első Paranormal Activity-ért, ahogy meg is vetem őket annak ál-folytatásaiért. Most nagyjából a kettő között van a reakcióm. A Tűnj el! jófelé kaparászó horror-thriller, mely egy ideig tényleg félelmetes tud lenni. De az amúgy bejövős társadalomkritikát függönynek használja, hogy egy sablonos horrorfilmet takarjon el a megszokott "őrült gyilkos"-sztereotípiákkal. Egy értelmes felnőtt ember egyetlen határozott NEM!-je elég volna ahhoz, hogy kártyavárként omoljon össze a bájmosolyok illúziója. 

Izmos közepesnek könyvelem el a Tűnj el!-t. A fejátültetős rész nélkül, és ha a szereplőknek a színjáték mögött is volna személyiségük, akkor már szerintem is jó lett volna.