Érzelmi zsarolás a negyediken. Így áll össze ez a bukott állatmese 2017-ből, mely Bailey, a kutya 4 földi életútján vágtat végig, ám a létező legkönnyebb, legolcsóbb végén ragadja meg a témáját. Értelmileg megrekedt, direkt a könnyzacskó megfejésére tervezett melodrámát kapunk, ahol 2 órát hallgathatjuk észszegény pórnépek farokkergető jellemstagnálását, mire a főszereplő köztük élve - és halva - leszűr néhány szerencsesüti-tanulságot, ami a fél fogunkra se elég.
Nem totál nézhetetlen az A Dog's Purpose. Fő vétsége, hogy érdemtelenül, mégis nagyon nyíltan és agresszíven próbál reakciót kicsikarni a nézőből, holott történet és szereplők terén direkt sablonszinten mutogatja magát. Aki szereti a kutyákat, vagy csakúgy az állatokat, és szeret szerető gazdikat látni, annak csakis tetszhet egy kutyás film, ugye? Ha házi-kedvencek teljes életét látjuk kiskutyus-kortól az elmúlásra készülésig, az automatikusan megríkató, fenséges dráma, ugye? Nem! Ez akkor nem igaz, ha a sok bájmosoly és zsebkendőitató krokodilkönny mögött nincs érdekes történet, érett szereplők és összetett, életszerű konfliktusok.
Van érzelmi töltet ebben az alkotásban, de amerre megy, az elcsépelt, és ahogyan eljut oda, az terjengős, szakadozott és szájbarágós. Szó szerint is: vagy a szereplők, vagy Bailey mint narrátor állandóan csak beszélnek és beszélnek. Azt akartam, hogy Bailey végre huzamosabb ideig fogja be! És sajnos tudom, hogy miért nem foghatta be szegény: mert enélkül pucéran hevert volna a probléma, hogy az emberalakok a filmben tompák, mint a balta nyele. Egy kivételével - róla majd külön értekezek - egyikük se tanul élete egyik meghatározó eseményéből sem, egymáshoz meg annyi a közük, hogy a főhős kutyaszellem a közelükbe születik.
Essen némi szó Ethan-ről, Bailey első és utolsó filmbéli gazdájáról. Bailey-vel együtt nőttek föl: látjuk, ahogy főnökének nyalizó apja utálkozik a kutya miatt, évek múltán lezüllik, és a fiú bátran elűzi őt anyja mellől. Ő válik ezzel a háznál az alfa-hímmé, ami hasonlóan önhitté teszi:
Ezt a típust EZERSZÁMRA láthatjuk jár-kelni az utcákon: a botor vidéki sportoló, akinek semmi bonyolultabb gondolata, és évtizedek után ismeri föl 1 db nagyobb hülyeségét (ő maga is annak nevezi). Milyen szerencse, hogy Bailey egy nap véletlenül pont a közelébe vetődik, ahol véletlenül rátalál Ethan egykori szerelmére, Hannah-ra, és az újratalálkozás persze, hogy házasságot szül! Ez az erőltetett, talicskán tolt narratíva még úgyse működik, hogy Bailey minden jelenetet külön szóvá teszi, mert az emberek nem tanulnak. Sose! Egy jó reményű baleknak - akit a film középső harmadában nem is láttunk - mákja van, mert néhai kutyája azóta is őt bírta a leginkább. Sajnálom: ezt a nagy hűséget én nem látom igazolva Ethan-ön.
"Szeretnéd, hogy emeljük a tétet?" Külön meggyet rak a rengeteg, mikor négylábú hősünk úgy dönt: "Azt akarom, hogy tudja, én voltam Bailey." Vagyis hogy az összes inkarnációja közül ezt tekinti mérvadónak. Ez a meghatónak szánt rávezetés egészen más okból hatolt a gyomromig. Ethan-nel együtt kéne elvileg felismernünk Bailey bölcseletét. Hogy a legfontosabb ebben a múlékony életben a boldogság, mégpedig az itt és most-ban átélve. De egyszerűen nincs kiforrott karakterdráma, ami nyomatékot és új élt adna ennek. Ez olyasmi, amit felnőtt ember az arrogancia levetésével máris megtanulhat, ha van elég esze - és nem küzdi magát le iszákos csavargóvá, mint Ethan faterja.
Trilliárdnyi inkarnációból csak 4 kellett Bailey-nek, hogy rájöjjön egy valóban fontos tanulságra, ami viszont a saját filmjéből alig hámozható ki. Szereplők, történet és drámai ív terén se áll stabilan a lábán, elszigetelt könnyes pillanatok szűrődnek be a végtelenbe nyúló, tét nélküli cselekménybe. Bailey kedvelhető kutyaszereplő, elmúlásait szomorúnak találtam - amikor épp nem ütötte föl a fejét valami kóbor eutanáziareklám. Tényleg úgy gondolom, hogy ez a mű meg tudott volna mozdítani bennem valamit, ha lett volna elég önfegyelme és intelligenciája, hogy okosabban kifejezze az üzenetét.
TV-filmnek elmegy valamelyik hétvégi műsorkínálatba, de mint komoly családi dráma hamar elvérzik.
Van érzelmi töltet ebben az alkotásban, de amerre megy, az elcsépelt, és ahogyan eljut oda, az terjengős, szakadozott és szájbarágós. Szó szerint is: vagy a szereplők, vagy Bailey mint narrátor állandóan csak beszélnek és beszélnek. Azt akartam, hogy Bailey végre huzamosabb ideig fogja be! És sajnos tudom, hogy miért nem foghatta be szegény: mert enélkül pucéran hevert volna a probléma, hogy az emberalakok a filmben tompák, mint a balta nyele. Egy kivételével - róla majd külön értekezek - egyikük se tanul élete egyik meghatározó eseményéből sem, egymáshoz meg annyi a közük, hogy a főhős kutyaszellem a közelükbe születik.
Essen némi szó Ethan-ről, Bailey első és utolsó filmbéli gazdájáról. Bailey-vel együtt nőttek föl: látjuk, ahogy főnökének nyalizó apja utálkozik a kutya miatt, évek múltán lezüllik, és a fiú bátran elűzi őt anyja mellől. Ő válik ezzel a háznál az alfa-hímmé, ami hasonlóan önhitté teszi:
- megüt egy seggfej srácot, aki ezért majdnem rágyújtja a házat;
- elküldi barátnőjét, Hannah-t, mert azt hiszi, sajnálatból van mellette a mankói miatt;
- és Bailey-re rá se néz egy ideig, míg nem értesítik, hogy a veséi kezdenek leállni.
Ezt a típust EZERSZÁMRA láthatjuk jár-kelni az utcákon: a botor vidéki sportoló, akinek semmi bonyolultabb gondolata, és évtizedek után ismeri föl 1 db nagyobb hülyeségét (ő maga is annak nevezi). Milyen szerencse, hogy Bailey egy nap véletlenül pont a közelébe vetődik, ahol véletlenül rátalál Ethan egykori szerelmére, Hannah-ra, és az újratalálkozás persze, hogy házasságot szül! Ez az erőltetett, talicskán tolt narratíva még úgyse működik, hogy Bailey minden jelenetet külön szóvá teszi, mert az emberek nem tanulnak. Sose! Egy jó reményű baleknak - akit a film középső harmadában nem is láttunk - mákja van, mert néhai kutyája azóta is őt bírta a leginkább. Sajnálom: ezt a nagy hűséget én nem látom igazolva Ethan-ön.
"Szeretnéd, hogy emeljük a tétet?" Külön meggyet rak a rengeteg, mikor négylábú hősünk úgy dönt: "Azt akarom, hogy tudja, én voltam Bailey." Vagyis hogy az összes inkarnációja közül ezt tekinti mérvadónak. Ez a meghatónak szánt rávezetés egészen más okból hatolt a gyomromig. Ethan-nel együtt kéne elvileg felismernünk Bailey bölcseletét. Hogy a legfontosabb ebben a múlékony életben a boldogság, mégpedig az itt és most-ban átélve. De egyszerűen nincs kiforrott karakterdráma, ami nyomatékot és új élt adna ennek. Ez olyasmi, amit felnőtt ember az arrogancia levetésével máris megtanulhat, ha van elég esze - és nem küzdi magát le iszákos csavargóvá, mint Ethan faterja.
TV-filmnek elmegy valamelyik hétvégi műsorkínálatba, de mint komoly családi dráma hamar elvérzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése