3 problémás kisvárosi gyerek azt kívánja egy éjjel a csillagoktól, hogy édesanyjuk tűnjön el! Ki is törlődik mindenki minden emléke a konkrét személyről, de a kívánság tényét a gyerekek megőrizték. Hogy a semmivé lett anyjuk emlékét pótolják, egy idős kertészasszony tanácsára elmennek a Mami Piacra, hogy új anyát vásároljanak. 3 kupont kapnak a pultnál, és 3-szor választhatnak, milyen anyát szeretnének. Utána egyáltalán nem választhatnak többé semmilyet...
Vannak azok a legfeljebb C-kategóriás filmmolyok - többnyire azt tapasztalom, hogy vígjátékok -, melyeknek már az alapötlete is merő agyrém. A Traing Mom ilyen. Hogy egy - vagy több - gyerek elindul új szülőt vásárolni magának, az egy olyan sokkolóan idegenítő és kétszínű elgondolás, hogy csak a legkiválóbb forgatókönyvíróknak lehet esélyt ízlésesen előadni. A North (Világgá mentem) mintha ennek továbbfejlesztett változata lenne: ott nemcsak anyát, de apát is ment vásárolni egy 10 év körüli gyerek. No de nemcsak ám egy csóró sikátori putriban, hanem bolygószerte több helyről! Mindkettőben ugyanazt váltotta ki belőlem ez a bevásárló körút: tömény undort.
Talán Jim Carrey-nél láttam először ezt a 90-es évekbeli divatot, mégpedig A Maszkban. Azt, mikor egyazon színész ugyanabban a produckióban több totálmás ruházatba bújva totálmás archetípusokat próbál megjeleníteni. Sajnos az volt idáig az egyetlen eset, hogy ez a trükk működőképes poénnak bizonyult: még ugyanabban az évben Robin William és Bruce Willis is csúnyán lejáratták magukat ezzel 1-1 szemétrevaló alkotásban.
Ezúttal Sissy Spacek Oscar- és Golden Globe-díjas színésznő próbálja ki, milyen olcsó farsangi jelmezekbe bújva más-más sztereotípiát előadni. Nem tudom, élvezte-e, de tény, hogy szánalomtömeg volt. Spacek alakítja az eredeti elvált anyát, aki munka mellett próbálja felügyelni, majd a Mama Piacon a gyerekek mindhárom új anyajelöltjét ő bohóckodja el:
- első jelölt egy gazdag párizsi márkinő, aki etikettmániás és cselédhadat tart;
- a második egy környezetbarát, hiperaktív kempingelő, aki nem bír leállni;
- a harmadik pedig egy cirkuszi bohóc, akinek csak a mutatványain jár az esze.
Spacek mindhárom sztereotípiaként olyan harsány és idegesítő, mintha direkt a felszínességre törekedne. Szívesen készítenék egy interjút a színésznővel, csak azért, hogy megkérdezhessem tőle: HOGYAN hihette, hogy ez értelmes, mozivászonra való szkriptanyag!
Visszataszítónak találtam végig a 3 gyerek, Eizabeth, Jeremy és Harry viselkedését, akik agyatlan egoista földkinövések, csak magukra gondolnak, és nincs semmi rálátásuk, hogy milyen tűzzel játszanak. Az eredeti anyával előadott összes jelenetük merő nyivákolás, aztán meg csodákoznak, hogy nem találják az ideális pótanyát. Gyomorforgató volt hallgatnom őket elejétől a végéig. A befejezéskor pedig úgy kapják vissza másnapra az igazi anyjukat - mintha az egész csak álom lett vona, mint a North-nál -, hogy
- egyrészt 0 értelme van annak, hogy kicsiholnak 1 emléket valódi anyjukról, hogy megtörjék a varázslatot;
- másrészt: csak emiatt nem érdemelték meg, hisz úgy volt a saját, dolgozó édesanyjuk létezését törölték ki;
- harmadrészt pedig: semmi nem változott az eredeti felálláshoz képest, csak megint van a háznál egy normális nő, aki pesztrálhatja őket.
És végképp nem értem, minek jön át minden új anya megvételekor az édesapjuk?
Tudom, hogy ez egy klisé, hagyományos kisvárosi tündérmese akart lenni, aminek a végén a főszereplő felismeri: nincs jobb hely, mint otthon. Azokkal, akik otthon részei az életünknek. De sajnálom: egyszerűen lebenysorvasztó, méreg és gyilok az agysejteknek, nincs értelme, értéke, érzelmi skálája. Még olyan filmek, mint a Hegylakó 3. vagy a Junior legalább a kínos nevetés szegmenséig elrezegtek valahogy... Te jó ég: már a Juniort hozom fel pozitív példának ezzel szemben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése