Daredevil

Az X-men-Pókember-féle Marvel-hullám egyik első felszínre-emeltje Daredevil volt. Matt Murdock, a vak ügyvéd éjjeli keresztes hadjárata különleges érzékelésű önbíráskodóként sokat ígérő materál volt egy egész estés block-boster-hez. Ma a Daredevil majdnem feledésbe merült mainstream-produkció; akik pedig emlékeznek rá, azok az évtized legrosszabb képregényfilmjei közé sorolják többnyire. Pedig az atmoszférája kellően sötét és rideg.

Mint az Alien-filmeknél, sajnos itt is jellemző, hogy a stúdió akcióorientáltan szólt bele a vágási munkálatokba. Több részén csonka a vetítőbe eresztett, közismert Daredevil-movie. A Columbia Pictures baltás kezű instrukciói révén egy eleve nem agytröszt cselekményből szakadtak el jelentős részletek, amik hozzátettek volna egyes szálak folytonosságához. Az eredmény egész egyszerűen nem az volt, amit direktor Mark Steven Johnson tervezett, ezért később saját verziója elkészültével korrigálta a stúdió baklövését.



Matt Murdock hátteréről annyit kell tudni, hogy bokszoló apját egy éjjel megölték, mert nem adta el a meccset. A képességére a Marvel közkedvelt magyarázatát kapjuk: radioaktív anyag, ami ráfröccsent a szemére. Daredevilként azokra vadászik, akiket idealista ügyvédként nem tud elítéltetni, ami pedig gyakori lelkiismereti gondokkal jár a számára.

Egy ilyen esetre látunk példát a jelenben. Aztán ő és egy Elektra nevű gazdag lány egymás esnek, miután megismerkedéskor harcművészeti viaskodást tartottak nappal egy játszótéren. De Elektra apját egy Céltábla nevű bérgyilkos megöli, és a lány Daredevilt hiszi a tettesnek. S mire a lány rájön, hogy bakot lőtt, a szépen induló románc a halálával ér véget. Matt pedig marad, hogy elintézze Céltáblát egy templomban. (Mert egy bűnbánó képregényhősnek folyton a templomban muszáj elkalapálni a gonoszt, mi?)

Jómagam nem foglalkoztam sokat a movie egyik verziójával sem. Ami miatt újra visszakanyarodtam hozzá, az egy érdekfeszítő felismerés volt. Na most: mindenki tudja, aki szokta olvasni az irományaimat, hogy rajongója vagyok A Sötét Lovag Trilógiának. Most, hogy idén, 2013-ban ismét megtekintettem ezt a 10 éve landolt zsánerrokont (mindkét verziót), átemelt ötletekre lettem figyelmes.
C. Nolan több dolgot újra felhasznált ebből a filmből:

1. A jelenet, ahol a síró kisfiú apja holtteste előtt térdepel, mifelénk fordulva: Batman Kezdődik.
2. A férfi alternatív látásmódja, ahol kék háttéren fehéres hullámok rajzolják ki a körvonalakat: A sötét lovag.
3. A harcias önbíráskodó nő, aki egy ponton a férfi vesztére tör: A sötét lovag - Felemelkedés.

DE!
Elfogultság nélkül állítom, hogy ott sokkal jobb koncepció és - az 1. pontot kivéve - jobb kivitelűek is voltak az ottani hasonjelenetek. Nolan nemcsak átemelte, de egyben továbbfejlesztette, újragondolta azokat. Sőt, ami azt illeti... nemcsak a Kezdődik szentel 20 percet a protagonista kisfiú időszakát bemutatni. A Daredevil rendezői kiadása is. Tehát távolról sincs szó másolásról, csak észrevételként hoztam föl.

Nem mondhatnám, hogy sok okunk van szorítani a címszereplőnek. Murdock egész alakja klisékből épül fel, ami miatt nem tudott megragadni a sorsa, illetve az aktuális érzelmi-hangulati ingadozásai:

1. apja halálának a tanúja;
2. életcélja a maszkos bosszúállás;
3. radioaktív kemikália szuperképességet ad neki;
4. nevetségesen naiv idealizmusa, hogy csak "ártatlanokat vállal el" (ezt szíverrésüket kihallva ítéli meg);
5. van egy szájmenéses legjobb barátja (szintén ügyvéd);
6. hogy mindig hangosan beszél az igazság diadaláról, mintha a vaksága tökéletes alibi lenne;
7. a nők buknak rá, csak épp neki nem kellenek;
8. a bűnbocsánat metaforáját egy templom és gyóntatóatya jelképezi;

és így tovább.

Említettem a rendezői vágatot: az 30 perccel hosszabb a tévében is látott-tól, és a kivágott jelenetek mellett jelenethosszabbítások is jellemzik. Nem fogok minden adalékra kitérni, de Murdock ott jóval többet nyomoz, és koherensebb is a cselekedeteinek sora. Elsősorban, ahogy rájön, hogy Wilson Fisk valójában a film főgonosza, Kingpin.
Szimpatikussá azonban ezektől az extra-szcénáktól sem válik igazán: ahhoz túl elnagyolt a karakterrajza. Bizonyos dolgok továbbra is zavarosak vele kapcsolatban: például, hogy egy vízzel teli tartályban hősöl a sötétben; vagy az, hogy a Natchos-ünnepségen azt a sétapálcáját használja, ami egyben Daredevil fegyvere. Szarvas hiba.

Amit az alapötletben elmésnek tartok, és létezik is valóságalapja, hogy egy vak ember többi érzéke fokozottan aktív, törekedve, hogy kipótolják a látóidegek munkájának hiányát. Innovatív elgondolás.
Csak ne lenne ilyen abszurditásig túlfokozva, hogy szinte Pókemberként ugrál ide-oda a város felhőkarcolóin! Ez is csak azért kellett, hogy egy bevett "szuperhérosz-múvit" kapjunk, aminek nincs igénye idomulni a való élethez. Megjegyzem: a kosztümje is elég gyér tervezésű.

Elektrával kapcsolatban felemás érzéseim maradtak, újfent. Működik Jennifer Garner alakítása. Működik a kisugárzása, mert hát: szexis. Részben működik a vonzalom érzékeltetése Ben Affleck-kel. Minden más vele kapcsolatban rossz. Találkozásuk jellegtelen, hátterükben pedig egy túl nagy véletlen lapul meg: mindkettejük apját Kingpin béreltette fel, majd mindkét apát ő ölette meg, mikor azok nem álltak kötélnek a bizniszének.

Azt el kell ismerni, hogy Elektra Natchos rokonlélek Matt-tel. Értem ezalatt, hogy van akkora kötöznivaló bolond, mint a szíve választottja. Daredevilt gondolkodás nélkül hiszi el apja gyilkosának, minden támpont vagy logika nélkül, csak mert a tragédiakor ott látta Daredevilt. Elektrát önálló filmjében kicsit jobban kedveltem, mert - bár az egy még hitványabb rendezésű mű, mint ez, de - ott már felnőtt nőként viselkedik, nem egy "apuci kedvence"-típusú, közveszélyes hülye libaként. Úgy tűnik, a későbbi feltámadásával kicsit megjött az esze.

Kingpin, a legfőbb keresztapa kellően félelmetes alak, Michael Dunkennek jár a piros pont alakításáért, pozitív értelemben szórakoztatott engem a figurája. A "Kingpin" egymagában minősül a new york-i alvilág despotájának. Senki nem tudja, hogy ő voltaképp egy Wilson Fisk nevű, 2 méteres drabál előkelőség.
Van egy kivágott bemutatkozó jelenete, ahol demonstrálja is kivételes testi erejét, ami miatt később egyenlő opponense lesz Daredevilnek. Egy karral felemel egy testőrt, és szinte állatias dühvel rárivalkodik. Megkockáztatom, hogy ez a legjobb jelenése, amit nem értem, a producerek miért tartották indokoltnak még ezt is kivágatni.

Korábban eldöntöttem, hogy ha több verzió létezik egy produkcióból, akkor a legjobb fellelhető verziójára adom a saját pontszámomat. Az is igaz, hogy nem minden általam látott filmből ismerem a rendezői vágatát. De nem egy esetben feljebb srófolta az értéket a teljes, vagy épp a kevésbé módosított kiadás. Most is ez a helyzet.
A Daredevilre, azon belül is a bővebb változatára úgy tekintek, mint egyfajta második Darkmanre: egy frusztrált, fizikai fogyatékú éjjeli őr, aki bíró és hóhér egy személyben, osztja az igazat egy komor városban, befolyásos bűnözők ellen. Na jó: Céltábla az ölőtudásán felül egy szimpla vadbarom. Ugyanakkor a pozitív szereplők gyakorta ostobák, a női főszereplő agya hajlamos elszállni, és a szerelmi, baráti vagy családi szálak rettentő szokványosak.




Teljes valójában talán inkább átlagos műnek érzem, mint gyengének, ezért 3/5 pontot adok rá.