Bad Boys 4. - Mindent vagy többet

Stílszerű asszem, ha a film stílusában firkálok a Bad Boys: Mindent vagy többet-ről. Mondjuk a „Ride or Die” inkább „Hajts vagy Halj!” lenne szó szerint magyarra fordítva, de a lényeg: a 4. rész, amit ismét az Adil El Arbi–Bilall Fallah duó dirigált, kiborító lett. Szóban és tettben is hangoskodik, vagdalkozik, mégis háttérképei adják minden valós ingerhatását, mivel a 3. részhez léhán sodort sztori teljesen „Kit-érdekel?”–kategória. Egy dolog hagy belőle mély nyomot bennünk: Martin Lawrence alighanem Chris Tucker babérjaira tör a Csúcsformában-filmekből.

 

Mike Lowrey nőül veszi fiziko-terapeutáját, Christine-t, ám az esküvőn Marcus klinikai halálba zuhan, ahonnan új, spirituális szemlélettel tér vissza. Közben a miami rendőrségen belső vizsgálat folyik, és pont a páros kinyírt főnökét, Howard kapitányt vádolják meg patkánysággal. Mike sittes fia, Armando segít nekik, ám hamarosan mindhárman szökevénnyé válnak, akikre egyszerre fenik fogukat a zsaruk, az alvilág meg egy McGrath nevű öldösős ex-ranger. Végül, mikor családjaik túszul esnek, márcsak a régi „rosszfiús” rendcsinálási módszer marad hátra…

 

Nagyon kevésen dőlt el számomra annak idején, hogy a kései 3. rész, a Mindörökké Rosszfiúk végül  mint „jó film” távozott a képzelt programfüzetemből, és nemcsak mint korrekt, de kiszámítható iparosmunka. Személyesnek érződött; valódi folytatásnak, amelynek van létjoga, igazi, téttel bíró története, és szereplői sem csupán nosztalgiacsali szájgépek voltak.

 

A 4. Bad Boys – mint már egyre több 4. rész – az önhittség áldozata. De olyan szinten, mintha nem is ugyanaz az alkotógárda állt volna mögötte, mint a For Life mögött. Ez az a fajta tökfölös folytatás, ami természetesnek veszi önnön menőségét, csak amiért buzgón, bár satnyán majmolja elődei külsőségeit: a tempó(skodás)t, az akció(skodás)t, a festői napos városképeket és általában a floridai látványvilágot. Ehhez képest úgy szerepel (le), mintha egy távfutó, aki a 3. célszalagon még tüdejét kiköpve átért, holtan rogyna össze, mielőtt a 4.-nek akár a közelébe jutna.

 

Szavakkal le nem bírom írni a "történet" alibibűzét és lerágottságát: mintha a Miami helyszínelők valami kikukázott epizódját szedték volna újra elő az archívumból, és tették volna bele a Bad Boys visszatérő színészeit! Fülledt fantáziaaszály lengi be ezt az egész kartelles-korrupciós ügyet és a Mike-Marcus duó ténykedő-ténfergő nyomozását. Aki pedig a négyből ezt a részt látja először, kapkodhatja a fejét, hogy kik ezek a pofák – már a nyilvánvaló vinyettáikon túl: 

1. „főhős”, 
2. „családtag”, 
3. „kolléga”, 
4. „bűnöző”, 
5. „aligátor”. 

Egyik mellékszereplőből se hoznak ki semmi érdekeset, vonzót vagy nyomatékosat: ezt külön nagyon erősen Mike felettesén, Ritán és az ő áruló pasiján érezni, de például Armando faképű statisztaszerepén is. Egyszerűen nincs egy önálló gondolat vagy érzelmi húr ebben a produkcióban.

De ami a szimplán gyengus, kicentizett sablontermékség alá veri alá a Ride or Die-t, az a gyújtanivaló fahumor – főleg Lawrence-től! Nem a színésszel van bajom, nem is azzal, hogy bohócot csináltak szegényből. Ez az alappoén, hogy Marcus-t a halálközi élménye nagy spirivé konvertálja – ráadásul megdögölhetetlennek is hiszi magát tőle –, a témának szánt középujjként nem lett volna rossz. De Marcus végig – már a legelső perctől – agy nélkül, automatára állítva, sokszor idegmészárosan ripacsul adja elő az ömlengéseit, miközben drámai fronton a film a padlón hever, ezer golyósebből vérezve! És ezt a rendezők, az igazi rosszfiú-páros az utolsó percig nem bírták észrevenni se, nemhogy kozmetikázni.

 

Nem meglepő, ha egy népszerű akciófilm-szériánál, amit a célközönség agyontutujgatott, örökké mentegetve gyarló felszínességét, előbb-utóbb elvétik a mértéket, és a szokottnál is üresebb, agydózer ballasztfolytatással bővül. A Bad Boys esetében ez a félrelépés a Mindent vagy többet lett: nem pusztán untatóan, de már fájóan ostoba, céltalan, lelki szegény zajtömeg, melynek ironikus módon pont egy lelki nagyságról áriázó zsarukarikatúra a legemlékezetesebb eleme. 

Skálám aljára osztom be ezt a darabot, ami még nekem is döbbenet, tekintve, hogy a kamera mindkét felén ugyanaz a bagázs hozta össze ezt és a fényévekkel jobb For Life-ot.

A majmok bolygója - Királyság

 

Akár „A majmok bolygója: Útvesztő” is lehetne a címe a legújabb résznek, és nemcsak a rendező kiléte vagy a főhős barangolása okán egy számára ismeretlen új világ felé. Wes Ball és a soros firkász, Josh Friedman mintha maguk is egy csapdákkal teli útvesztőben küszködnének meglelni végcéljukat: egy érdemes folytatást, amely legalább a (p)reboot-olt trilógiához fel tud nőni, miközben új nézőnemzedéknek teszi vonzóvá a franchise-t. Ez máris magyarázat A birodalom (mi volt a baj a "Királysággal"??) fájóan sima sztorijára és kiscserkész-szerű hangvételére. Arra viszont nem, hogy ennyire butított, monoton és untató legyen. 

 

Nemzedékekkel Caesar halála után nemcsak az agyilag lesüllyedt emberiség, de a majmok törzsei is szétszéledtek a világban. Egy este az ifjú Noa solymász klánját egy fegyveres gorillasereg megtámadja és elhurcolja, így a fiatal csimpánz egyedül ered utánuk olyan vidékek felé, ahová eddig sosem merészkedett. Mellé szegődik egy orángután bölcs, Raka, és az embernő Mae. Noa mindkettejük révén egy-egy új titkot ismer meg, ami egész addigi világképének beint:

1. Raka Caesar eredeti tanainak őrzője, ellentétben a Proximus nevű zsarnokkal, aki Casear hagyatékát kisajátítva más törzseket rabigába hajt – köztük Noáét.
2. Mae pedig egy még civilizált embercsoport menekültje, és ismeri azt az óriási fegyverraktárként is üzemelő bunkert, ahova Proximus a seregével és szolgáival be akar jutni.

 

Különös módon nekem a Terminátor: Genezis-t idézi az, amit a Wes Ball-féle Planet of the Apes csinál: lecsupaszítja az egészet a fő reklámpontjaira, egy puhított, "fiatalosabb" köntösbe csomagolja őket, óvatosan bedob 1-2 látványbéli újdonságot, és kész is az új rész. Legyen a címe mondjuk... A majmok bolygója: A birodalom, mindegyik – vagy majd' mindegyik – korosztálynak biztonságosan előrágva és -kóstolva.

Mert hát egy ifjúsági kalandfilmtől eleve nem fogják (ahogy Móricka elképzeli!) annyira elvárni a kemény tónust, okos történetet vagy a komoly, civilizációs léptékű üzenetet, így ezek rendre és gyáván kikerülhetőkké válnak. Holott épp ezek adták a retro eredeti idővonal velejét, de a preboot-rész és Matt Reeves előző két folytatása sem fordultak el tőlük. Ez most viszont éppoly fölös, halovány, matekképletszerű hozzátoldása egy jó, szilárd filmhármasnak, mint a Kung Fu Panda 4. a saját szériájában. 

 

Karaktereinek tilos túlnőniük a papíron rájuk osztott alaptípusukon. Főhősünk afféle csimpánz–Simba, aki félúton elveszíti a maga Rafiki-jét, és az egész film során ki van centizve neki, hogy mikor kéne ügyesnek vagy ügyetlennek, hűségesnek vagy épp bizalmatlannak lennie. Az egész felnőtté válása – melynek végét a sólyom fémjelzi, mikor már hajlandó a karjára szállni – ugyanolyan mesterkélt, A-B-C-D ponton át vonalzózott, mint a külső cselekmény. És mert a stúdiónak szó szerint „nincsenek golyói” („has no Ball-s”) hozzá, a mondanivalót Caesar tanításáról teljesen fakezűen, elnagyoltan merik csak előhozni. Nincs valódi ráhatása ennek vagy Proximus öntömjénező ajánlatának Noa jellemére vagy eredeti küldetésére, hogy anyja, barátai, társai szabadságát visszaadja. 

 

Baromira döcög a cselekmény eleje: Noa és két társa, Soona meg Anaya tojásvadász portyája inkább menne el PS4 demo-játéknak, mint "a karakterek bemutatásának". Látni, hogy a készítők agya azon járt, hogy a remélt tiniközönséget beinvitálják ebbe az univerzumba klassz szögből felvett tájképekkel és egy állatkertre elég erdőlakóval. Deréktájtól is csak attól tűnik „gyorsabbnak” az eseménysor, hogy pillanatnyi vészhelyzetekkel itt-ott felrázogatják a nézőt a tespedésből. Az uccsó harmad Proximus fogolytáborában, majd a bunkerben pedig olyan, mint egy teniszlabdagép előtt ücsörögni: egyre csak dobálnak minket új, gyakran a semmiből előrántott sztori-ötletekkel, amiket nem mertek rendesen kidolgozni, nehogy "túl komoly" legyen.

 

A stúdió beszariságát olvasom le abból is, hogy már a sokadik 4. előzményrésznél járunk, és még mindig nem mernek lemondani róla, hogy egy fejlett embercsoport szerepeljen a sztoriban. Ezt a mankót nem merik sehogyan sem elengedni, és ez már nemcsak fárasztó, de cinikus is: A majmok bolygója: Háború végén az a vírus már elvileg elkezdett minket az állatok szintjére lerántani, mostanra tehát a logika diktálná, hogy a majom legyen az egyetlen tudat-fejlett kétlábú a Föld felszínén.

 

Márcsak ezért sincs sok értelme Mae szálának, akire folyamatosan pakolják rá az újabbnál újabb erősségeket, akár összeillenek egymással, akár nem. Az elején a lány beszéd-képtelennek mutatkozik, holott Noa környékén nincs oka annak tettetnie magát. Később hozzá csatlakozva már nemcsak beszél, de kiderül, hogy az ő csoportja – amit sose látunk – valahogy teljesen gondolkodó maradt, sőt pont ismeri a főgonosz Proximus által áhított bunkert belülről.

 

És a végén már végképp elgurul a gyógyszer, ahogy más civilizált, sőt műszakilag teljesen felszerelt csoportokkal sikerül kommunikációt létesítenie… kinek is? Egy személyiség nélküli „girl-boss”-archetípusnak, akit csak azért hagytak egy percig is ellenszenvesnek láttatni – veszélyeztetve ezzel a divatos woke-propagandát –, mert minden ember hitványságát kell kötelezően hirdetnie! 

Akárcsak a sokkoló dárdát föltaláló embertanácsosnak (Trevathan), aki az egy vagy két jelenetecskéjében mintha Az utolsó Jedik-es Mark Hamill-t utánozná gyengusan. Ó, te jó ég: Luke és Rey esete a Disney-féle "Epizód 8."-ból...!

 

Újabb széria gazdagodott tehát egy izzadtságszagú, feltűnően gyermeteg és sekélyesített folytatással. A Kingdom of the Planet of the Apes kisinasként galoppol a Rise, a Dawn és a War porcsíkja után: ha nem is gyalázza meg, de esetlenül, háttal előre lovagolja meg a nagy elődök nimbuszát. Hol terjeng, hol kapkod, halmoz és terel, koherens egésszé mégis képtelen fölépülni, mivel a saját megrendelői félnek az éltől és érettségtől, ami igazolhatná a létét.

 

Szőrös szívűnek tűnhetek, de csak 2/5-öt érzek jogosnak megadni rá. Sokkal jobbat várok ennyi rész után ettől a filmcsokortól.

Országúti diszkó (2024)

„Miről beszél? A (…) helye már olyan tiszta, mint… Hát ez meg mi?! Azt hittem, hogy ezt a düledező viskót már hónapokkal ezelőtt eltüntették innen!”

„Igen, de van egy kis bökkenő.”

(A kicsi kocsi újra száguld)

Egy részeg este nagy tévedésének gyanítom ezt az újabb remake-et. Talán Doug Liman rendező és Joel Silver producer egyszerűen megivott pár felest, dumáltak egyet róla, milyen jó lenne egy régi, többnyire elfeledett, egyeseknél kultdarabként tisztelt akciófilmet megújrázni – persze a mai divatos „politikailag korrekt” klímába átültetve. Nem látszik, hogy embereikkel nagyon megerőltették volna magukat, ami több tízmilliós büdzsénél már vétek. Létrejött egy olyan „macsós mozi”, ahol a „macsósságot” erősen kasztráltan, az eredeti Országúti diszkó bája, humorérzéke, stílusa, verejtéke és primitív szexepil-faktora nélkül adják elő. 

 

A volt ökölvívó Elwood Dalton csak teng-leng, mikor Frankie, egy floridai kisvárosi csehó tulajnője melót ajánl neki kidobóként. Van azonban egy helyi gazdag tetűcsemete, aki egy új épületkomplexumot akar építtetni pont azon a környéken, ehhez pedig márcsak a kis tengerparti bárt kell eltüntetnie onnan. Daltonba azonban beletörik a bicskája: a helyi bajkeverők mind tehetetlenek a bazsalygós bunyós ellen. Ezért aztán egy Knox nevű emberállatot húz a cilinderből elő, miközben hősünk a helyi korrupt seriff medikus lányával, Ellie-vel randizik. És mikor a lány célkeresztbe kerül, Dalton kurvára zabos lesz...

Osztom a többségi reakciót, hogy ezt a filmet értelme nem volt megcsinálni. Nem elég, hogy egy eleve nem valami okos, de azért velős film nyomorék majmolása, de önmagában nézve sem álló- vagy életképes. Ez pontosan az a fajta projekt, amiben senki nem hitt őszintén, és összetéveszti a lazaságot a lustasággal. Olyannyira nincs történeti motorja, olyan pondró, ’Kit-érdekel?’–hozzáállás árad belőle, annyira következmény és apropó nélküli pusztulat az egész, hogy az ember negyedóra után szétunja tőle magát! Anthony Bagarozzi és Chuck Mondry szkriptjét egy dél-koreai pornhwa-képregénynek kellett volna feldolgoznia, akkor legalább szex is keveredik az alapanyag  agyszegénységéhez.

 

Apropó agyszegénység: kavicsokkal végig lehetne babázni azokat a jeleneteket, amiket szerencsétlen színészekre ráosztottak; rendre direkt elbeszélnek egymás mellett, mintha ópiumot szívtak volna. „Főhősünk” pedig olyan jellem nélküli műmájer, aki annyiból áll, hogy laza, strapabíró és nehezen kapja fel a vizet. Mégha nem lenne adott az összehasonlítás Patrick Swayze James Dalton-jával, Jake Gyllenhaal akkor sem tudja megkedveltetni magát a nézővel.

A 2015-ös Mélyütésben is elég szürke izomembert hozott, de Elwood-ként kifejezetten idegesített az ábrázata és a borzalmas alakítása, mintha teher volna emberi lényként reagálnia. A befejezésből is pont ez az érdektelen közöny árad: hogy miután Dalton a kunyerált piszkos zsozsót búcsú nélkül lepasszolta a helyieknek, ül a városból kivezető buszon. Ezt most afféle „cowboy ellovagol a naplementében”–féle zárásnak kéne vennünk, és meghatódnunk Dalton itteni életszakaszán? Nem: ez egy rakás lusta disznó írói dilettantizmusa, egy olyan ingerszegény cselekmény végén, ami nem elrendezi, hanem túszul ejti a benne céltalanul bolyongó színészeket.

                 

Ehhez képest még Conor McGregor hót dilis huligánja volt a legkevésbé unalmas figura – no persze nem amiatt, hogy folyton a semmin röhög, vagy mert a dramaturgiai funkció nélküli férfiseggével mutatták őt be nekünk. Maguk a bunyók egyébként szintén hidegen hagyják a nézőt: ha át is szűrődik valamicske az erejükből, akkor se az indulat vagy a jellem megnyilatkozásaiként. 

 

Még a helíszín és fényképezés is mintha valami nyaralási prospektusra hajazna, különösen mikor Ellie és Elwood hajókázni mennek kettesben. „A Bár” meg a ’89-es Országúti diszkó lebújához képest maga a patyolat: ugyanaz a személyiségtelenség jellemzi, mint mindent és mindenkit. Márpedig ha a tartalom ennyire nulla vagy aközeli, akkor marhára kivirít, ha egy filmnek nincs identitása, stílusjegye.

 

Próbáltam szimpátiát kicsikarni magamból a 2024-es Országúti Diszkó iránt, de újra áttekintve 1 mentséget nem tudok benne fölhozni, amitől működne: steril, ostoba, dögunalmas, nincs tetten érhető oka létezni. Jake Gylleenhaal-nak meg egyszerűen arcra sem való az a kedves szemű, de céltudatos őrangyal archetípus, amit a néhai Patrick Swayze olyan természetesen tudott hozni a filmjeiben. Itt legalábbis semmiképp nem vált be.

„Nekünk olyasvalakire lenne szükségünk, aki van olyan émelyítően jóindulatú, undorítóan segítőkész és ostoba, hogy bárki vakon követné.” 

Micimackó: Vér és Méz 2.

Immár másodszor horrorizálja a tulajdonjog nélkül rekedt Micimackót Rhys Frake-Waterfield. Bár a pasi pofátlansága már-már elismerésre méltó – elvégre a tavalyi filléres hulladék „profitjából” csinálta (össze) a „folytatást” –, írni azt nem tud. A Micimackó Vér és Méz 2.-ben a smink, a szörnyek száma, Róbert Gida megformálója imitátora, 

na meg persze a gore-faktor változott. Ja! Meg az, hogy most már egyszeriben tudnak beszélni is. Egyik se mentőtényező; ez nem az a kategória, hogy a készítők nem is próbálkoztak, hanem hogy ki se keltek volna az ágyból, ha nem kell lakbér fizetniük.

Róbert Gida elmeturkálóhoz jár az átélt borzalmak, no meg néhány gyanús gyerekkori emlékfoszlány miatt. Az élet cseszegeti: bár orvosnak tanult, a közvélemény őt okolja a Micimackó-gyilkosságok miatt, ezért elbocsájtják a kórházból. Közben a Százholdas Pagonyban a torzszülött bandát még mindig csak a helyi civilek meg pár kósza rendőr vadásszák, ám most nagy ámokfutással készülnek visszavágni.

Finomkodjon más: totális agypusztulat a folytatás egész története, mítosza, kapcsolati rendszere. Most már több mesefigurát kapunk vérszomjas mészárosként – gondolom a mese újabb szereplői váltak elérhetővé tavaly óta –, de eszük az nincs, csak ezt a fenenagy embergyűlöletüket demonstrálják, majd szavalják is. Bejön az az agyrém ötlet, hogy valami őrült doki kísérletei tették szörnnyé őket – egy öklömnyi más klisével együtt, amiket beszívva értelmesebben lehet forgatókönyvbe szőni. De mindez nemcsak súlytalan, hanem fájdalmasan üres és unalmas: minden újabb történés csak nyúzza az ember agyi lebenyét ebben a híg moslékban, ami két rész után is képtelen igazolni a létét.

 

Még az embertrancsírozás legaljább primitív élvezeti faktora sincs itt meg. Bemutatkozás gyanánt már az elejére benyomnak pár sipítozó, üresfejű picsát, akiket baltával, tűzzel vagy épp medvecsapdával kinyírnak. Akad még erdei trancsír, nyilvános diszkótrancsír, ahol egy csomó fiatal pánikol és dögölget meg. S végül – a drámai helyett idétlen tetőpontnál –, maga Mackó is halálos fejcsapást kap Róbert Gidától, amiért kinyírta a srác szüleit. 

És fikarcnyit se számít, hogy az illető 

• ember vagy szörny, 
• felnőtt vagy gyerek, 
• fiú vagy lány, 
• fő-, mellék- vagy tartozékszereplő: 

SENKINEK sincs több személyisége, mint mondjuk egy sárgarépának. A Nikolai Leon-t váltó Scott Chambers olyan nulla alatti alakítást nyújt, hogy a Buffy, a vámpírok rémébe is csak a legutolsó senki huligánkölyök szerepére lehetne castingolni. Arany Málna-jelölés bűze terjeng a levegőben.

Bármilyen skála legaljára való a Vér és Méz 2. mint igénytelen, a nézhetetlenség határát súroló vérszutyok. Ha a rendező meg meri lépni a 3. részt, akkor itt a lehető legmesszebb gurul majd a gyógyszer.

Godzilla X Kong: Az új birodalom

Drága zúzda hülyegyerekeknek. Köztudottan ennyit ér a Legendary Pictures és a Warner közös szörnyverzuma. Világos, mi folyik itt: egy fantaszta világot, amit csak piszok sok IQ-val lehetne hihetővé és érdekessé formázni, inkább hagynak buta látványoskodás szintjén dübörögni, hátha az emberek puha ágyikó helyett inkább a mozifotelban akarnak egyet szunyálni. Csak a rádióval ellentétben ott nem tudjuk beállítani a hangot, és rendre ugyanazt az 1 slágert nyomatják más-más cím alatt.

 

Szóval...

Hányógyík és Szőrtorony közös csihi-puhijuk óta relatíve nyugisan élnek, csak néha zúzogatnak egyet a civilizált világban. Kong az Üreges Földben fölfedez egy új vidéket, ahol hozzá hasonló megamajmok kolóniája él. E régióból érkezik valami mentális segélykérés, amit Jia, az iwi törzs süketnéma hírmondója érez meg a sulipadban. 

Mostohája, Dr. Andrews, a cserfes fekete konteós Bernie és egy Ace Ventura-szerű kaiju-fogorvos, Trapper összejönnek lecsekkolni, mi a gáz odalent. Meg is lelik az iwik telepata néprokonait, akik szerint Jia egy ősi prófécia kiválasztottja: valami módon ő teszi majd lehetővé, hogy a titánok – főleg a címbéli kettős – megmentsék a belső és felszíni világot is egy új nemezistől. Az esélyek tűrhetők: Kong átesik pár sürgős műtéten, közben Godzilla is már „bemelegít” (= erőművekből falja az atomot).

 

Mateklecke: adjuk össze és tegyük zárójelbe a század összes eddigi kaiju-moziját, vonjuk ki belőle a tavalyi év nagy meglepijét, a Godzilla Mínusz Egyet, és a kapott eredmény: egy gyártósor. Egy agyi létminimumra beállított gyártósor, amely el van tiltva tőle, hogy okos vagy szívhez szóló legyen, így mindegyik résznek szinte ugyanazok a tünetei: 

• lapos földkinövések a humanoidok, 
• átlátszó alibi a történet a CGI-muszklikhoz, 
• a rombolás drámáját bealtató módon kezelik, 
• a szörnyharcok zajosan, de súly nélkül lebegnek, 
• és az egész darabból orkán erejével süvölt a felszínesség és stúdiógyávaság. 

De mindezt sajna már rég tudhattuk: más franchise-okra is prímán ráillik az iménti leírás, mint pl. a Halálos iramban, Transformers és többnyire a Jurassic Park. Sőt, ha jobban belegondolunk: van bármi fontos, amiben a Godzilla X Kong: Az új birodalom elüt a két címalak bármely korábbi mozis jelenésétől? Ó, hohó, szeretnénk, ha lenne, mi?

Két szál adna történetbéli ürügyet arra, hogy létezzen az új rész: Kong magánya, hogy faja utolsó sarjaként hiányolja, majd megleli a hozzá hasonlókat, a másik Jia – szintén övéi közül az utolsó – küszködése, hogy beilleszkedjen a nyugati iskolarendszerbe. Valódi író és/vagy rendező piszok könnyen rittyent ebből valódi, átélhető személyes drámát; egyszerűen kiszúrja az ember szemét a két probléma lényege, átélhetősége és házasíthatósága. 

Jia az a valaki, aki eddig is szót értett intuitív módon Kong-gal, most pedig elvileg még könnyebb megérteniük a másik érzületeit. Csakhogy ez egy százmillió+ gigaprodukció, így a profit „törvénye” szerint nem megengedhető az ősi klisék és a sekélyes rutin biztonsági hálóján túlra nyújtózkodni.

Nemhogy Jia és Kong visszatalálását gyökereikhez ellustálkodták a készítők – érzelmileg és logikailag is –, nemhogy a kötelező világmentő szörnybunyót rohadt gyengére találták ki és tálalták fel nekünk, Adam Wingard rendezőnek még egy bazinagy aknára sikerült rátaposnia. Ezt az aknát úgy hívják: Godzilla. A forgatókönyv mintha elfelejtené, hogy ő is benne van a buliban: hosszan hanyagolják a kispadon, mire a vége felé leadhat egy-egy műdühöngést. 

Személyes kedvenc momentuma tőle mégis még az elején az, ahogy összegömbölyödve alszik a Colosseum-ban, mint valami tüskés hátú macska. Hát nem aranyos…?

 

És akaratlanul is muris az, amivé összeáll a nagy összecsapás: Kong a kedvenc baltájával, na meg az új, autobot-/álca-szerű alkar-protézisével meglovagolja Godzillát. Vele szemben a főgonosz nagymajom, akit Scar-ról mintázhattak Az Oroszlánkirályból, feléjük robog saját rabszolgaként tartott hátasán, miközben egy gerincostort himbál maga körül, mint Sailor Venus a szívláncát. 

És maga a harc inkább lassított póz-szekvencia, mintsem valódi üsd-vágd, ha már erre van kihegyezve az egész. Ja! És kiderül, hogy a jégkorszakot egykor a rabszolga-hátas okozta, de csak felszabadítják, nehogy szarrá fagyassza Rio de Janeiro-t. 

 

Egyetlen valóban értékes dolog lapul meg a mű belsejében, és ez a titkos belső földi civilizáció. Ez önmagában elég témát, ötletet és narratívát adhatna egy kalandfilmnek – persze csak ha hagynák tisztességesen kidolgozni. Az összes érdekes gondolat ebbe a szálba lett beleszórva: 

az itt élők őslakosok építészete, az antigravitációs technológia, vagy, hogy a tudatuk  fejlettsége miatt nincs szükségük többé beszédre, gondolatátvitel útján kommunikálnak egymással. Egy okos, érzékletes alkotás csak erről versenyre kelhetne Az elveszett frigyláda fosztogatóival, ami legtöbbünk szerint a legjobb Indiana Jones-movie. 

Ez a szál, plusz néhány röpke emberi vagy röhejes pillanat közösen verekedték ki azt a 2/5-öt, amit a Godzilla X Kong: Az új birodalom tőlem megkap. Adam Wingard-ot szemvizsgálatra kéne küldeni, hátha azután is úgy szeretne egy 3. közös „kalandot” megrendezni a Kong-Godzilla-párosról, mint nyilatkozta. Éppoly kínos bérszajhamunka ez is, akár a Godzilla Vs. Kong: vajon meddig tekintik ezek a cégek "rizikófaktornak", ha már egy ilyen mezei "agyatlan szörnyfilmhez" is engedélyezik az értelmes írói munkát?