A majmok bolygója - Királyság

 

Akár „A majmok bolygója: Útvesztő” is lehetne a címe a legújabb résznek, és nemcsak a rendező kiléte vagy a főhős barangolása okán egy számára ismeretlen új világ felé. Wes Ball és a soros firkász, Josh Friedman mintha maguk is egy csapdákkal teli útvesztőben küszködnének meglelni végcéljukat: egy érdemes folytatást, amely legalább a (p)reboot-olt trilógiához fel tud nőni, miközben új nézőnemzedéknek teszi vonzóvá a franchise-t. Ez máris magyarázat A birodalom (mi volt a baj a "Királysággal"??) fájóan sima sztorijára és kiscserkész-szerű hangvételére. Arra viszont nem, hogy ennyire butított, monoton és untató legyen. 

 

Nemzedékekkel Caesar halála után nemcsak az agyilag lesüllyedt emberiség, de a majmok törzsei is szétszéledtek a világban. Egy este az ifjú Noa solymász klánját egy fegyveres gorillasereg megtámadja és elhurcolja, így a fiatal csimpánz egyedül ered utánuk olyan vidékek felé, ahová eddig sosem merészkedett. Mellé szegődik egy orángután bölcs, Raka, és az embernő Mae. Noa mindkettejük révén egy-egy új titkot ismer meg, ami egész addigi világképének beint:

1. Raka Caesar eredeti tanainak őrzője, ellentétben a Proximus nevű zsarnokkal, aki Casear hagyatékát kisajátítva más törzseket rabigába hajt – köztük Noáét.
2. Mae pedig egy még civilizált embercsoport menekültje, és ismeri azt az óriási fegyverraktárként is üzemelő bunkert, ahova Proximus a seregével és szolgáival be akar jutni.

 

Különös módon nekem a Terminátor: Genezis-t idézi az, amit a Wes Ball-féle Planet of the Apes csinál: lecsupaszítja az egészet a fő reklámpontjaira, egy puhított, "fiatalosabb" köntösbe csomagolja őket, óvatosan bedob 1-2 látványbéli újdonságot, és kész is az új rész. Legyen a címe mondjuk... A majmok bolygója: A birodalom, mindegyik – vagy majd' mindegyik – korosztálynak biztonságosan előrágva és -kóstolva.

Mert hát egy ifjúsági kalandfilmtől eleve nem fogják (ahogy Móricka elképzeli!) annyira elvárni a kemény tónust, okos történetet vagy a komoly, civilizációs léptékű üzenetet, így ezek rendre és gyáván kikerülhetőkké válnak. Holott épp ezek adták a retro eredeti idővonal velejét, de a preboot-rész és Matt Reeves előző két folytatása sem fordultak el tőlük. Ez most viszont éppoly fölös, halovány, matekképletszerű hozzátoldása egy jó, szilárd filmhármasnak, mint a Kung Fu Panda 4. a saját szériájában. 

 

Karaktereinek tilos túlnőniük a papíron rájuk osztott alaptípusukon. Főhősünk afféle csimpánz–Simba, aki félúton elveszíti a maga Rafiki-jét, és az egész film során ki van centizve neki, hogy mikor kéne ügyesnek vagy ügyetlennek, hűségesnek vagy épp bizalmatlannak lennie. Az egész felnőtté válása – melynek végét a sólyom fémjelzi, mikor már hajlandó a karjára szállni – ugyanolyan mesterkélt, A-B-C-D ponton át vonalzózott, mint a külső cselekmény. És mert a stúdiónak szó szerint „nincsenek golyói” („has no Ball-s”) hozzá, a mondanivalót Caesar tanításáról teljesen fakezűen, elnagyoltan merik csak előhozni. Nincs valódi ráhatása ennek vagy Proximus öntömjénező ajánlatának Noa jellemére vagy eredeti küldetésére, hogy anyja, barátai, társai szabadságát visszaadja. 

 

Baromira döcög a cselekmény eleje: Noa és két társa, Soona meg Anaya tojásvadász portyája inkább menne el PS4 demo-játéknak, mint "a karakterek bemutatásának". Látni, hogy a készítők agya azon járt, hogy a remélt tiniközönséget beinvitálják ebbe az univerzumba klassz szögből felvett tájképekkel és egy állatkertre elég erdőlakóval. Deréktájtól is csak attól tűnik „gyorsabbnak” az eseménysor, hogy pillanatnyi vészhelyzetekkel itt-ott felrázogatják a nézőt a tespedésből. Az uccsó harmad Proximus fogolytáborában, majd a bunkerben pedig olyan, mint egy teniszlabdagép előtt ücsörögni: egyre csak dobálnak minket új, gyakran a semmiből előrántott sztori-ötletekkel, amiket nem mertek rendesen kidolgozni, nehogy "túl komoly" legyen.

 

A stúdió beszariságát olvasom le abból is, hogy már a sokadik 4. előzményrésznél járunk, és még mindig nem mernek lemondani róla, hogy egy fejlett embercsoport szerepeljen a sztoriban. Ezt a mankót nem merik sehogyan sem elengedni, és ez már nemcsak fárasztó, de cinikus is: A majmok bolygója: Háború végén az a vírus már elvileg elkezdett minket az állatok szintjére lerántani, mostanra tehát a logika diktálná, hogy a majom legyen az egyetlen tudat-fejlett kétlábú a Föld felszínén.

 

Márcsak ezért sincs sok értelme Mae szálának, akire folyamatosan pakolják rá az újabbnál újabb erősségeket, akár összeillenek egymással, akár nem. Az elején a lány beszéd-képtelennek mutatkozik, holott Noa környékén nincs oka annak tettetnie magát. Később hozzá csatlakozva már nemcsak beszél, de kiderül, hogy az ő csoportja – amit sose látunk – valahogy teljesen gondolkodó maradt, sőt pont ismeri a főgonosz Proximus által áhított bunkert belülről.

 

És a végén már végképp elgurul a gyógyszer, ahogy más civilizált, sőt műszakilag teljesen felszerelt csoportokkal sikerül kommunikációt létesítenie… kinek is? Egy személyiség nélküli „girl-boss”-archetípusnak, akit csak azért hagytak egy percig is ellenszenvesnek láttatni – veszélyeztetve ezzel a divatos woke-propagandát –, mert minden ember hitványságát kell kötelezően hirdetnie! 

Akárcsak a sokkoló dárdát föltaláló embertanácsosnak (Trevathan), aki az egy vagy két jelenetecskéjében mintha Az utolsó Jedik-es Mark Hamill-t utánozná gyengusan. Ó, te jó ég: Luke és Rey esete a Disney-féle "Epizód 8."-ból...!

 

Újabb széria gazdagodott tehát egy izzadtságszagú, feltűnően gyermeteg és sekélyesített folytatással. A Kingdom of the Planet of the Apes kisinasként galoppol a Rise, a Dawn és a War porcsíkja után: ha nem is gyalázza meg, de esetlenül, háttal előre lovagolja meg a nagy elődök nimbuszát. Hol terjeng, hol kapkod, halmoz és terel, koherens egésszé mégis képtelen fölépülni, mivel a saját megrendelői félnek az éltől és érettségtől, ami igazolhatná a létét.

 

Szőrös szívűnek tűnhetek, de csak 2/5-öt érzek jogosnak megadni rá. Sokkal jobbat várok ennyi rész után ettől a filmcsokortól.