A virághold gyilkosai (Megfojtott virágok)

Azt hiszem, ma már kijelenthetjük, hogy a hivatalos történelemoktatás úgy hazugság, ahogy van, tele ferdített, hamisított vagy elhallgatott fejezetekkel, melyek nem is olyan ritkán "kínos" genocídiumokról árulkodnak. Amerika múltja t'án a legismertebb ilyen  "kincsesbánya", ki tudja hány még vászonszűz bűnesettel, melyet legföljebb csak egy maréknyi rendezőnek – tág büdzsével, sok gerinccel és kivételezett státusszal – enged(né)nek a mozgókép-színházakba elhozni. A Killers of the Flower Moon, magyar címén Megfojtott virágok tehát még ma is tabudöntögetőnek számít, pedig köztudott, hogy egészében nézve mi lett a sorsa e földrész előző emberiségével.

Martin Scorsese igazi aranyrögre bukkant a témában: a száz éves oklahomai oszázs-gyilkosságok ügyére. Ezt a népet hajdan egy terméketlen földterületre deportálták, ahol aztán ők ironikus módon fekete aranyat (olajat) találtak, s így látványosan meg is tollasodtak. Válaszként az USA törvényi rendszere megtiltotta nekik az ellenőrizetlen vagyonhasználatot, helyi szerveik pedig eltussolták, amikor valakik tehetős oszázs nőket kezdtek sorra kivégezni az állam északi felén. 

A Törzsi Tanács a kormányhoz fordult, de a még újsütetű FBI későn derített fényt a tettesek kilétére és indítékára. Nevezetesen egy olyan bűnszervezetre, melynek tagjai beházasodva szereztek öröklési jogot a kinyírandó nejeik és kölykeik után. Ennek kivizsgálását írta meg David Grann a film alapját nyújtó, de annál jóval tárgyilagosabb könyvében.

 

Scorsese Eric Roth-tal társban írt szkript-je mégsem annyira a nyomozásra, mint sokkal inkább a korképre és egy olyan karaktertrióra figyel, akik A jó, a rossz és a csúf erkölcsi felállására emlékeztetnek. Egész más személyiségek, de az, ahogy egymáshoz képest helyet foglalnak a morális spektrumon, hasonló.

 

Innen nézve „a csúf” egyértelműen Ernest Burkhart figurája. A I. világháborús veterán olyan, akár a remekül betört jószág: az a típus, akit könnyű karizmával és erélyes fellépéssel befolyásolni, mert józan esze, érzései, lelkiismerete nem nyújtanak ellensúlyt. Lélektani szempontból látványos, ahogy Ernest gerinctelensége fölemészti azt a kevés jó tulajdonságát és megkérdőjelezi még az őszintének tűnő időszakait is, ami jutott neki.

Bár sejthető, hogy az ő esetében igazi volt, ahogy megismerte és elvette oszázs párját, Mollie-t, attól még részt vett nagybátyja bandában, ami ezzel a „vedd el, és nyírd ki!”–technikával többek közt Mollie testvéreit is elpusztította. 

Az azért már kissé túlzóan szánalmas, mikor a „szeretett” feleségét mérgezi, és közbe néha ő is belekortyol a szerbe bűntudatból. Lebukása idejére már kétség sem fér hozzá, hogy ez az alak túl van a mentségek mezsgyéjén, ott, ahol már sem a múlt jobb percei, sem tanúskodása a bíróságon nem számítanak többé: örök életére gyáva szemétláda marad, aki elherdálta új családját, csak azért, mert ők ”rézbőrűek”.

 

Nem nehéz helyi keresztapának elkönyvelni Ernest bácsikáját, William King Hale-t. Amellett, hogy az állam t'án legbefolyásosabb embere, apróra ismeri az oszázsok nyelvét, szokásait és mentalitását is, amivel az egész közösséget félrevezeti: amilyen hangzatosan szónokol mellettük nyilvánosan, olyan irgalmat nem ismerő precizitással cserkészteti be és végezteti ki őket a háttérben. Bármilyen nyilvánvaló is itt a báránybőrbe bújt farkas esete, Hale nagystílűségét – meg persze Robert De Niro alakítását – izgalmas figyelni. Még úgy is, hogy a néző erkölcsi érzékét már az elejétől felpiszkálják az ártatlanok hirtelen és büntetlen megölésének képei.

 

Erős jelenlétet sugároz Lily Gladstone Mollie-ja végig a jelenései alatt, és szerintem ez – ha nem is Oscar-t, de valamilyen – díjat fog jövőre hozni a színésznőnek. Külön az az árnyalat tetszett nekem, melyet az ő személyisége kapott: higgadt, intelligens, jó szemmel méri föl az emberek megbízhatóságát, sőt pici csipkelődő humor is jellemzi. 

Ugyanakkor szemében ott a kiábrándult, a gyásszal napi szinten megbirkózó teher, ahogy ismerőseit, majd szeretteit, sőt lassacskán őt magát is elragadja ez a rejtett, gonosz kéz, amit nem tud megállítani. Sok múlott azon, hogy ne lássuk őt vaknak vagy birkának: Mollie korán megsejti, hogy férje sáros a családi tragédiában, de a méreg mellett a félelem és a gyerekük apjában való hinni akarás kiszolgáltatják őt, emberségét naivitássá konvertálva. Csak annál a fantasztikus jelenetnél írja le őt végleg, mikor Ernest még a „mindent” bevallás után is a szemébe hazudik, letagadva, amit személy szerint vele művelt.

 

Egy másik film Leo DiCaprio-val, név szerint Tarantino Volt egyszer egy Hollywood–ja jutott eszembe az itteni hangulatról és szellős szerkesztettségről. Amaz a produkció is ilyen szabadosra, lazábbra vette a cselekményét és szereplői mozgásterét, olyan érzetet keltve, hogy semmittevően elsétálgathatsz a film világában és klímájában, mesterkélt útmutató monológok nélkül. Rodrigo Prieto operatőr ismét igazolta, miért szeret vele dolgozni Scorsese: az oszázsok napfényes összejöveteleitől kezdve

a gyújtogatók perzselte birtokokig erős, olykor szuggesztív a képi világ. Minden célzás nélkül örültem annak, hogy ennyi őslakos színészt látok egy komoly, 200 millió dolláros, XX. századi közegben játszódó filmes darabban. 

Nem hinném, hogy az arc-közelik a korra jellemző mértéken túl hangsúlyoznák ki az indiánok sanyarú sorsát és a fehér polgárok alig leplezett rasszindulatát; a tények és élethelyzetek magukért beszélnek, rengeteg szennyet kell még előásni az „amerikai álom” hazug mítosza alól.

 

Másrészt szilárd meggyőződésem az, hogy egy mozifilmnek nem szabad kerek 3 óránál hosszabbra nyúlnia: akkor már inkább vágják ketté! Ez a kb. 200 perc egyébként is lehetett volna jobban kitöltött vagy erősebben összefogott, sok a terjengős rész. Olyan, mintha Scorsese folyton azt lesné, hogy a(z euramerikai) közönséget kellően furdalja-e már a lelkiismeret az indiánok vértanúságával szembesülvén. Ahhoz képest, hogy a nyomozati szállal nem akarta húzni az időt, hát húzta mással: 

Ernest-ék pere konkrétan az utolsó harmadidőre kap csak teret, amire már nem mentség a „szerzői vízió” vagy a „világ elmélyítése”. És ezt olyan mondja (írja), aki kifejezetten utálja, ha kész nagyjeleneteket vágnak ki egy moziba szánt műből, hogy később büszkén mutogassák azokat egy külön rendezői vágatban…!

 

Fifikás és kreatívan okos szegmens még az utószó a zenés rádióműsorral, ami először már-már szamárfület mutat mindannak, amin a szereplők keresztülmentek, majd dermedt csöndbe fordul. "A gyilkosságokat nem említik." Igen, a közvéleménynek az ilyesmi akkor és ma is csak egy műsor: egy tragikus híradás a sok közül, amit nagy ívben lesajnálunk, de ami holnap már a kutyát sem érdekli. 

Tükröt állít és leleplezi azt a kényelmes közönyt és távolságtartást, ami jellemző ránk, ha belföldön, a saját házunk táján, „itthon” véreztetnek ki egy egész embercsoportot. Ha még itt, a jogrend országában is előfordulhat ilyesmi, akkor biztosan ők tehetnek valahogy a dologról, ugye? Még akár az FBI-nyomozó kései behozása a történetbe is vehető piros pontnak hihetőség terén: a legtöbb bűnszervezetben elkövetett gaztett általában túl későn, jóval az áldozatokat ért kár és kálvária után kerül egyáltalán nagyítólencse alá, nemhogy érdemi büntetésre.

 

 

Nem egy könnyen leírható művészfilm a Megfojtott virágok, az biztos. Mint valaki, aki Az írrel már nyugdíjazta magában a 81 éves rendezőikont, pozitív meglepetésként ért ez a legújabb, több műfajt ötvöző, kompromisszumot elvető munkája. Az alakítások kipipálhatók, a vizuális kelléktárat hatásosan és ötletesen használja a rendező, a sztori pedig – bár a Napnál világosabb, mit üzen és hova kell előbb-utóbb kifutnia, – érdekes és fajsúlyos. Csatlakozom azokhoz, akik szerint túlnyújtott, helyenként leül, sőt narratív fronton direkt elodázó. Ezzel együtt is értékes, „színes”, hangulaterős alkotással gazdagodtunk így év vége felé, mely egyben lázas fölmagasztalása is a mozinak, mint sokak szemében veszélyeztetett művészeti ágnak.

4/5-öt adok rá. 

Az Alkotó

Akár egy visszajáró üstökös, a robotika és mesterséges intelligencia témája időről időre átrepül a sci-fi-világ naprendszerén. Nyáron a legújabb Mission Impossible, ősz elején pedig Gareth Edwards Az Alkotója veselkedett neki, és bár előbbihez képest jobban gyúr a téma drámai oldalára, nagyobbat is bicsaklik vele, mint Tom Cruise zászlós-franchise-a. Kicsit komolyabb tónusa és érezhetően vaskosabb a forgatókönyve ellenére ugyanazt a gépies és akció-orientált benyomást kelti, éppúgy automatára állítva robog végig cselekménye a kijelölt útján.

 

 

Los Angeles atomrobbanása óta a világ újra kétpólusú lett:

1. egyik oldalt a Nyugat, amely a mesterséges intelligenciát okolja a tragédiáért és az ezért indított háborúért,
2. a másikon az Új-Ázsiát felügyelő robotfaj, melyet a fejlődő M.I. működtet, hála tervezőjének, egy Nirmata nevű ismeretlen zseninek.

Őutána kémkedett Joshua Taylor beépített katona, mikor egy este lebukott, és a káoszban terhes felesége, Maya is odalett. 5 év múlva mégis belemegy egy új akcióba, az ellenség új titkos fegyverét fölkutatandó, és itt szembesülget az igazsággal. Ugyanis nemcsak, hogy a M.I. itt az élettisztelő fél, de Maya az eredeti Nirmata lánya, és kómában fekszik, miközben „a fegyvert” az elpusztult babájuk szkennelt képére mintázták. 

Van egyfajta szárazság Edwards rendezésében, ami már a Godzilla-reboot-nál kiütközött, és amit a Zsivány–Egyes idején is inkább az ottani örökölt univerzum pluszpontjai segítettek kompenzálni. Emezt az új univerzumot nem tudja élettel megtölteni, dacára annak, hogy rengeteg idő megy el a világ és a szereplők háttér-bemutatására. Edwards effekt-szakemberként kezdte a szakmát, és látszik, hogy a nagy látványos szituk alapdrámaiságán nemigen tudott még túlnőni, és a személyes karakterdrámát életszerűvé hangolni. Ezért érződnek merő vázlatcetlinek a szereplők, motivációjuk elmaszatoltnak és patetikusnak az érzelmes pillanataik – a gépies, ide-oda tologatós cselekményről nem is beszélve.

 

Tolja buzgón a képünkbe az allegóriát Az Alkotó: a gonosz Nyugat hazug, parancselvű és irgalmatlanul gyilkolja a vádolt emberségeseket, míg a pacifista Keleten békés városi civilek, bódhiszattva szerzetesek és csupa-morál szimuláns katonák – élükön Az utolsó szamuráj-os Ken Watanebe-val. Pikantéria gyanánt pedig az szolgálna, hogy az „emberi” Nyugat agresszíven antikommunista antirobotista, míg „Új-Ázsia” a robotok egyre csak emberibbé fejlődő társadalma. Alapváznak még jó ez, sőt igazságalapot sem nélkülöz: ma már beismert közhely, hogy az USA történelme maga az iparszerűen űzött háborúskodás. Csak ne volna az összkép ilyen infantilisan sarkított és csupasz: az egész több évi hidegháborút egy szuper katonai létesítmény, a NOMAD robbanása egyből lezárja. Pedig maga a fegyver ötlete, ami a bolygót pásztázva bármely hektárját fölperzseli lézerrel, nagyon is hihető csúcstechnológia...

 

Szegény John David Washington borzasztóan igyekszik drámai vénát villantani Joshua-ként, de a rossz karakterírás betesz neki: minél több érzelmet fektet az alakításba, az annál túljátszottabbnak tűnik, de nem mélyebbnek vagy megfoghatóbbnak. A Tenet-ben is vázlatos figurát kapott, akinek szándékosan a nevét se tudhattuk meg. Amott a világépítés jóval átgondoltabb és értelemszerűbb volt; a vészhelyzet adta alapdráma még épphogy elműködtette az amúgy távolságtartó sztorit. Persze, az is lehet, hogy csak én vagyok túl elfogult, hisz Chris Nolan bevallottan a kedvenc rendezőm. De Nolan akkor is úgy üt meg szárazabb – ha úgy tetszik, személytelenebb – tónust, hogy a tartalom mégis emberi léptékű, fajsúlyos maradjon.

Edwards rendezése pont ennek fordítottjaként sült itt el: ő csöpögősebbre, hősiesebbre dúsította Joshuát és az ő személyes odüsszeiáját, mégse lett ettől átélhetőbb vagy komolyabban vehető, csak terjengősebb. Ironikus módon a többi szereplőt meg közben annyira semmilyenre hagyta meg, ami teljesen kiöli a néző érdeklődését, hogy mi történik mikor kivel. Mintha egy önimádó szabász a legszebb ruhákat hajigálná föl egy féllábú – és félkarú – ólomkatonára, akit arctalan próbababákkal vesz körül.

És ott van Alphie, akitől Hal–9000 a Broadway csillagának tűnik! Fütyülök rá, hogy Joshua és Maya, azaz a második Nirmata elhunyt magzatáról mintázták, vagy arra, hogy „embergyűlölőre is programozhatták volna, de nem tették.” Egyetlen porcikája akad az egész filmnek, ahol sikerült emberi módon reagálnia, és ez a vége felé, mikor a NOMAD fölrobbantásakor Joshua nem tud visszaérni hozzá a kompba valami random csápos őrrobot miatt. Ezt kivéve maga a testet öltött sterilitás, aki vagy csak a tévét bámulja, vagy azon tanakodik, mit művel épp a védőbácsija. Ezek után a győztes landolása kb. olyan felemelő, mint a színészeknek, ha a gázsijukat krumpliban fizették volna ki dollár helyett.

 

 

Látványtéren viszont előfordulnak jó ötletek Az Alkotóban. A természeti tájképek egészen mutatósak, a szimulánsok külleme érdekes hibridje a robot- és az ember külső között. Nyilván erre a határ-elmosásra ember és gép között játszik rá Joshua láb- és karprotézise, de ez is csak látvány szintjén cseng a témához, szóra se tartja érdemesnek a dialógus. Eleve a Nem azt mondom, hogy a párbeszédeket okfejtésekkel kell teletömni, de a karakterek nemcsak tartozékai a világnak, formálják azt és formálódnak benne. Itt a protagonistát kivéve mindenki gépnek tűnik és hangzik, akár szerves antropomorf, akár fémes.

 

Fél évtizeden át vajúdott ez a projekt, mire meglátta a napvilágot, de ettől nem lett kiforrottabb. Valahogy sem az alapozásba, sem a dramatizálásba ölt idő nem úgy manifesztálódott, ahogy Az Alkotó alkotója akarta (bocs, nem hagyhattam ki). Vakbuzgó hirdetőtáblája ez a nyugati katonai-kabineti elit romlottságának, de annál nem több: összecsapott világkép, közepén egy fémvégtagos archetípussal és a Szent Grálként óvandó megváltó kölökkel. Meg se lepne, ha netán az derülne ki, hogy valójában pont egy mesterséges intelligencia ütötte volna össze 2 omlett között ezt a munkaanyagot.

 

 

2/5-öt adok rá.

Hipnotikus (Konstrukció)

Ahhoz képest, hogy Robert Rodriguez szíve projektjéről van szó, a Konstrukció – eredeti címén Hypnotic –, olyan lerobbant, nonszensz pszichológiai thriller kerekedett belőle, amit komolyan venni csak nehéz, de érdekesnek találni szinte lehetetlen. Amilyen túltermelésben van sablonból, akkora hiánycikk benne a logika, az emberség, életszerűség és a nyomaték is; mintha egy 1 évados CW-szériát vágták volna össze TV-film formátumba, ami aztán tévedésből a moziba küldtek.
 

A letargikus zsaru Danny Rourke egy névtelen fülest követve tanúja lesz, ahogy egy férfi, Lev Dellrayne instant hipnotizál vadidegeneket. Fotót talál az elveszett kislányáról abban a széfben, amit a férfi ki akart raboltatni, ezért nekilódul nyomozni. Diana Cruz jósnőhöz eljutva tudja meg, hogy Dellrayne és ő is „hipnoták”, akiket a kormány képzett ki a világ bármely fontos figuráinak agymosására. De hogy jön ehhez Rourke kislánya?

Már az első negyedórából kiszúrható, hogy ez a szösszenet bizony nincs rendesen kigondolva és összerakva. A bankos akció, ahol William Fitchner morci arcú fantomja fel- és eltűnik, Ben Affleck Rourke-jának veszettül idegesítő társa, de főleg az instant hipnotizált banki dolgozó szédelgő sztriptíze valami elképesztően szánalmas volt. 

És később még örülhetünk, ha valami ehhez hasonló hülyeség jön elénk, mert maga a rendezés szokatlanul száraz és stílusszegény Rodriguez-től. Vázlatnál többek sose lesznek a szereplők, párbeszédeik felváltva kínosak és álmosítóak. Ragasztóköltemény a forgatókönyv, miközben a film folyton a csavargatást erőlteti ezzel az ezerszer ellőtt, érdektelen konspirációs szállal, hogy Rourke lányát a rejtélyes titkos szervezet fegyvernek szánta. Mindez sokkal komolytalanabb, mint azt a rendező nyilvánvalóan hiszi; mintha maga Rodriguez is a hamis valóságérzékelés áldozata volna, ahogy a figurák a művében.

Nem elég, hogy a film kb. annyira kezeli komolyan vehetően az agykontroll-témát, mint az első Csupasz pisztoly-mozi, de olyan bődületes baromságot kerekít belőle végső csavarnak, amin a magát rég elunt néző márcsak a fejét bírja fogni. Kiderül, hogy az egész eltűnést Rourke agyalta ki, hogy a lányát védje a titkos szervezettől. Elrejtette, hipnotaként törölte saját és párja, Vivian emlékeit, aki Diana Cruz néven éldegélt, hogy majd egyszer, valamitől beinduljanak az események. 

És végül a jelenben, miután a lány pszicho-ereje révén a csoport összes – persze terv szerint összeterelt – samesza halomra lőtte egymást, a film leáll. Bele akartam ordítani Robert és Max Borenstein fülébe: ez, így, lószar! Ez az a fajta fenékből előrántott 3. fölvonás, ami elővezetve és tálalva sem volt normálisan, sőt bealszik tőle az ember, annyira súlytalan és kit-érdekel?-szagú.
 

A 65 milliós büdzsé talán harmada látszik is a képi világon. Valahogy az összhatás kopottas és színszegény lett; a speciális effektusok nem egy ponton mintha kásásnak tűntek volna. Sok helyről merít (nyúl) a sztori és a látvány is: a mexikói városkára hajló tükörkép például kísértetiesen emlékeztet az Inception talán leghíresebb vizuális attrakciójára. A hipnoták azon trükkje, ahol nem irányítják, csak megvezetik az alanyt egy „fölépített illúzióval”, szintén amabból a filmből az álomszinteket idézte föl nekem. 

Hajdan a Transzcendens című sci-fi még feltűnőbben kölcsönzött összetevőket Chris Nolan-től, mint a Hypnotic, de mindkét mű az átgondoltságon, eredetiségen, a sztori és motivációk kidolgozásán vérzett el. Az se segített, hogy a piros zakós hipnoták inkább sztrájkoló árufeltöltőkre emlékeztettek, mintsem professzionális elmemanipulátorokra. 

Rodriguez korai gyászénekének, Affleck és Fichtner kenyérmelójának tudom be a Hypnotic-ot: elcsépelt, elmisztifikált vásári bizsuthriller a tudatbabrálós témáról. Nem haragszom miatta, de jövő hónapban már elmetörlés nélkül sem igen fogok rá emlékezni.

2/5-öt szavazok meg neki.

Barbie

  
„A legnagyobb őrültség, amit valaha mozivásznon láttunk”

(Index.hu)

„A rózsaszín tökéletlenség tökéletessége”

(poliwood.hu)

 
„nem riad vissza a kényelmetlenül szürreális eszközök bevetésétől sem” 

(hu.ign.com)

„egy hatalmas agymenés, elképesztően tömény élmény”

(hetediksor.hu)

„mondani is akart valamit, stúdióstul, mattelestül, sztereotípiástul és női jogostul.”

(filmtett.ro)

Ki mondta, hogy egy "habkönnyű" vígjáték egy életre kelt babáról nem lehet hamis és fárasztóan NEM-vicces? Ki állította, hogy ha egy szatíra direkt sekélyesnek akar tűnni és úgy görbe tükröt állítani valami elé, az nem lehet valóban sekélyes alkotás? Mégis ki döntötte el azt, hogy társadalomkritika nem lehet provokatív helyett primitív, időszerű ÉS manipulatív egyszerre? 

Elsőre kb. ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, ahogy a Barbie pozitív visszajelzéseit olvasgattam és hallgatgattam az Interneten. 

Talán a 2013-as Mocsok óta nem álltam ennyire élesen szemben egy film pozitív sajtóvisszhangjával. Olyan produkciót készülök lehúzni, amelynek eleve és világosan nem én voltam a célközönsége. 

1. Amely az óceán mindkét felén a kritikusi és közönségmassza nagy nyári kedvenceként híresült el. 
2. Mégpedig úgy, hogy egyszersmind az év legnagyobb kasszarobbantását vitte végbe másfél milliárd dolláros bevételével. 
3. Hab a tortán, hogy a népszerű "Barbenheimer"–szójáték pont az ÉN idei kedvenc filmélményemmel boronálta össze, nyilván további lökést adva mindkét mű mozis látogatottságának. 
4. És a meggy a tortahabon: ez a meta-fantasy, amely sokak kedvenc műanyag-játékának az alapötletét próbálja megragadni, hasonló történettel kísérli ezt meg, mint annak idején egy másik meta-fantasy, ami meg az ÉN kedvenc műanyag-játékom alapötletét próbálta megragadni, és még tarolt is vele nálam: a The Lego-movie! 
5. 
   És ami még külön marcipánlevél a meggy mellé: mindkét vígjáték büszkélkedhet azzal a Will Ferrell-lel, aki mindkettőben egy negatív, de poénra vett üzletember-figurát játszhatott! Azt a nemjóját...! 

A cselekmény valahogy így fest: a csurig rózsaszín BarbieLand, annak sokféle Barbie-lakosai, köztük is főleg Sztereotip Barbie mind az eszményi makulátlanság mintaképei – egész, amíg egy napon Barbie a tökéletlenség testi-lelki tüneteit nem kezdi tapasztalni magán. Furcsa Barbie tanácsára ő és Ken, az örökké semmibe vett hímbaba átjönnek a mi realitásunkba fölkutatni Barbie gyerek gazdáját, Sasha-t, akinek negatív érzései hathattak ki Barbie-ra. 

Kiderül azonban, hogy nem is Sasha – aki mellesleg utálja a Barbie-brand-et, mint irreális női ideálképet –, hanem az anyja, Gloria, a Mattel alkalmazottja okozta az egész galibát. Öntudatra ocsúdó szöszink kettejükkel spurizik vissza Barbieland-be, nehogy a gyártócég öltönyösei pánikukban bedobozolják őt. Eközben Ken sebtiben kitanulja a patriarchális világrend csínját-bínját, így visszaérve Barbie már egy vadidegen, Ken-uralom alatt álló Barbieland-et talál, ami még a valóvilágnál is jobban lekezeli a nőket. Na, EZT mégis hogy "hozza helyre"? 

Csapjunk bele: igaztalannak tartom, ahogy a kritikusok zöme kapásból, magától értetődően veszi okos fricskának a leplezetlen feminista felhang és a csili-vili, A Maszk fiával vetekedően giccses látvány párosítását. Az előbbit ráadásul úgy erőlteti és fokozza az abszurditásig, ami nevettető helyett taszító, és nem is mond vele bármi újat vagy elgondolkodtatót. Inkább arról van itt szó, hogy Greta Gerwig és Noah Baumbach – mindketten többszörös Oscar-jelöltek – a szokottnál picit ügyesebben álcáztak egy régi, bóvli, társadalom-megosztó ideológiát, összemosva azt a 64 éves márkanév eredeti értelmével. Ügyesebben, mint mondjuk az Indy 5., Az utolsó Jedik, a Szellemirtók (2016), stb. 

 

A "családi vígjáték" rikító (parasztvakító) álruhája fedi el a Barbie igazi, véleményem szerint igencsak negatív mivoltát: egy banális, utópiaszagú, lebutított átnevelőfilmet a fogyasztói átlagtömeg vélt (kívánt) szellemi szintjére szabva, mely épp ezért simán beillene kultúrpropagandának a hidegháború korából. A felszínen csak poros nemi sztereotípiákat figuráz ki önfeledten arról, milyen a szebbik nemtől elvárt ideális külső, milyen karrierek és társadalmi szerepek lettek elérhetők számukra a modern időkben. 

"Barbie a minden" a film szlogenje szerint, de ezt sehol nem próbálja pontosítani vagy árnyalni. Nem azt kommunikálja a női nézők felé, hogy "bármivé lehetsz", hanem hogy "bármit megtehetsz", ami nagyon nem ugyanaz. Mintha épphogy igazolná a játék-franchise sugallta sztereotípiákat, ügyesen adagolva azokat a modern közönségnek. Van tehát itt "mögöttes mondandó", csak gyanúsan kettős jelentésű. 

Adott egy énkeresős történet-sablon, ami LÁTSZATRA értelmet (alibit) ad az egésznek, meg egy ájtatos fedőüzenet az utolsó néhány percbe zsúfolva, mely LÁTSZÓLAG a célállomás, ahová a hölgynézők Barbie-val együtt megérkeznek, és ahol elvileg vele együtt találják meg újra önmagukat. 

A szatíra műfajra fogott stiláris túlzások pedig egyszerre hivatottak elfedni a narratív gödröket, a légből kapott, egymásra semmilyen hatással nem levő történéseket, plusz olyan fokú értelemhiányt, ami már az ember életenergiáját szívja le. Nem viccelek: agyölően idióta párbeszédek és affektálások fordulnak elő a Barbie-ban! Ez nem egy csípős humorú gúnyrajz vagy okos szociális kommentár, hanem egy istentelenül ostoba, a nézők IQ-ját lenéző, a lakosság 50%-án önkényesen taposó reklámplakát. 

Nem kell messzire mennünk: a frissen emancipálódott Ken-ből A Flintstone-családot zavarba ejtő módon kreálnak immár önző, de még mindig csonthülye antagonistát, és az általa „meghonosított”, vicces helyett retardált férfiuralom leállítása adná a fő konfliktust. 

 

Ezek a stilizált túlzások a VALÓDI üzenet: minden férfi alapvetően hitvány, kártevő tartozéklény, aki ha térhez, joghoz, hatalomhoz jut, csak elrontja vele a világot, míg a nők kötelezően ajnározandó, a felelősség alól felmentendő, önigazoló avatárok. Vagyis pont ezzel a bizonyos "mélyebb jelentésréteggel" van komoly problémám – az állandó, tömény infantilizmus és szembántó csicsásság mellett. 

Ez a sok külsőség nem "csak a felszín", ami mögött egy mélyebb, valódibb gondolatiság megbújik, hanem éppen hogy fordítva: a valóságról ítélkezik éppilyen elvontan és egyoldalúan a Barbie, annak hibáit pedig mindig csak ugyanarra a jolly-joker-re képes visszavezetni: a férfiakra, a többségében még ma is férfivezetésű világállapotra. 

Gyakorlatilag egy narratív kirakatper zajlik itt, ahol ellenvéleményeknek nincs helyük. Vonalzóval húznak ellentétet a két nem közé – persze a felfogásukat jól lenn tartva –, amit majd egy sovány bocsánatkérés old föl Ken és Barbie, azaz férfiak és nők között. Utóbbiak azt ígérik, hogy ezentúl jobban bánnak a Ken-ekkel, de igazából a régi helyzeteikbe süppednek vissza. Továbbra sincs egyik "oldalnak" se több személyisége, mint a babáknak, melyekről mintázták őket, csak most már nem feltűnően ignorálja egyik fél a másikat. 

 

Borzasztóan mesterséges és papírízű a főhősnő "jellemfejlődése", ami az abszolút 0-ról indul és a minimálisig ha sikerül eljutnia. Két nagymonológ hivatott lórúgást adni Barbie egzisztenciális válságának: 

az egyik Gloria szájmenése arról, mennyire sok abszurd, ellentmondásos elvárásnak kell megfelelnie a nőknek a XXI. században. Ami igaz is! Ugyanakkor Gerwig igen nagyvonalúan eltussolja pl. azt az apró tényt, hogy ez "a mi fajtánkra" is igaz: a "modern" társadalommodell a férfiakat is egy életen át terheli, tereli, kondicionálja elvárások tömkelegével, és ez a problémakör messze nem merül ki pusztán a nemi identitás kérdésében. 

A másik szentbeszédet Barbie Ruth Handler-től, a baba alkotójától kapja: ezután dönt úgy, hogy – Isten tudja, miképpen – teljesen emberré válik Barbara Handler néven. Emelem kalapom azok előtt, akik összefüggő lelki folyamatot olvasnak ki a figura jeleneteiből, nemcsak a kötelező szerencsesüti-tanulságot a műdráma kedvéért. Rejtély számomra, honnét tör rá Barbie-ra ez a vágy, hogy igazi emberi lény legyen – ahogy ő mondja: „az, aki képzel/csinál dolgokat, nem akit elképzeltek/megcsináltak” –, míg a fél filmben mást se áhít, mint épp az örök változatlanságot. 

Hol volt a híd a kettő között? Talán Ken műve láttán elkönyvelte, hogy többé nincs visszaút? Kiborul az alárendeltté lett szakmás Barbie-k láttán, nem tudván, hogy éppen ő, egy szakma-nélküli Barbie hogyan zökkenthetné ki őket ebből. Motoszkál némi kis logika ebben, csak annyira skiccesen, vázlatosan és elfogultan mondják-mutogatják el nekünk, annyira általánosítanak a készítők minden érintett problémánál, ami kiöli az egészből a gondolatmenetet. "Nem vagyok elég jó semmihez se!" Ez a mondat járt talán a legközelebb ahhoz, hogy bármiféle személyiségcsírát tudjon plántálni a címszereplőbe.

S ha már itt tartunk: Barbie új, emberi életét egy olyan zárójelenet ünnepli, ahol "Miss Handler" – felteszem, válaszul arra, mikor babaként beszólt, hogy nincs vaginája – büszkén időpontot kér a nőgyógyászától. Hogy mi?! Sajnálom: ez így az óvodások szintjét megütő forgatókönyvírás. 

A „mögöttes” réteggel kezdtem, jöhet a felszíni élmény: kiborító volt, ha beszédre, ha dalolásra nyitották ki a szereplők a szájukat! Végig úgy éreztem, mintha egy libikókán ülnék, ahogy a film hol lenyomott a céltalan tespedtségbe, hol pedig föllökött az idegesítően antivicces szavak és történések közé. Függetlenül a nemüktől egyik figura se tudott örömöt vagy szimpátiát ébreszteni bennem; semmi nem érződött fontosnak, akármilyen nagyra van a produkció az öncélú allegorizálással. 

Azt viszont meg kell hagyni, hogy a látványtervezés ambiciózus, nem fogták vissza magukat a készítők. A 2001: Űrodüsszeiának beintő nyitány Barbie-val a fekete monolit helyén frappáns ötlet – bár itt is kicsit kétértelmű poén az ősi anyaszerepet jelentő műcsecsemők szétzúzása. Barbieland minden ízében olyan, mint az életre kelt plasztik játékvilág. Ez a film egyetlen olyan területe, ahol jogosan lehet azt fölhozni, ha ez "egyszerűen nem a te világod." Tényleg nem; az én retinámnak túl tömény és természetellenes az itteni rózsaszín fantáziakép, bármennyire is szándékos vagy jól eladható. 

Apropó eladás: még egy alibi sztorihoz képest is feltűnően céltalan extra a Mattel-béli karikatúra-garnitúra. És még a Ken-eknél is kevesebb a szerepük: miután hírét veszik, hogy Barbie a városban van, előkerítik, majd piszkosul kényelmes tempóban üldözni kezdik Barbieland-be, csak azért, hogy végül elköszönjenek tőle a Ken-krízis után. Will Ferrel nélkül arra se emlékeznék, hogy egyáltalán a filmben volt ez a banda. Nyilván ez is újabb csípős allegória a férfivezetésű hierarchiákra: olyanok szabják meg a Barbie-n keresztül a feminista divatot, akiknek lövése sincs a nőkről. Kár, hogy az emberszerű viselkedésről sem. Az egész meta jelenet, ahogy a fiktív Barbie a valóságba kijutva diskurál a tervezőivel, a marveles She-Hulk-sorozat évadzáró részét juttatta eszembe. 

Szólok, hogy eszem ágában sincs átoperáltatni magam, mint az első Ace Ventura főgonosza: férfi nézőként is föl tudom mérni, hogy őszinte/ értékálló-e vagy SEM egy értelmes embereknek gyártott pop-kulturális termék. Hogyan példakép a Margot Robbie által sziporkázva életre keltett Barbie? Mit akar és mit üzen ténylegesen Greta Gerwig a Barbie-világ lakói és vendégei révén? Miként szellemes vagy akár progresszív ez a movie? 

Az én olvasatomban sehogy sem: az agyi lebenyt sorvasztó felszíni filmélmény volt a máglya, az alatta megbúvó simlis, doktrínás ideológia pedig az olaj. Álszent és iszonyú hamis ipari gyártmány ez: kritizálhatatlannak mutatja magát, tettetve, hogy csak szórakoztatni akar szatirikus fricskáival, miközben folytonosan csak megoszt, ferdít, elidegenít, a végletekig leegyszerűsít mindent. Saját kilétünk kérdőre vonása, vagy a férfi-nő társadalmi-lelki megvizsgálása: mindez csak ködösítésnek van jelen, hogy ne vegyük észre a valódi célkitűzést. Volt itt egy gondolatbálvány, amit stílusoskodó köntösben újracsomagoltak a családoknak "közös program" címén, lehetőleg korosztályi (vevőköri) korlátozás nélkül. 

És mivel a világ egyik legreklámozottabb játéka kapta meg legelső élőszereplős kiadását, kapkodta is a nyári közönség, mint a cukrot. 

 

Az év box–office–atombombája tehát nálam a skála legalsó szegmensét ütötte csupán meg, azaz 1/5-öt. "Ártatlan" meta-komédia akkor lehetett volna ez, ha a pink 50 árnyalata mögött a Barbie üzenete is kapott volna 1-2 árnyalatot.