Hipnotikus (Konstrukció)

Ahhoz képest, hogy Robert Rodriguez szíve projektjéről van szó, a Konstrukció – eredeti címén Hypnotic –, olyan lerobbant, nonszensz pszichológiai thriller kerekedett belőle, amit komolyan venni csak nehéz, de érdekesnek találni szinte lehetetlen. Amilyen túltermelésben van sablonból, akkora hiánycikk benne a logika, az emberség, életszerűség és a nyomaték is; mintha egy 1 évados CW-szériát vágták volna össze TV-film formátumba, ami aztán tévedésből a moziba küldtek.
 

A letargikus zsaru Danny Rourke egy névtelen fülest követve tanúja lesz, ahogy egy férfi, Lev Dellrayne instant hipnotizál vadidegeneket. Fotót talál az elveszett kislányáról abban a széfben, amit a férfi ki akart raboltatni, ezért nekilódul nyomozni. Diana Cruz jósnőhöz eljutva tudja meg, hogy Dellrayne és ő is „hipnoták”, akiket a kormány képzett ki a világ bármely fontos figuráinak agymosására. De hogy jön ehhez Rourke kislánya?

Már az első negyedórából kiszúrható, hogy ez a szösszenet bizony nincs rendesen kigondolva és összerakva. A bankos akció, ahol William Fitchner morci arcú fantomja fel- és eltűnik, Ben Affleck Rourke-jának veszettül idegesítő társa, de főleg az instant hipnotizált banki dolgozó szédelgő sztriptíze valami elképesztően szánalmas volt. 

És később még örülhetünk, ha valami ehhez hasonló hülyeség jön elénk, mert maga a rendezés szokatlanul száraz és stílusszegény Rodriguez-től. Vázlatnál többek sose lesznek a szereplők, párbeszédeik felváltva kínosak és álmosítóak. Ragasztóköltemény a forgatókönyv, miközben a film folyton a csavargatást erőlteti ezzel az ezerszer ellőtt, érdektelen konspirációs szállal, hogy Rourke lányát a rejtélyes titkos szervezet fegyvernek szánta. Mindez sokkal komolytalanabb, mint azt a rendező nyilvánvalóan hiszi; mintha maga Rodriguez is a hamis valóságérzékelés áldozata volna, ahogy a figurák a művében.

Nem elég, hogy a film kb. annyira kezeli komolyan vehetően az agykontroll-témát, mint az első Csupasz pisztoly-mozi, de olyan bődületes baromságot kerekít belőle végső csavarnak, amin a magát rég elunt néző márcsak a fejét bírja fogni. Kiderül, hogy az egész eltűnést Rourke agyalta ki, hogy a lányát védje a titkos szervezettől. Elrejtette, hipnotaként törölte saját és párja, Vivian emlékeit, aki Diana Cruz néven éldegélt, hogy majd egyszer, valamitől beinduljanak az események. 

És végül a jelenben, miután a lány pszicho-ereje révén a csoport összes – persze terv szerint összeterelt – samesza halomra lőtte egymást, a film leáll. Bele akartam ordítani Robert és Max Borenstein fülébe: ez, így, lószar! Ez az a fajta fenékből előrántott 3. fölvonás, ami elővezetve és tálalva sem volt normálisan, sőt bealszik tőle az ember, annyira súlytalan és kit-érdekel?-szagú.
 

A 65 milliós büdzsé talán harmada látszik is a képi világon. Valahogy az összhatás kopottas és színszegény lett; a speciális effektusok nem egy ponton mintha kásásnak tűntek volna. Sok helyről merít (nyúl) a sztori és a látvány is: a mexikói városkára hajló tükörkép például kísértetiesen emlékeztet az Inception talán leghíresebb vizuális attrakciójára. A hipnoták azon trükkje, ahol nem irányítják, csak megvezetik az alanyt egy „fölépített illúzióval”, szintén amabból a filmből az álomszinteket idézte föl nekem. 

Hajdan a Transzcendens című sci-fi még feltűnőbben kölcsönzött összetevőket Chris Nolan-től, mint a Hypnotic, de mindkét mű az átgondoltságon, eredetiségen, a sztori és motivációk kidolgozásán vérzett el. Az se segített, hogy a piros zakós hipnoták inkább sztrájkoló árufeltöltőkre emlékeztettek, mintsem professzionális elmemanipulátorokra. 

Rodriguez korai gyászénekének, Affleck és Fichtner kenyérmelójának tudom be a Hypnotic-ot: elcsépelt, elmisztifikált vásári bizsuthriller a tudatbabrálós témáról. Nem haragszom miatta, de jövő hónapban már elmetörlés nélkül sem igen fogok rá emlékezni.

2/5-öt szavazok meg neki.