John Wick 4. felvonás - Az akciópornó is csak pornó

 

Nem titok, hogy korlátolt, tettetett, velejéig pózfüggő videogame–demo-nak tekintem az egész John Wick-franchise-t, ahol a modor az értelem, a fegyver a dráma, az akció pedig a történetírás parasztvakító protézise. Pár perces YouTube-klipek garmadájától megkapjuk ugyanezt, és kevésbé találnánk fárasztónak, mechanikusnak. A 4. felvonás az eddigi, morzsányi történetszálak nagy elvarrására vállalkozik, olyan hétmérföldes körítéssel, melynek végén John is megkapja a maga Jézus-pillanatát, a megváltó halál festői képsoraival. 

Amit a 4. – vagy valljuk be őszintén: bármelyik – rész nyújt, az látványkellékeivel össze is foglalható: 

• stukker, 
• pengék, 
• lépcsők, 
• nyilak,
• pecsétek, 
• golyófogó zakók, 
• turbózott kungfu, 
• szabikövi páholyok, 
• fedőhotelek, 
• kulturális és etikai kódexek hangzatos imitációi 

– ja, és a még teljesebb lezárásért ezúttal akad egy új kutyus is. Aki picit is több mondanivalót vár, mint a szokásos "ha megszeged a szabályokat, viseld a következményeket!", abban ez afféle koli buli utáni másnaposság érzetét fogja hátrahagyni. 

Van ez a piperkőc új főgonoszunk, „a Márki”, aki a High Table – magyar szinkronnál „a Kör” – hierarchiájában kvázi a római diktátor modernje. Na, ő kerül most a vadászat élére, ami ugye az egész mai világrendszerre kiterjed, végtelen emberi és anyagi erőforrásokkal. John ezt vállalta fel, ez az átok, ami vele együtt mindenkit körülötte halálra ítél. Ám most kiskapu nyílik a számára: ha a megfelelő család visszafogadja, és az ő nevükben párbajozik a kis szadi márkival – vagy annak vak bérgyilkos bajnokával –, feloldozást nyerhet. 

 

Világ körüli útnak beillő forgatás zajlott le Franciahontól a japán szigetekig, az eddigi legnagyobb pénzcsapjából kedvükre kiélhették magukat a díszlet- és jelmeztervezők is. A modern világot átszövő titkos geohatalom, aki mindenkit kötelez és alárendel, ma már klisészámba megy, de a film hangulatban a nagy mumus funkcióját itt most betölti. Ha nincs is összetetten kidolgozva a szerveződése, de érezni lehet a háttérben a jelenlétét. Már ez is több mint amit a 2. vagy 3. részről el tudok mondani. Kár, hogy a történet vagy maguk a karakterek alig kaptak pár cseppet ebből a dúsítóinjekcióból, amit a látványtervezésnek szállítottak ki. 

 

Stílustól csurgó, Marvel-t lemosolygó akcióorgiái nekem a japán mészárlásig tartottak ki érdekesség terén, azután már csak fárasztottak, de iszonyúan és rendre! Ezt pedig bizony nemcsak a saját hozzáállásomon értem tetten: maguk az „extrák”, az átlagpolgárok az utcán, szórakozóhelyen is tök közömbösen reagálnak egy-egy kitörő harcra körülöttük – főleg a berlini jelenetnél teljesen unott képpel vonultak ki az épületből! Úgyhogy ne legyenek illúzióink: az átvezető fadumák Wick 1-2 vele még szóba álló ismerőse, vagy a Kör lojalitási között sose lesznek, és nem is voltak többnek tervezve átlátszó stíluskörítésnél.

 

Világos, mi volt itt a cél: minél több, csicsázottabb akciózást begyömöszölni, ahogy pl. az Equilibrium – csak itt a végső párbaj már inkább Clint Eastwood westernjeire hajaz. Keanu Reeves rutinból, színésztársai pedig még kevesebből tudják le cérnavékony szerepeiket, melyeknek fél óra múlva már a neveire sem emlékszünk. Egyébként meg merem kockáztatni, hogy még a rajongóknak is csalódást okozhat hősük dicstelen távozása. A szinte elpusztíthatatlan John Wick végül banális módon egy közönséges pisztolypárbajtól passiózik el, és EZ a 4 részen átívelő vértestamentum 2 és fél órás zárófejezete. 

A John Wick: 4. felvonásra egy kettest adok. Úgy dübörög helyszínről helyszínre és akcióról akcióra, mint egy felbőszült bika, akit matadorja a nézőkre uszított rá, és közben végigtapos mindazokon a kis kezdeményeken, melyekből akár még egy valódi emberi történet is kisarjadhatott volna. 

Kokainmedve

Nem hittem volna, hogy Elizabeth Banks egy ilyen "dicstelen", feminista felhangtól mentes, agyeleresztős C–movie levezénylését is elvállalja, mint a Kokainmedve. Ugyanis hiába képezi alapját megtörtént eset a 80-as évekből, 

egy szerencsétlenül járt baribállal a középpontjában, ez itt tényleg csak az alapgondolat, a létürügy volt. Mire is végül? Egy nem kicsit blőd, bénán rendezett, alighanem beszívottan megírt és léhán eljátszott, 35 milliós horrorvígjátékra, ahol a túl sok semmilyen emberke csak a CG–Mici elől majszolja el az időt.

 

1985, Knoxville, Tennessee. Egy gépről ledobott kokaincsomag a nemzeti parkban landol, és egy helyi feketemedve olyan zavarodottá válik a fogyasztásától, ami szinte biztos halált jelent arra, aki az útjába kerül. Egy Dee Dee nevű lógós lány, a haverjával Henryvel, meg a nyomukba eredő anyjával rövidesen találkoznak is vele – nem beszélve a tohonya Liz parkőrről, meg egy csomó más KI-NEM-SZARJA-LE-KICSODA emberkéről.

 

Elég nyilvánvaló, hogy ez egy méregdrága trashfilm. Egy direkt a komolytalanságával villantó, abszurd őrületfuvar. Valahányszor ez a Bizarro-Smokey előbújik a bozótból vagy egy sötét sarokból, egyhamar nem is nyugszik le a film, olyan  elánnal hajszolja a néző nevetővénáját,  

ahogy a kokómackó üldözi pl. a mentőkocsit. A lassított beugrása, amit már az előzetesben is ellőttek, messze a legviccesebb poén volt nekem (is). 

 

Az elején, úgy szűk fél órában még ott a lendület: a túrázópár találkozása a terminátor-teddy-vel prímán belőtte azt a vékony groteszk tónussávot, ahol a  brutalitás és pihent agyúság még viccesen hat. Aztán az emberalakok üressége és sokadasodása valahogy eluralja az eleve nem nagy szám produkciót. Egy vézna, tengő-lengő cselekményről lógnak cafatokban a jelenetek: egy-némelyikük tényleg kuncogást vált ki, de bőven akad uncsi, súlytalan, sőt néhol vérgáz szájalós rész is.

 

És mindez olyan toprongy alakításokkal telítve, amiket nyilván csak azért nem feleztek meg időben, mert egy egész film mégse tölthető ki egy beállt Maci Laci ténfergésével. Sajnos a néhai Ray Liotta utolsó mozis munkájánál éppoly semmi-közeli figurát kapott, mint az ifjú Han Solo-ként félrehíresült Alden Ehrenreich, Margo Martindale vadőrködését pedig konkrétan jelöltetném a jövő évi Arany Málnára. 

 

Egyszerűen nem frissé és újjá, hanem bóvlivá és szétesetté teszi a Kokainmedvét, ahogy a szereplők 2 vagy 3 fős ismeretségi csoportokban beköszönnek, bekerülnek a bundás gyilkos hatókörébe, a végére összevetődnek, majd közülük a leghülyébbek egyesével kimúlnak. Persze, vért, ordítást és gazdátlanná váló testrészeket is kapunk, még a számítógép-animált Medve Edére is azt mondom, hogy tűrhetően fest. Mégis valahogy a zaft, az a csattanós szellemesség illan el hamar az egészből, és egy nagyobbrészt egy hangos ijesztgetősdi marad belőle. 

 

Banks állítása szerint ez afféle tisztelgés az eredeti medve emléke előtt, akit a drogbiznisz áldozata, majd sokáig kitömött látványkellékként vetődött egyik helyről a másikra. Fogalmam sincs, hogy ebből hogy lehet bármit is belelátni a Kokainmedvébe, de nem is ez a problémám vele. Nem voltak elvárásaim felé azonkívül, hogy hátha megnevettet, de 1 kezemen megszámolom, hány ilyen alkalom fordul elő. Agyatlan baromságként se kellően nevettető vagy izgalmas; túl kevés benne az a reflexív energia, ami nélkül egyből kiszúrni a szereplők tompaságát, a szövegek faízét, meg úgy az egésznek a rozoga tákoltságát. 

Olyan, mint egy másfél órára kinyújtott epizód a Brickleberry-ből.

2/5-öt adok rá. Felvállalható marhaság, de messze nem az a kacajos hely, amit reméltem.

 

A Hangya és a Darázs: Kvantumánia

 

Hiszem és vallom, hogy ez a cég olyan biztonsági játéknak köszönhette sikereit, ami egy 90-es évekbeli rajzfilm szintjére lőtte be műveik (és közönségük) sztorielvárási szintjét. Ezt ásta alá moziverzumuk mára már hírhedt "4. fázisa" olyan gyászművekkel, mint

·       a Marvel Olümposzán az unalom istenének beillő Örökkévalók,

·       Doktor Strange nem is igazán róla szóló, kakofón 2. része,

·       vagy az elhunyt sztárja híján feminizált Fekete Párduc.

 

Mégis kérdéses, hogy valaha készült volna ilyen feltűnő méretekben színtelen–szagtalan, szívtelen–céltalan, esztelen–hasztalan kuplerájtorony bármelyik Bosszúálló nevével a címében, mint A Hangya és a Darázs: Kvantumánia. Egy egész médiagépezet zengett már előre ódákat az 5. fázist megnyitó Kvantumánia sikeréért, Bosszúállók-kaliberű mérföldkőnek beénekelve, mely majd helyreállítja az MCU régi dicsőségét.

Hát új „mérföldkövük” simán elmegy az új mélypontjuknak is.

 

A híres „hangyacsalád” jól elvan a boldog békeidőkben: Scott Lang, kinek nem olyan kis szerepe volt a Végtelen Háború helyrehozásában, közkedvelt könyvíróként éldegél a lánya, párja és párjának a szülei körében. Ám a lelkes tinizsenivé ért Cassie-nek sikerül újra fejtetőre állítani apja életét: találmánya mind a négyüket beszippantja a kvantumzónába, ahol Janet 30 évre bentrekedt. 

És miközben lassan kiderülget, miket is művelt az asszony idelent, itteni régi mumusa, egy univerzumbarmoló diktátor az elvesztett mozgásszabadságát próbálja visszaszerezni. Ehhez pedig pont olyasvalami kell neki, ami Scott-nak történetesen akad…

 

Korábbi gyakori Marvel-betegségek nagy skálája lett összehógolyózva itt:

1.      csurig ömlesztett CGI,

2.     fantáziaszegény látványtervezés,

3.     pehelysúlyú akciók,

4.     narratív bakugrálás,

5.     tömény-szánalom párbeszédek,

6.     idióta fahumor,

7.     fakezű világépítés,

8.     iránytalan dirigálás,

9.     elpazarolt színészek,

10.feminista propaganda,

11.   életszerűtlen piti műdrámák/műbalhék,

12.  nem létező párkötelékek,

13.  napnál világosabb szereplőmentegetés,

14.  iszapnál zavarosabb szereplőmotivációk,

15.  kaotikus szupererők,

16.  és bagatellizált következmények.

 

Mindezek tetejébe jön, hogy újabb nekifutásra se tudták tiszta/ tisztes összefüggésekkel bővíteni eme szuperhősi univerzum határait. Mi több, a kvantumvilág, a világegyetemünk mikroszintje ha lehet még zavarosabban lett meg(láz)álmodva, mint tavaly a multiverzumé: a végtelen lehetőségek birodalma helyett csupán végtelen kutymasz kerekedett belőle, amin valamire való sci-fi-szerző legjobb esetben is szánakozna.

 

Híre-hamva nem volt annak az emberi, szerethető minőségnek a szereplők jellemében–kapcsolataiban, ami nálam a 2. részt jóval az 1. fölé helyezte. Ez a mozi érzelemsteril: olykor persze muszáj tettetni, mintha hőseinket érdekelné egymás ki-nem-nyiffanása, de kiborítóan hamis. A rangidős Hank-ből pihent fejjel asszisztáló hangyabuzit, 

Scott-ból pedig értelmi fogyatékos hülyét csináltak, akinek a bevezetőben fő hobbija, hogy méteres vigyorral tipeg az utcán, kutyákkal fotózkodik, és gyerekeknek tart mesedélutánt. Eltűnt a személyisége, leszámítva mikor aggódik egy sort a lányáért, vagy mikor morcosan néz egy akciójelenet előtt. Alibi „jellemfejlődése”, hogy újra ráleljen a saját fontosságára észrevehetetlenül parányi, nincs nyomatéka, csak a kötelező házit tudja le vele a forgatókönyv.

 

Undorító, amit a női szereplőkkel műveltek. Hope szintén jellegtelen szárnyas ólomkatona lett, aki időnként kimenti Scott-ot a pácból. Cassie-t pedig évek múltán megtették a legújabb „woke” emancipált reklámfigurává, akire minden ráhúzható a zseniségtől az aktivitaságig, mégis vegytiszta klisékreatúra marad. Pedig még a történet is beismeri, hogy ebbe az egész „mániába” az ő túlbuzgó feje és találmánya miatt kerültek bele.

 

A legnagyobb pofon számomra itt mégis Michelle fucking Pfeiffer! A 2. részben megismert és megkedvelt Janet-et sikeresen meggyűlöltették velem, de nem akárhogy! Egy mindenkit lekezelő alfanőstényt csináltak belőle, aki mást se csinál, csak ködösít, titkolózik, fontoskodik komor képpel. Zéró kémia van közte és Hank (vagy bárki más) között. 

És mire eljut némi infó a nézőhöz Janet zónaéveiről, az újra meg újra „KI NEM SZARJA LE?!”–reakciót vált ki, bármilyen „lényegesnek” hazudják a sztori szempontjából. Kang-gal való ismeretségére gondolok itt főleg, de ide vehető a nő régi, árulóvá lett ex-harcostársa is – alakítja a hót unott fejjel cameózó Bill Murray.

És beszéljünk egy kicsit arról az elefántról a szobában, akin azóta a fél Internet röhög és rökönyödik: M.O.D.O.K., Kang alárendeltje! Ez a lény – vagy legalábbis a helyi kiadása – az Űrgolyhókban lenne otthon! Ugye ő volt a fullánkruhás főszenya az első részből, aki idelent tömzsi törpévé alakult át. Itt se sokkal több a szerepe: beköszön, lebeg ide-oda, néha kicsit áriázik balsora miatt, s végül csakúgy jó útra tér a kispadon. Arca olyan idétlenül lett ráanimálva a nagy fejtestére, hogy akár egy tartályban is lebeghetnének Zordonnal a Mighty Morphin Power Rangers-ből.

Ilyen kontár világépítést még MCU-viszonylatba se rémlik, hogy láttam volna! Már A Multiverzum őrülete is csúfosan belebukott az értelmes világtágítás feladatába, de ott legalább még érdemben próbálkoztak. Nos, emebben az őrületben 1 megjegyezhető pillanat jelezte nekem, hogy itt most metafizikai törvényekkel próbálunk babrálni: a jelenet, ahol Scott a saját végtelen számú alternatív másává osztódik, akár egy burjánzó sejt. Nem akartam hinni a saját szememnek, mikor ezt először láttam: 

sok-sok éve az I am Weasel című, botrányszar grafikájú rajzfilm egyik epizódjában láttam utoljára hasonló vizuális agyhalált! Egy kivételével mind ugyanúgy néznek ki.  

És persze a pillanatnyilag túszul eső Cassie-ért mind a trillióan összeállnak egy óriási emberbuckává, amin fölmászva Scott elérheti Kang KI-NEM-SZARJA-LE-miféle kozmikus gépét. És mindez ahelyett, hogy a készítők vették volna a fáradtságot egyáltalán felvázolni valami érdemi szálat/vitaalapot  apa és lánya között, nemhogy el is varrni azt.

 

Nem találok jobb leírást a népes kvantumzóna leírására, mint hogy ezredik Star Wars-koppintás, némi Z, a hangya-beütéssel. Nemcsak épületeitől vagy a tarka-barka humanoid lázadó fajoktól, hanem pár külön apróság miatt is, mint a híres kantina-jelenet klónja, vagy a rég nem látott barát, akiből helyi vezető lett. Az eltérő nyelvek gondját is sebesen lekezelik: igyál meg valami idegen pirosas trutymót, és egyből angolul hallod beszélni mindegyiküket, akárhonnét is jöttek!

 

E nem túl okos vagy érdekes mikrovilág működésénél márcsak ura erejéé volt zavarosabb. A Kvantumánia főgonosza, az MCU új Thanos-kaliberű nemezise, A Hódító... 

Á, nem-nem, nem az "A Hódító"! Habár még Zarm-ba is több mélység szorult, mint ami ennek a Mr. Fagy-sisakos pozőrnek jutott.  

Szóval Kang, "A Hódító" minden jelenetében más fajta vagy mértékű erővel bír, és más is hajtja őt tetteiben. Egyiknek sincs több hitele vagy összefüggő értelme a másiknál, így úgy jön le az álmatag, hosszú szüneteket tartó motyogásával, hogy szimplán unalmában törölt ki egész idővonalakat a létből. Egyértelműen nincs ráutalva, hogy egyezkedjen Scott-tal vagy régi ismerősével, Janet-tel, de hát ugye le kellett szállítani legalább időnként a hatalmát, hogy film legyen a kezünkben.

Hiába dicsérte túl a fosodrú média Jonathan Majors alakítását, ez még tisztes szkript mellett is csak tűrhető lehetne. Világosan megírt jellem, eredet és indítékok híján végig aluljátssza szerepét, kivéve mikor nagy-néha megengedett, hogy ordítson egyet a kamerába, a feszültség látszata kedvéért. Mintha nem lenne ilyen sablongonoszból kb. annyi, mint Scott Lang-ból a már említett jelenetében...

 

250 milliós gigaköltségvetés, hasonlóan nagy, ágyúhangos hírveréssel, egy minden ízében kisstílű, hullaszagú, jelentéktelenül parányi vaktöltényhez. Történet, stílus, színészet és látvány téren is egy szétfolyt massza: hovatovább az MCU Batman & Robin-ját köszönthetjük benne, amire kötve hiszem, hogy egyhamar újabb nagy történetszálat építenének föl. Ez a film nem az az eset, hogy a készítőbrigád „nem is próbálkozott”, hanem „ki se akartak kelni az ágyból” – pont a legújabb "fázisuk" kezdetén.  

 

Ha jól számolom, A Hangya és a Darázs: Kvantumánia immár a 3. MCU-produkció, amire 5-ös skálán csak egy 1-et tudok megszavazni. Trehány darab, hithű rajongóknak is kerülendő.

 

És most „felüdülésképp” megyek kokózni egyet egy baribállal!

 

Nem

Sajnos manapság már attól ujjonghatunk, ha egy szerző legalább próbálkozik valami okos vagy eredeti létrehozásával. Ebben áll a komikusból horrorfilmessé lett Jordan Peele népszerűsége is: jómagam nem voltam elragadtatva a Tűnj el!-től, a Mi-t pedig konkrétan az elmúlt évek egyik legtaszítóbb, alaktalan filmtorzójaként jegyzem. Így aztán féltem Peele 3. rendezésétől, a Nope-tól: trailer-e láttán egy Cowboys & Aliens-típusú, zűrzagyva sci-fi-western hibridre számítottam, ami szokás szerint „misztikus thriller-ként” próbálja magát eladni.

Az Agua Dulce-ban élő Haywood-család filmes és tévés produkciókhoz idomít be lovakat. Fél éve egyszer apró fémtárgyak hullottak az égből, és mivel az egyik az idősebb Otis halálát okozta, most gyerekei, OJ Jr. és húga, Emerald viszik tovább a vállalkozást. Egyre több furcsa jelenséget tapasztalnak, melyekért OJ rájön, hogy egy UFO a felelős, így a szaküzlet eladójával, Angel-lel bekamerázzák a birtokot – a rejtély kiderítése és a várható hírverés miatt is.

Már azzal kört vert itt Peele a két korábbi filmes teremtményére, hogy sikerült szimpi karaktereket szállítania a nagy mutatványához. OJ higgadt, a dolgok nehezére fókuszáló alkata éles kontrasztot alkot húga, Em(erald) energikusabb, önmagát jobban eladni képes egyéniségével. Hihetők voltak dolgos fiatalokként, akik életében a lovak fontos családi örökség és megélhetés is egyben. Daniel Kaluuya és Keke Palmer testvérpáros dinamikája dob a legtöbbet az egésznek az emberi oldalán; a többiek halványabbak ugyan, de közel sem zavaró mértékig. 

Lefogadom, hogy Peele a leendő munkái közül vagy a felének 1-szótagos címet fog adni. Merész húzás volt, hogy elmondása szerint a kockázatos „Nope” (szabad-fordításban: "Na ezt nem!") címmel a közönség várható reakcióját teszi burkoltan szóvá, elismerve, hogy tényleg látszólag össze nem illő elemekből gyúr egy nem épp szokványos bűvésztrükköt, mely végig megtartja a rejtély feszültségét és érdekességét. Ezért ilyen műfaji kiméra a Nem: fütyül a konvenciókra, szabadosan halad, de a bő párbeszédek ellenére sem untat. Végig folyamatos első felében a hangulati átmenet a mindennapi élet és a rejtőző vész forrásának a megmutatkozása között.

Főleg két dologra voltam kíváncsi, hogy Peele „műsora” hogyan boldogul majd vele: milyen szereplők miképp tapasztalják ki, hogy mi a csuda folyik itt, és hogy a szerző mennyire tudja végül értelmes egésszé összefogni az egészet. A fejezetcímek nélkül is világos, hogy az 1. fele légkörteremtés, a 2. helyzetkezelés – a szereplők saját miliőjén. Egyetértettem a döntésükkel, ahogy a külvilágot inkább próbálják kizárni a közvetlen történésekből: a jelenség egyre agresszívebb, és – mint OJ rájön – a természete is egy territoriális ragadozóé. Végigcsikarja a néző idegeit, ahogy a homályban látni véli és hallja, ahogy a halálsikolyokat hallató áldozatokat egyszerűen magába szippantja a földöntúli gyilkos.

Lett akkora ötletéhségem a tavalyi (és azelőtti) hollywood-i filmkínálattól, hogy tetsszen az élő, többalakú UFO elgondolása – valami, ami egy kicsit is rosszabb írás mellett asylum-i agyrémnek is tűnhetett volna. A forgatókönyv ugyan egy egyszeri rémmese kaliberére van kalibrálva, de annak számomra elműködött: a gyilkos felhőbe burkolózó UFO rejtélye picit Vger-t juttatta eszembe a Star Trek – The Motion Picture-ből (egyik kedvenc sci-fi-szörnyem). Maga az alakváltás csészealjból egy medúzaszerű lénnyé kicsit furcsán hatott a szememnek, de a színészi játék, a cselekmény és a feszültség együtt benntartottak a film illúziójában. Nem esett szét darabokra az összhatás.

 

Nem igazán tudom viszont, hányadán állok a mű üzenetével: komoly, nem szájbarágós, bár kicsit bónuszízű. A szereplők részéről okos, mikor az űrlényt már egy óriási, kegyetlen vadállatként kategorizálják be – még lónevet is adva neki. Csak a film elég nehézkesen von párhuzamot a forgatásokon bámult „vad” teremtmények és a szupervad szuperteremtmény között, amire már ránézni is tilos. Nem kevés thriller/horror tette már szóvá, hogy az átlagot jobban izgatja a látvány, egy életveszélyes jelenség minden ízének a rögzítése, mint a benne rekedők épsége – mégha az saját maguk is.

 

Különösebb problémám nem volt a mellékszállal Ricky, a western vidámpark tulaja körül, aki gyerekszínészként élte túl egy idomított csimpánz véres cérnaszakadását. Ott szerzett traumája máig megmaradt, mégse érti meg, mennyire ugyanazt teszi most ő a szabadtéri műsorával, mint amannak a show-nak a fejesei sok éve: most sokkal nagyobb és veszedelmesebb a látványosságnak szánt lény, miként a rettenet és tragédia is. Hatásos egy jelenet és a történetben is működik, mint a nyílt hadakozás startpisztolya. Egyedül mint allegória döcög kissé az állatok – meg általában minden természeti látványosság– esztelen kisajátítására.

 

Mindent összevetve sztori, légkör, szereplők és rejtély terén is meg voltam elégedve a Nemmel. Bevont, érdekesnek találtam, lekötött és illően elbúcsúztatott a székemből. Felhasznált ötletei közül még épp eleget sikerült kellően jól fölhasználnia egy stabil, érdekes hullámvasúthoz. Peele végre úgy blöffölt egy nagyot, hogy az nem hátrafelé sült el; az élmény, amit itt nekünk ad, valóban friss és egyedi. 

Megadom a Nope-ra a 4/5-öt. Csúsztam vele februárig ugyan, de csak ráakadtam 5 filmre 2022-ből, amit még én is élvezetesnek találtam. 

^_^