Nem

Sajnos manapság már attól ujjonghatunk, ha egy szerző legalább próbálkozik valami okos vagy eredeti létrehozásával. Ebben áll a komikusból horrorfilmessé lett Jordan Peele népszerűsége is: jómagam nem voltam elragadtatva a Tűnj el!-től, a Mi-t pedig konkrétan az elmúlt évek egyik legtaszítóbb, alaktalan filmtorzójaként jegyzem. Így aztán féltem Peele 3. rendezésétől, a Nope-tól: trailer-e láttán egy Cowboys & Aliens-típusú, zűrzagyva sci-fi-western hibridre számítottam, ami szokás szerint „misztikus thriller-ként” próbálja magát eladni.

Az Agua Dulce-ban élő Haywood-család filmes és tévés produkciókhoz idomít be lovakat. Fél éve egyszer apró fémtárgyak hullottak az égből, és mivel az egyik az idősebb Otis halálát okozta, most gyerekei, OJ Jr. és húga, Emerald viszik tovább a vállalkozást. Egyre több furcsa jelenséget tapasztalnak, melyekért OJ rájön, hogy egy UFO a felelős, így a szaküzlet eladójával, Angel-lel bekamerázzák a birtokot – a rejtély kiderítése és a várható hírverés miatt is.

Már azzal kört vert itt Peele a két korábbi filmes teremtményére, hogy sikerült szimpi karaktereket szállítania a nagy mutatványához. OJ higgadt, a dolgok nehezére fókuszáló alkata éles kontrasztot alkot húga, Em(erald) energikusabb, önmagát jobban eladni képes egyéniségével. Hihetők voltak dolgos fiatalokként, akik életében a lovak fontos családi örökség és megélhetés is egyben. Daniel Kaluuya és Keke Palmer testvérpáros dinamikája dob a legtöbbet az egésznek az emberi oldalán; a többiek halványabbak ugyan, de közel sem zavaró mértékig. 

Lefogadom, hogy Peele a leendő munkái közül vagy a felének 1-szótagos címet fog adni. Merész húzás volt, hogy elmondása szerint a kockázatos „Nope” (szabad-fordításban: "Na ezt nem!") címmel a közönség várható reakcióját teszi burkoltan szóvá, elismerve, hogy tényleg látszólag össze nem illő elemekből gyúr egy nem épp szokványos bűvésztrükköt, mely végig megtartja a rejtély feszültségét és érdekességét. Ezért ilyen műfaji kiméra a Nem: fütyül a konvenciókra, szabadosan halad, de a bő párbeszédek ellenére sem untat. Végig folyamatos első felében a hangulati átmenet a mindennapi élet és a rejtőző vész forrásának a megmutatkozása között.

Főleg két dologra voltam kíváncsi, hogy Peele „műsora” hogyan boldogul majd vele: milyen szereplők miképp tapasztalják ki, hogy mi a csuda folyik itt, és hogy a szerző mennyire tudja végül értelmes egésszé összefogni az egészet. A fejezetcímek nélkül is világos, hogy az 1. fele légkörteremtés, a 2. helyzetkezelés – a szereplők saját miliőjén. Egyetértettem a döntésükkel, ahogy a külvilágot inkább próbálják kizárni a közvetlen történésekből: a jelenség egyre agresszívebb, és – mint OJ rájön – a természete is egy territoriális ragadozóé. Végigcsikarja a néző idegeit, ahogy a homályban látni véli és hallja, ahogy a halálsikolyokat hallató áldozatokat egyszerűen magába szippantja a földöntúli gyilkos.

Lett akkora ötletéhségem a tavalyi (és azelőtti) hollywood-i filmkínálattól, hogy tetsszen az élő, többalakú UFO elgondolása – valami, ami egy kicsit is rosszabb írás mellett asylum-i agyrémnek is tűnhetett volna. A forgatókönyv ugyan egy egyszeri rémmese kaliberére van kalibrálva, de annak számomra elműködött: a gyilkos felhőbe burkolózó UFO rejtélye picit Vger-t juttatta eszembe a Star Trek – The Motion Picture-ből (egyik kedvenc sci-fi-szörnyem). Maga az alakváltás csészealjból egy medúzaszerű lénnyé kicsit furcsán hatott a szememnek, de a színészi játék, a cselekmény és a feszültség együtt benntartottak a film illúziójában. Nem esett szét darabokra az összhatás.

 

Nem igazán tudom viszont, hányadán állok a mű üzenetével: komoly, nem szájbarágós, bár kicsit bónuszízű. A szereplők részéről okos, mikor az űrlényt már egy óriási, kegyetlen vadállatként kategorizálják be – még lónevet is adva neki. Csak a film elég nehézkesen von párhuzamot a forgatásokon bámult „vad” teremtmények és a szupervad szuperteremtmény között, amire már ránézni is tilos. Nem kevés thriller/horror tette már szóvá, hogy az átlagot jobban izgatja a látvány, egy életveszélyes jelenség minden ízének a rögzítése, mint a benne rekedők épsége – mégha az saját maguk is.

 

Különösebb problémám nem volt a mellékszállal Ricky, a western vidámpark tulaja körül, aki gyerekszínészként élte túl egy idomított csimpánz véres cérnaszakadását. Ott szerzett traumája máig megmaradt, mégse érti meg, mennyire ugyanazt teszi most ő a szabadtéri műsorával, mint amannak a show-nak a fejesei sok éve: most sokkal nagyobb és veszedelmesebb a látványosságnak szánt lény, miként a rettenet és tragédia is. Hatásos egy jelenet és a történetben is működik, mint a nyílt hadakozás startpisztolya. Egyedül mint allegória döcög kissé az állatok – meg általában minden természeti látványosság– esztelen kisajátítására.

 

Mindent összevetve sztori, légkör, szereplők és rejtély terén is meg voltam elégedve a Nemmel. Bevont, érdekesnek találtam, lekötött és illően elbúcsúztatott a székemből. Felhasznált ötletei közül még épp eleget sikerült kellően jól fölhasználnia egy stabil, érdekes hullámvasúthoz. Peele végre úgy blöffölt egy nagyot, hogy az nem hátrafelé sült el; az élmény, amit itt nekünk ad, valóban friss és egyedi. 

Megadom a Nope-ra a 4/5-öt. Csúsztam vele februárig ugyan, de csak ráakadtam 5 filmre 2022-ből, amit még én is élvezetesnek találtam. 

^_^