Három óriásplakát Ebbing határában

"

 MEGERŐSZAKOLTÁK MÍG HALDOKLOTT 

 ÉS MÉG MINDIG NINCS LETARTÓZTATÁS?

 HOGYHOGY,
WILLOUGHBY RENDŐRFŐNÖK? 

"

Sokat tépjük a szánkat, hogy manapság nincs elég eredetiség a mozi világában. És nemcsak az ún. látványfilmeknél. Komoly kisdrámáknál is gyakran látom, hogy a szereplők gondjait ecsetelve hajlamosak az öncélú depresszióra és elcsúszó patetikusságra, anélkül, hogy

• történetük hihetően és tempósan haladna,
• üzenetük cukormáz nélkül átszűrődne,
• és a szereplők egyénisége rendesen kidomborodna.

Ezekkel a félelmekkel felvértezve ültem le a Három óriásplakát Ebbing határában elé, amiről előzőleg már megannyi filmfesztivál meg rangos díjbizottság zengett dicshimnuszt.

Ebbing, Missouri állam. A tizenéves Angela Hayes-t brutálisan meggyilkolták 7 hónappal ezelőtt, de rendőrség még gyanúsítottat sem talált az ügyben. Ezért az áldozat dühös anyja, Mildred kibérel 3 gazdátlan hirdetőtáblát a város mellett, hogy feliratban üzenjen Bill Willoghby rendőrfőnöknek.

A köztiszteletben álló rendőrtiszt hasnyálmirigyrákban szenved, így Ebbing lakosai - főleg Will közvetlen munkatársai - ellenségesen fogadják a hajthatatlan nő akcióját. 

Már azelőtt is, hogy 4 Glóbusszal jutalmazták, ezt a filmet sajnáltam legjobban, hogy nem sikerült premierje évében megtekintenem. Martin McDonagh író-rendező egy kényelmetlen, igencsak lehangoló témából hozott ki friss, figyelemlekötő darabot, amely kimondottan kerüli a közhelyeket. Képes egy egyszerű sztorit meglepő irányba továbbgördíteni, semmitmondó jeleneteket valami kis pluszötlettel feldobni, miközben a szereplők jelleme is szépen kibontakozik, kapcsolatrendszerük átalakul. Így kell egy jó forgatókönyvet megírni!

Hayes magánhadjárata felszínre hozza mindazt, ami el van romolva az érintettek életében. Dixon, Willoughby kollégája felelőtlen, indulatból cselekvő tuskó, akinek koloncként él a nyakán  munkaképtelen anyja. Félidőig nem értettem, miért főszereplő egy ilyen pályára nem való suttyó, aki erősen hajaz a fafejű vidéki zsaru sztereotípiájára. És ehhez képest hihetőnek találtam, ahogy később megpróbál túlnőni a saját hibáin.

Frances McDormand alakítása önmagában plakátot érdemel. Mildred Hayes nem holmi feminista vagy SJW (="Szociális Igazság-Harcos") reklámarc, hanem egy cinikus, tapasztalt, megfásult asszony, akinek nem olyan sok öröme telt a családi létben:

• ex-zsaru ex-férje verte őt,  
• anyagilag régóta esélytelen spórolnia,
• gyerekei pedig szidták a gyakran önző viselkedését - aminek most látványos példái azok a gyászsulykoló óriásplakátok

Magát Angélát én egy utálatos seggfej csitrinek látom Mildred emlékezése alapján, de így is erős motiváció, hogy veszekedésük idején azt vágta a fejéhez: induljon csak el gyalog, hátha megerőszakolják. Vigyázz, mit kívánsz!-eset.

Egy anya számára a létező legrosszabb érzés azzal a tudattal élni, hogy részben ő tehet a saját gyermeke haláláról. Nem is rémlik hirtelen olyan produkció, amely ennyire csapdába ejt ebben a lassan felőrlő élethelyzetben. Világos, hogy a plakát Angela emlékét testesíti meg: mikor Mildred lángokban találja a plakátokat - pár lépésre onnét, ahol lányát felgyújtották -, ő is lángokkal válaszol, gyújtókoktélokat dobva a kapitányság épületére - amire szerintem egy törpe füllentése gyönge alibi.

Okos dráma ilyen fájó sorsutakba úgy tud humort csepegtetni, hogy az nem bagatellizálja a szereplő problémáit, hanem valószerűbbre festi őket. A Három óriásplakát szellemes, néhol egész csípős drámavígjáték: a párbeszédek általában frappánsak, nem spórolnak a szitkokkal, de okos gondolatok is felmerülnek bennük.

Kedvenc szócsattanóm az, mikor Mildred bandához hasonlítja az egyházat az őt kioktatni próbáló papnak, az meg erre köpni-nyelni nem tud.

Emberi alapvonás, hogy bármilyen nehéz/kilátástalan körülmények közt élünk, próbálunk valami reményt, célt, bizakodási alapot előkaparni magunk körül. Hogy egyáltalán akarjuk az életet.


Willoughby öngyilkossága példázza azt, mikor reálisan nézve már tényleg nem marad remény. Vele és Mildreddel együtt én is nagyot néztem, mikor az őrsön vért köhög a nő arcába; világos, hogy 1 évnél tovább aligha húzza ki. De - mint azt búcsúlevelében bevallja - nem a saját kínjaira mond nemet azzal, hogy főbe lövi magát a pajtában.

Hanem arra, hogy leépülése, a hátralévő ideje gyötrelem legyen neje és lányai számára. Woody Harrelson remekül megbirkózott a szereppel, karakterét hihetőnek és szimpatikusnak találtam. 

McDonagh ügyesen sminkeli az ősrégi tanulságot, hogy a "harag csak még több haragot szül". A főszereplők óriási terheket cipelnek, az ebből fakadó keserűségből próbálnak kitörni, értelmet találni életüknek. De sokáig egymást elutasítva, egymáson átlépve teszik ezt. És a 2 órás játékidő alatt tanulnak valamelyest nyitni mások felé, a megbocsátást választva a haragtartás helyett.

Életszerűnek tartom, ahogy McDonagh ezt a nyitást ábrázolta. Végső soron mindannyiuk élete, sőt a hozzá közel állók élete egyazon kistelepüléshez van kötve: a gyűlölködést táplálni öngerjesztő csapda, amiből nincs hová kijutni, csak maguk körül mérgezik a levegőt. 

A legnagyobb lórúgást Sam Rockwell Dixon-ja kapja, hogy megemberelje magát. Willoughby-t tisztelte, de halálával ledől a fal, ami visszafogta kilengéseit, és összeveri a plakátok bérléséért felelős Red-et.

1. Kirúgása, 
2. Will levele,
3. anyja idegelő természete,
4. az őrstűz okozta sebek, és
5. Red viszontlátása a kórházban 

együtt adják ki a hatást, ami rábírja, hogy összeszedje magát. Ironikus szerintem, hogy a végére ugyanaz teszi Mildred szövetségesévé, ami miatt előtte utálták egymást: Angela ügye. Egy talán sáros hapsit lefülelve mintegy megörökli főnökétől a Hayes-ügyet. 

Durván visszacsapott viszont a befejezés, és nemcsak a súlytalansága miatt. Kiderül, hogy nem a lefülelt krapek a tettes, de egy lány felgyújtásával "arcoskodott", így feltehetően sáros. Ennyi kell Mildred-nek és Dixonnak, hogy mindent ÚJRA eldobva kinyírjanak egy rosszképű tagot Idaho-ban? Akár megteszik végül, akár nem: ebből nekem nem a megváltásba/ megnyugvásba kapaszkodás jön le, hanem hogy mégse tanultak semmit a történtekből, és képtelenek megbecsülni magát az életet.

Vitathatatlan értékekkel bír A Három óriásplakát Ebbing határában: nem finomkodik, szkriptje fordulatos, humora velős, a dráma benne pedig fajsúlyos. Megörvendeztetett 2 kitűnő színészi alakítással, 1 jópofán kemény női karakterrel és egy szép karakternövéssel. Ami miatt mégse tudott igazán közel nőni a szívemhez, az a felaprózódása útközben.

• Úgy éreztem, nem volt itt elég cselekményanyag 2 óra feszes kitöltéséhez,
• a fájdalom kezelésére alternatívaként csak a harag elengedését kínálja,
• és a lezárása részben beint a szereplők jellembéli gyarapodásának.

A Három óriásplakát Ebbing határában egy nagyon jól összerakott, mutatós kis film. Ennél is jobban viszont már nem tudnám őszintén méltatni.