Amikor kialszik a fény

Mi az, aminek: 

• 2 karja van, 
• 2 lába, 
• 1 ronda feje, 
• és nem kap rendes történetet egy egész óráig?!

David F. Sandbergnek megadatott az a kiváltság, hogy egy nagy sikerű rövidfilmjéből egészestés változatot is készíthetett. Az Amikor kialszik a fény új kiadása ellenben rácáfol az előd hírnevének jogosságára. Olcsó "jump-scare"-ek (="hirtelen ijesztgetések") sorozatával pótolja a sötét, rettegéssel átitatott atmoszférát, miközben elfelejt életet csöpögtetni történetébe és szereplőibe. A főszereplő démont puszta fizikai ereje és agresszivitása teszi félelmetessé, az is már a vége felé, amikor már nyíltan üldözi a családot. Addigra viszont már nem érdekli az embert, hogy végül sikerül-e megölnie őket.

Sophie depressziós özvegy, aki hisz benne, hogy egy Diana nevű megfoghatatlan barátnő lakik velük. Emiatt nagykorú lánya, Rebecca rég elköltözött tőle, s mivel anyja kitart rögeszméje mellett, magával viszi kisöccsét, Martint is. Baljós jelek sokasága azonban rákényszeríti, hogy belássa: Diana valódi, és már nem éri be azzal, ha terrorizálja őket.


Debütálófilm vagy sem, Sandberg-nek ez a darabja gyenge. A csiga lassú cselekmény sosem hoz meglepő fordulatot, a feszültség foltokban, ha létrejön. Rettenetesen fárasztóak az emberszereplők, gesztusaikból virít a fantáziátlanság:

1. Martin erkölcscsősz tanárja csak azért van a filmben, hogy elhadarja, miként lehetne Rebecca az öccse gondviselője. 
2. Sótlan apjuk csak azért teszi tiszteletét egy prológus erejéig, hogy meghaljon;
3. az anya zavaros, önámító viselkedése gyomorforgató;
4. a kisfiú egy semmilyen kiskölyök, 
5. nővére pedig szakadt liba, aki a veszély láttán kétségbeesetten próbál családfőként viselkedni.
6. Ja! És pasija, Bret a Jar Jar Binks-faktort adja a nem létező humorával.   

A vég nélküli téblábolás-lelkizés-sikítozás után végre rátérünk a lényegre: női főszereplő verzusz természetfeletti szörny. Vagyis: ez inkább úgy néz ki, hogy Rebecca próbálja kívül tartani Dianát a szobájukon, kihasználva, hogy a lény nem bírja a fényt. Ez a csaj pl. a Rémálom az Elm utcában Nancy-jéhez képest sehol nincs, se mint kedvelhető karakter, se mint védekező célpont. Már azzal elmegy kb. fél óra, mire egyáltalán hajlandó elfogadni, hogy Diana nem kitaláció, anyja nem őrült, sőt ő maga is találkozott a lénnyel, még gyerekkorában.

Igen, Rebecca: ez egy valódi testetlen valami!
Egy kísértet!
Egy szellem!
Egy lidérc!
Egy túlvilági entitás!
Egy visszajáró lélek!

Egy mumus!

Aztán:
Semmi átgondoltság nincs abba, ahogy védi próbálja a családot. Értem, hogy most, az igazság tudatában többé nem akarja magára hagyni őket, mint tette azt évekkel korábban, mikor elköltözött, és mikor rémült öccsét elvitte az anyjuktól. De sehol 1 épkézláb ötlet vagy óvintézkedés. A dísz-kivilágított lakásban direkt lemegy abba a helységbe, ahol totál sötét van, csak azért, hogy a fő karakter a sztori során először lássa szemtől szembe a gonoszt. És azok után, hogy anyja mennyit mentegette a "barátnőjét" előttük, nem hat meg, mikor mégis pisztolyt szegez Dianára, hogy megvédje a lányát. Tényleg? Pisztollyal egy démonszörny ellen?

"Diana" ragadozószerű külseje kellően fenyegető, és háttere is még úgy tetszene. Élete során egy ritka fényérzékenységben szenvedett, és mikor félrekezelésekor meghalt, lelke valahogy itt rekedt, és valahogy Sophie agyába férkőzött. Nekem ez túlságosan fantasy-terület. Hogy képes ettől arra, hogy testet öltsön? Csak nem azt próbálja itt beadni nekünk Sandberg, hogy a nő gondolatai tartották életben a kísértetet?? Horrorfilmekben a szörnyalak gyakran egy-egy alapfélelmünk megtestesülése, és Diana nyilván a sötéttől való félelmünket képviseli. De akkor is kellenek világos szabályok arra, miféle lény ő, hogyan tud megjelenni, milyen hatással van környezetére.

A nagy finálékor pedig Sophie úgy pusztítja el, hogy fejbe lövi saját magát, és ezzel Diana is szétporlad. "Nélkülem nem tudsz létezni." Azt még csak-csak beveszem, hogy Diana meggyötört lelkéből valahogy démon lett, de ezenfelül az egész szál zavaros. Ez a szellembeteg anya 20 évig nyugtatgatta az őt zsaroló lidércet, mentegette saját gyerekeivel szemben is, akiket bármikor ugyanúgy kinyírhatott volna, mint a férjét. De ha véletlenül pont elcsípi a pillanatot, amikor Diana ott áll előtte, teljesen kifejlett szörnyként, amint mindjárt széttrancsírozza a lányát, akkor már hajlandó is csinálni valamit! Szappanoperába illik ez a fajta ál-dráma.

Az Amikor kialszik a fény egy lett a számtalan szükségtelenül kinevelt horrorkacatok közül. Rabolja az ember idejét az érdektelen történettel, és tépi az idegeinket a kartonpapír szereplők pihent agyú dialógusaival. A démon viszont jó volt benne, igazi rettenet az a dög, és női szereplők reakcióiban - Maria Bello és Teresa Palmer alakításának hála - időnként pislákol a fény.

Egy Elégségeset szavazok meg rá.