Sully - Csoda a Hudson folyón

Clint Eastwood kétségkívül kedveli a hazafiság témáját. Ám nem ez teszi jó filmmé a Sully - Csoda a Hudson folyón c. életrajzi drámát, hanem épp a hiánya. Találni ugyan kikacsintó beállítást épületek közé ereszkedő gépről, vagy szóbeli utalást a new york-i repülésbiztonságra, de ettől még messze nem válik győzködő vagy propagáló jellegűvé. Csak a legszolidabb mértékig állítják be a címszereplőt is hősnek, és nem téveszti össze a tárgyilagosságot a személytelenséggel. 

Leírás a balesetről:

2009. január 15-én az US Airways 1549-es járata helyi idő szerint negyed és fél 4 között szállt föl a new york-i LaGuardia reptérről. Pár perccel ezután egy velük szembejövő madárraj tönkretette az utasszállító mindkét hajtóművét, ezért kényszerleszállást hajtott végre a Hudson folyón. A parti őrség és kompüzemeltetők mind a 150 civil utast és az 5 fős személyzetet - köztük Chesley Sullenberger kapitányt és Jeffrey Skiles másodpilótát - épségben kimentették. 

Leírás a film történetéről:

"Sully", azaz Sullenberger kapitánynak hazája történetében elsőként sikerült úgy landolnia a vízen 2009. januárjában, hogy senki sem halt meg. Sullyt azonban megviselte az eset: a poszttraumás stresszen túl külön nyomasztja az a médiacirkusz, melyben rendre a "hőstettét" fényezi a nyilvánosság. Az ügyét kivizsgáló NTSB szerint viszont potyára kockáztatta az utasok életét rizikós manőverével. Miután beidézik őt és első tisztjét, az idős férfi maga is meginog. Lehet, hogy a bizottságnak van igaza, és elkerülhette volna a drasztikus megoldást? 

  Nem árt szólnom, hogy engem a Sully ismertetett meg az 1549-es járat esetével. Külön érdekesnek találtam benne, hogy egyetlen halottja, de még életveszélyes sérültje sem volt. Indokoltnak tartom, hogy ez Eastwood talán legrövidebb rendezése eddig. A választott történet önmagában nem valami terebélyes, 85-90 percnél többet nem igen lehetne kitölteni vele, azt is csak profi kézzel dirigálva. A 85-90 éves Eastwood pedig kvázi minden jellegzetességet összekapart erről a bő 7 éve történt esetről, ami csak lehetett, és egy érdekes, gondolkodtató szerzői film készült belőle.

Kimondottan leleményesen gazdálkodja ki ezt a másfél órát. Feltételezi, hogy a nézők ismerik a történteket, vagy legalábbis könnyen utánajárhatnak. A dráma nem magára a leszállásra összpontosít, hanem arra, hogy utána miként ítéli meg a kapitányt a külvilág. A kapitány nézőpontja a mérvadó, de nem az egyedüli. Eastwood pedig - kicsit rozogán, de - tisztességesen összehangolja a pilóta növekvő belső bizonytalanságát a kívülről kapott hideggel és meleggel. Nem számít, most mennyire ünnepli őt a világ közvéleménye, sőt még 42 éves repülési tapasztalata sem igazán mérvadó. Ha a bizottság rásüti, hogy visszavergődhetett volna a kifutópályára, szakmájában örökre megbélyegzetté válik.  

Ránézésre is vonzó munka a Sully, ez volt az első olyan produkció, melynek majdnem az összes jelenetét IMAX-kamerával rögzítették: a képi világ kristálytiszta. A landolás percei többszöri beállításban is izgalmasak, az utasok mozgatása sem csupán időhúzó szöszmötölés. Egy alig pár fős legénységnek kellett 30-szor annyi rémült embert rendezetten kivinni a csónakokra - a 26°-os vízen -, míg nem jön további segítség. Örülök, hogy ezt nem montázsokban hadarták el. 

Amennyire tudom, Eastwood nem dokumentumfilmet vagy egy dokudrámát akart elkészíteni. Attól igenis kifinomultabban bánik a sztorival, mintha csak egy dupla epizódot néznénk a Légi katasztrófákból. Emberi oldalról is átélhetőbb, közvetlenebb. Picit hiányérzetem volt, hogy a Sully magánéletéről szóló részek nem épülnek külön mellékszállá, pl. mikor a feleségével telefonál, vagy kocogással próbálja mielőbb összeszedni magát. Szerepük annyi, hogy megismertetik velünk a főszereplőt, + összekötik a repüléssel kapcsolatos jeleneteket. 

"Beszélhetnénk komolyan?" 

A bizottság ülése nagyon valósnak éreztem: ridegebb és szigorúbb hangvétele volt, mint egy bírósági tárgyalásnak. Miután 2 szimulált leszállást bemutattak az ő paramétereikkel, Sully kézenfekvő, mégis úttörő érvet hoz föl ellenük. Azok a virtuális pilóták betanítva viselkedtek. Előre ismertek egy olyan vészhelyzetet, ami precedens nélküli volt. "Önök emberi mulasztást keresnek. Akkor tegyék emberivé!" Átéreztem a két pilóta elégedettségét, ahogy az újrakészült szimulációk őket igazolták. 
Külön tetszik az, mikor Sullenberg/Sully az összes résztvevő közös sikerének nevezi a landolást, Jeff-től magukig az utasokig. Más filmekben az ilyen ál-szerény duma csak a főhőst fényezi még tovább; itt viszont nemcsak a vád utolsó kapaszkodóját vágja el, de szamárfület mutat az egész hősmizériának is. 

Tom Hanks otthon érzi magát a cudar helyzetbe lökött, majd helytálló átlagszakmás bőrében. Arcjátéka és hanghordozása végig kifinomult, hiteles. Mellette Aaron Eckhart is egész jól boldogult a másodpilóta szerepében: neki jutott a szellemes poénok többsége, sőt a zárómondatot is ő kapta. A kérdésre, hogy mit tenne másképp, ha újra ez történne, Jeffrey válasza: "Szívesebben tettem volna júliusban." Rendben volna a dialógusok, jól adagolták az információt. Középtájt éreztem egyedül, hogy kicsit lanyhul a cselekmény, de nem vészes.

Hanks Sullenbergere visszakozó, kötelességtudó veterán, némi száraz iróniával; külön oda kell olyanra figyelnie, hogy illendően reagáljon a környezetére. Pl. mikor egy kocsmában a csapos a róla elnevezett itallal dicsekszik neki. Nem éreztem úgy, mintha most okvetlenül példaképnek, "amerikai hősnek" akarnák őt láttatni velünk. Egy légiforgalmi pilóta elméje, több mint 20.000 óra (!) repülési idővel a háta mögött rááll egy bizonyos gondolkodásmódra, hogy mindig optimális teljesítményt nyújtson. Ettől még nem vált unalmassá a karakter, ezért drukkolni tudtam a felmentéséért.

Részemről a Sully - Csoda a Hudson folyón az ősz első sikerdarabja. Minden kiszámíthatósága és nem túl vastag története dacára tetszett: önkritikus, okosan megcsinált, értékes produkció, príma színészi alakításokkal.