Sörlak Holmes

"Ritchie??"

"Nahát, hogy egyesek milyen mélyre süllyednek...!"

(Ritchie Rich)

Guy Ritchie nekem valahogy kimaradt a hollywood-i műveltségből. Egyetlen filmje kapcsán hangzott ismerősen a neve, ez pedig a Blöff volt Brad Pitt főszereplésével. Meglepődve vettem tudomásul, hogy első munkái idején Ritchie-t nem csupán ígéretes direktornak, de hovatovább lángelmének tartották. Nos, eme alkotás a perdöntő bizonyíték az ellenkezőjére.

Nem akarok maradinak látszani, de én azok zászlaja alá tartozom, akik ma a Jeremy Brett-féle Sherlock Holmest tekintik a figura definitív inkarnációjának mozgóképen. Tökéletes atmoszférateremtéssel rendelkezett, a benne élő emberek pedig a kor gondolkodási sémái mentén emelkedtek érdekfeszítő személyiségekké. Elsősorban a két központi figura. Brett-et halhatatlanná tette a szerep, ám a karakter filmbéli megformálói sosem értek fel hozzá - legyen szó ifjabb Robert Downey-ról vagy Matt Frewerről.

Guy Ritchie kezdettől fogva hangoztatta, hogy akciómoziként konstruálja meg Holmes világát, előtérbe helyezve a tempót és az extravaganciát, miközben állítása szerint megifjítja és revitalizálja magát a karaktert is.

Ezt úgy kell érteni, hogy elsősorban 3 ismérvének szentel figyelmet műsoridőt: Holmes atletikussága, kapcsolata Dr. Watsonnal, illetve hajlama a hirtelen elhatározásokra, a vakmerőségre.

Brilliáns elméje pedig majd a forgatókönyv révén kötelezően kiviláglik, kontrasztot alkotva egy kis viktoránus miszticizmussal. A fiatalabb nemzedék kedvéért számos könnyed anekdota olajozza meg a cselekményt, így az átvezetős részeknél sem fognak unatkozni.

Cassius és Brutus példáján 23 tőrdöfést adnék a rendezőnek azért, amit Sherlock Holmes figurájával művelt! Nem teljesen irritáló, előfordulnak jó szövegei, jobbféle mozdulatai, még egynémely következtetése is több légből kapott logikai sódernél. De ez nem változtat a lényegen.

Akit itt látunk, nem Sherlock Holmes. És nem azért vallom ezt, mert a régi TV-show konzervatív fanatikusa lennék. Downey összességében jól (azért nem Golden-Globe-ot érdemlően!) alakítja Holmes-nak a Ritchie-féle "eltérő" verzióját. Az viszont ettől még eltérő marad, nem az eredeti mesterdetektív, akit Sir Doyle létrehozott. Attól ez egy jóval sekélyesebb, csonkább karakter.

Egyesek Dr. House-t sejtik az új változat ihletői között: kicsit topis, borostás, rendetlen, hányvetin dobja be minden poénját és következtetését (legtöbbször keresztezve a kettőt), és kifejezetten az ún. "rossz lányokat" kedveli. Ritchie annyira modernizálni akarta Holmes-ot, hogy a figura konvencionálisabb vonásait teljesen kigyomlálta: a korban kötelező eleganciát, a gondolkodásmódját, oknyomozói metodikáját. Röviden: minden pszichologisztikai attitűdjét elveszítette. Ez a legtaplóbb tenyerelése a rendezőnek, és ha személyesen találkoznánk, Holmes-hoz hasonlóan én is kiosztanék neki 2 jobbhorgot - filmenként egyet.

Még egy kicsit maradnék a címszereplőnél. Ritchie a jellemcsapolás mellett sokmindent le is egyszerűsít a címszereplő életében.

1. Holmes nemcsak amatőr szinten hegedűl, hanem úgy, amiképpen gondolkodik is: gondos odafigyeléssel.
2. Ökölvívói tudásával eredetileg egyfajta könnyed elegancia párosult. Az sincs itt: igénytelen fráter, nem érzékeli semminek az elvi értékét.
3. Tényleg nem sok nőügye volt, és azokban se sikeres. De ennek az az oka, hogy nem mozgatták meg a fantáziáját. Ugyanazért nem vállal kapcsolatokat, ami indokkal legtöbb ügyajánlatát is visszautasítja: nem jelentettek neki intellektuális kihívást.
4. Végül: Holmes a rendőrségi vizsgálatok terén szinte úttörőnek számított. Márhogy a fikció világában. A laboratóriumi vizsgálatokban látta a kriminalisztika jövőjét.

A tompakezűség tényleg a legnagyobb baja ennek az adaptációnak. Pedig energia és fantázia még volna benne, de a saját benépesítői nem izgatják benne a nézőt. Úgy tudnám leírni Ritchie rendezését, ahogy Lenin munkáját jellemezte egyik kortársa: "Otromba baltát használ, holott sebészkésre lenne szükség." Soha nem figyel az eredeti detektív jellemének finom árnyalásaira. És ezt a hibát a történettel is elköveti. De kicsit előreszaladtam.

Mark Strong alakítja az okkult bűntársaság vezetőjét, Blackwood-ot. Hol is kezdjem...? Strong gyenge. Bármilyen furcsán hangzik is, így van. Blackwood sablonos világuralmi motivációi még úgy is felszínesek, ha belekalkuláljuk, hogy a világ majd' negyede a századfordulón brit gyarmat volt.

Még Holmes is érdektelennek találja az ügy megoldását. És mégcsak hibáztatni se tudom érte a figurát. Az egész ügy a megrendezett akasztással, tetszhalált okozó méreggel és látszat-feltámadással olyasmi, amit egy intelligens ember rögvest kiszúr, mint megrendezhető csalás. Igen, már a XX. század elején is.

Nem hiszem, hogy e bolygón Blackwood-ot csak Holmes és Watson tudja tervében megérteni, sőt megakadályozni. 

A hatóságokról pedig kiderül, hogy félnek a sírjából kikelt ember mítoszától. Ez megint ferdítés.

Agatha Christie Poirot-novelláiban a Scotland Yard sosem volt inkompetens egyenruhás balekok gyülekezeteként feltüntetve, mindamellett, hogy kulcsrészletek kerülték el a figyelmüket, amiket aztán a címszereplő szuperdetektív kiszúrt és számításba vett.

Értem, hogy Blackwood szuggesztív személyiség, aki rájátszik az emberek gyengéire és hiszékenységére. De azért ne adják be nekem, hogy ilyen könnyű a dolga!

Míg Holmes időnkénti lazasága hol mulattatott, hol idegesített, úgy Watsont egy az egyben utáltam. Ez nem Dr. Watson, Sherlock krónikása és leghűbb szövetségese. Ez a pasas egy hímpillér. Judie Law-val nincs különösebb bajom, de egyáltalán nem meggyőző, ahogy Watsont megformálja. Egy unott, rendre méltatlankodó embert látok, aki épp ingadozik a polgári házasodás és a bűnüldözői másodhivatás között Holmes mellett.

Aki szintén csak méltatlankodik, sőt kötöszködik vele a téma kapcsán. Legfőbb aggodalma, hogy ha Watson megnősül, ő egyedül marad a házban. Teljesen egyedül mégsem marad, hisz nála dolgozik egy másik visszatérő figura Doyle írásaiból: Mrs. Hudson házvezetőnő. Tehát Guy Ritchie Holmes-a nem szereti egyedül tölteni az idejét? Hát ez újdonság.

Az nem derül ki ebből a filmből, hogy mit eszik egymás társaságán ez a két pasas. Nem tisztelik egymást egy fikarcnyit se, munkán kívül semmi konstruktív dologról nem beszélnek, és olykor még egymás alaptermészetén  is civódnak.

Messze sírt ellentéte ez az eredeti, őszinte barátságnak, ami a Sherlock Holmes emlékiratai c. műsorban jellemezte őket.

Helyenként már-már olyan benyomást keltettek, mintha egy homoszexuális pár kapcsolatában néznénk a hullámvölgyeket.

A homokos sztereotípia mellett megkapjuk a femme-fatale-sztereotípiát is. Irene Adler reprezentálja a csinos, ravasz, leleményes és csalárd szélhámosnőt, aki ugyanúgy képes szinte bármilyen helyzetet előnyére változtatni, mint Sherlock. Elsőre ugyan nem ugrik be az alakja más Holmes-feldolgozásokból, de látom, mi lenne a lány lényege. Adler a kivételes alkalom, a magánéleti kihívás, esetleg a változás lehetősége az excentrikus főszereplő életében. Az alkémia és miszticizmus sötét világában, ahol Holmes nyomoz, még illik is ez a fajta "fekete romantika".

Szóval Adler Blackwood-dal kényszeralkut kötött, hogy Holmes-ot hátráltassa. Cinikus és játékos alkat, persze, egy vagy két sunyi praktikával... viszont nem érhető tetten az a bizonyos plusz, ami miatt érdekelheti egy lángelmét.

Végig bizonytalannak tűnik a szándékaiban, ingadozik Holmes féltése és a Blackwood-tól való félelme között. Mi olyan nagy szám vele kapcsolatban? Talán hogy altatóval elkábítja Holmes-ot, és meztelenül kikötözi az ágyhoz, mint egy címeres hatökröt? Ez a fajta kerülgetős vonzódás inkább: 

elkeserítő < nevettető <  borzongtató < lebilincselő

Az akció, a díszletek és a korhű jelmezek kötelező kellékek. Ezek a vágással,

a szegény-gazdag osztályközegek váltakozásával (lakás, börtön, nemesi kúria, koszos sikátor, parlament) együtt megadják a kellő lendületet a 2009-es adaptációnak. A jelenetek elnyúlásai miatt nem unatkozunk. Az érdektelenség és a forgatókönyv igénytelensége veszi el az egésznek az erejét, mintha kiszívták volna a színeket a történetből és a karakterekből.

És ahhoz képest, hogy mennyi humoros momentumot pakoltak be, azok bedöglött petárdaként foglalják a helyet a jelenetekben. Olykor a dialógusokat is taccsra teszik, tehát az ügy tétje, az amúgy ígéretes szembenállás magánnyomozó és feketemágus között, valamint Holmes helyenkénti okfejtése ostrom alatt áll a film saját léha vicceitől.

Az épülő Tower Bridge látképe, valamint a leszámolás a maga módján izgalmas szituáció. Ahogy Sherlock leleplezi Blackwood csalását, lekicsinylően tiporva az ambícióin és hatalomvágyán, és ahogy az indulataiba vakuló bűnöző végül saját vesztét okozza: mindez jól eltalált! Még hordoz is valamit abból a varázsból, ami az elme-hadviselésből fakad Holmes történeteiben. A logika jelenti Holmes számára a mindent, ám a legtöbb emberrel szemben ő ettől nem ridegebbé válik, hanem csiszolódnak az érzékei, a szellemi lénye. Ahogy Brett Holmes-a fogalmazna: "Vágyom a szellemi extázisra."

Az ilyen pillanatokra kellett volna összpontosítani, nem pedig a James Bond munkakörét idéző spéci szerkezetekre.

A cliffhanger-befejezést inkább nem részletezem; ügyesen vágták. Annyit előlegeztem meg a folytatásnak, a Game of Shadows-nak, hogy ha Sherlock-ot lehet csövesíteni, miért ne lehetne nemezisét, Moriarty professzort is kicsit "modernizálni"?

A 2009-es mű számomra a nem-sereghajtó, de bokaficamos adaptációk sorát gyarapítja. Bár a maga idejében szerencsére átláttam a film reklámkampányán, mégis csalódást okozott. Olyan, mintha az ember A tökéletes trükk helyett tévedésből a Vadiúj Vadnyugatot tenné be a DVD-lejátszóba.