Országúti diszkó (2024)

„Miről beszél? A (…) helye már olyan tiszta, mint… Hát ez meg mi?! Azt hittem, hogy ezt a düledező viskót már hónapokkal ezelőtt eltüntették innen!”

„Igen, de van egy kis bökkenő.”

(A kicsi kocsi újra száguld)

Egy részeg este nagy tévedésének gyanítom ezt az újabb remake-et. Talán Doug Liman rendező és Joel Silver producer egyszerűen megivott pár felest, dumáltak egyet róla, milyen jó lenne egy régi, többnyire elfeledett, egyeseknél kultdarabként tisztelt akciófilmet megújrázni – persze a mai divatos „politikailag korrekt” klímába átültetve. Nem látszik, hogy embereikkel nagyon megerőltették volna magukat, ami több tízmilliós büdzsénél már vétek. Létrejött egy olyan „macsós mozi”, ahol a „macsósságot” erősen kasztráltan, az eredeti Országúti diszkó bája, humorérzéke, stílusa, verejtéke és primitív szexepil-faktora nélkül adják elő. 

 

A volt ökölvívó Elwood Dalton csak teng-leng, mikor Frankie, egy floridai kisvárosi csehó tulajnője melót ajánl neki kidobóként. Van azonban egy helyi gazdag tetűcsemete, aki egy új épületkomplexumot akar építtetni pont azon a környéken, ehhez pedig márcsak a kis tengerparti bárt kell eltüntetnie onnan. Daltonba azonban beletörik a bicskája: a helyi bajkeverők mind tehetetlenek a bazsalygós bunyós ellen. Ezért aztán egy Knox nevű emberállatot húz a cilinderből elő, miközben hősünk a helyi korrupt seriff medikus lányával, Ellie-vel randizik. És mikor a lány célkeresztbe kerül, Dalton kurvára zabos lesz...

Osztom a többségi reakciót, hogy ezt a filmet értelme nem volt megcsinálni. Nem elég, hogy egy eleve nem valami okos, de azért velős film nyomorék majmolása, de önmagában nézve sem álló- vagy életképes. Ez pontosan az a fajta projekt, amiben senki nem hitt őszintén, és összetéveszti a lazaságot a lustasággal. Olyannyira nincs történeti motorja, olyan pondró, ’Kit-érdekel?’–hozzáállás árad belőle, annyira következmény és apropó nélküli pusztulat az egész, hogy az ember negyedóra után szétunja tőle magát! Anthony Bagarozzi és Chuck Mondry szkriptjét egy dél-koreai pornhwa-képregénynek kellett volna feldolgoznia, akkor legalább szex is keveredik az alapanyag  agyszegénységéhez.

 

Apropó agyszegénység: kavicsokkal végig lehetne babázni azokat a jeleneteket, amiket szerencsétlen színészekre ráosztottak; rendre direkt elbeszélnek egymás mellett, mintha ópiumot szívtak volna. „Főhősünk” pedig olyan jellem nélküli műmájer, aki annyiból áll, hogy laza, strapabíró és nehezen kapja fel a vizet. Mégha nem lenne adott az összehasonlítás Patrick Swayze James Dalton-jával, Jake Gyllenhaal akkor sem tudja megkedveltetni magát a nézővel.

A 2015-ös Mélyütésben is elég szürke izomembert hozott, de Elwood-ként kifejezetten idegesített az ábrázata és a borzalmas alakítása, mintha teher volna emberi lényként reagálnia. A befejezésből is pont ez az érdektelen közöny árad: hogy miután Dalton a kunyerált piszkos zsozsót búcsú nélkül lepasszolta a helyieknek, ül a városból kivezető buszon. Ezt most afféle „cowboy ellovagol a naplementében”–féle zárásnak kéne vennünk, és meghatódnunk Dalton itteni életszakaszán? Nem: ez egy rakás lusta disznó írói dilettantizmusa, egy olyan ingerszegény cselekmény végén, ami nem elrendezi, hanem túszul ejti a benne céltalanul bolyongó színészeket.

                 

Ehhez képest még Conor McGregor hót dilis huligánja volt a legkevésbé unalmas figura – no persze nem amiatt, hogy folyton a semmin röhög, vagy mert a dramaturgiai funkció nélküli férfiseggével mutatták őt be nekünk. Maguk a bunyók egyébként szintén hidegen hagyják a nézőt: ha át is szűrődik valamicske az erejükből, akkor se az indulat vagy a jellem megnyilatkozásaiként. 

 

Még a helíszín és fényképezés is mintha valami nyaralási prospektusra hajazna, különösen mikor Ellie és Elwood hajókázni mennek kettesben. „A Bár” meg a ’89-es Országúti diszkó lebújához képest maga a patyolat: ugyanaz a személyiségtelenség jellemzi, mint mindent és mindenkit. Márpedig ha a tartalom ennyire nulla vagy aközeli, akkor marhára kivirít, ha egy filmnek nincs identitása, stílusjegye.

 

Próbáltam szimpátiát kicsikarni magamból a 2024-es Országúti Diszkó iránt, de újra áttekintve 1 mentséget nem tudok benne fölhozni, amitől működne: steril, ostoba, dögunalmas, nincs tetten érhető oka létezni. Jake Gylleenhaal-nak meg egyszerűen arcra sem való az a kedves szemű, de céltudatos őrangyal archetípus, amit a néhai Patrick Swayze olyan természetesen tudott hozni a filmjeiben. Itt legalábbis semmiképp nem vált be.

„Nekünk olyasvalakire lenne szükségünk, aki van olyan émelyítően jóindulatú, undorítóan segítőkész és ostoba, hogy bárki vakon követné.” 

Micimackó: Vér és Méz 2.

Immár másodszor horrorizálja a tulajdonjog nélkül rekedt Micimackót Rhys Frake-Waterfield. Bár a pasi pofátlansága már-már elismerésre méltó – elvégre a tavalyi filléres hulladék „profitjából” csinálta (össze) a „folytatást” –, írni azt nem tud. A Micimackó Vér és Méz 2.-ben a smink, a szörnyek száma, Róbert Gida megformálója imitátora, 

na meg persze a gore-faktor változott. Ja! Meg az, hogy most már egyszeriben tudnak beszélni is. Egyik se mentőtényező; ez nem az a kategória, hogy a készítők nem is próbálkoztak, hanem hogy ki se keltek volna az ágyból, ha nem kell lakbér fizetniük.

Róbert Gida elmeturkálóhoz jár az átélt borzalmak, no meg néhány gyanús gyerekkori emlékfoszlány miatt. Az élet cseszegeti: bár orvosnak tanult, a közvélemény őt okolja a Micimackó-gyilkosságok miatt, ezért elbocsájtják a kórházból. Közben a Százholdas Pagonyban a torzszülött bandát még mindig csak a helyi civilek meg pár kósza rendőr vadásszák, ám most nagy ámokfutással készülnek visszavágni.

Finomkodjon más: totális agypusztulat a folytatás egész története, mítosza, kapcsolati rendszere. Most már több mesefigurát kapunk vérszomjas mészárosként – gondolom a mese újabb szereplői váltak elérhetővé tavaly óta –, de eszük az nincs, csak ezt a fenenagy embergyűlöletüket demonstrálják, majd szavalják is. Bejön az az agyrém ötlet, hogy valami őrült doki kísérletei tették szörnnyé őket – egy öklömnyi más klisével együtt, amiket beszívva értelmesebben lehet forgatókönyvbe szőni. De mindez nemcsak súlytalan, hanem fájdalmasan üres és unalmas: minden újabb történés csak nyúzza az ember agyi lebenyét ebben a híg moslékban, ami két rész után is képtelen igazolni a létét.

 

Még az embertrancsírozás legaljább primitív élvezeti faktora sincs itt meg. Bemutatkozás gyanánt már az elejére benyomnak pár sipítozó, üresfejű picsát, akiket baltával, tűzzel vagy épp medvecsapdával kinyírnak. Akad még erdei trancsír, nyilvános diszkótrancsír, ahol egy csomó fiatal pánikol és dögölget meg. S végül – a drámai helyett idétlen tetőpontnál –, maga Mackó is halálos fejcsapást kap Róbert Gidától, amiért kinyírta a srác szüleit. 

És fikarcnyit se számít, hogy az illető 

• ember vagy szörny, 
• felnőtt vagy gyerek, 
• fiú vagy lány, 
• fő-, mellék- vagy tartozékszereplő: 

SENKINEK sincs több személyisége, mint mondjuk egy sárgarépának. A Nikolai Leon-t váltó Scott Chambers olyan nulla alatti alakítást nyújt, hogy a Buffy, a vámpírok rémébe is csak a legutolsó senki huligánkölyök szerepére lehetne castingolni. Arany Málna-jelölés bűze terjeng a levegőben.

Bármilyen skála legaljára való a Vér és Méz 2. mint igénytelen, a nézhetetlenség határát súroló vérszutyok. Ha a rendező meg meri lépni a 3. részt, akkor itt a lehető legmesszebb gurul majd a gyógyszer.

Godzilla X Kong: Az új birodalom

Drága zúzda hülyegyerekeknek. Köztudottan ennyit ér a Legendary Pictures és a Warner közös szörnyverzuma. Világos, mi folyik itt: egy fantaszta világot, amit csak piszok sok IQ-val lehetne hihetővé és érdekessé formázni, inkább hagynak buta látványoskodás szintjén dübörögni, hátha az emberek puha ágyikó helyett inkább a mozifotelban akarnak egyet szunyálni. Csak a rádióval ellentétben ott nem tudjuk beállítani a hangot, és rendre ugyanazt az 1 slágert nyomatják más-más cím alatt.

 

Szóval...

Hányógyík és Szőrtorony közös csihi-puhijuk óta relatíve nyugisan élnek, csak néha zúzogatnak egyet a civilizált világban. Kong az Üreges Földben fölfedez egy új vidéket, ahol hozzá hasonló megamajmok kolóniája él. E régióból érkezik valami mentális segélykérés, amit Jia, az iwi törzs süketnéma hírmondója érez meg a sulipadban. 

Mostohája, Dr. Andrews, a cserfes fekete konteós Bernie és egy Ace Ventura-szerű kaiju-fogorvos, Trapper összejönnek lecsekkolni, mi a gáz odalent. Meg is lelik az iwik telepata néprokonait, akik szerint Jia egy ősi prófécia kiválasztottja: valami módon ő teszi majd lehetővé, hogy a titánok – főleg a címbéli kettős – megmentsék a belső és felszíni világot is egy új nemezistől. Az esélyek tűrhetők: Kong átesik pár sürgős műtéten, közben Godzilla is már „bemelegít” (= erőművekből falja az atomot).

 

Mateklecke: adjuk össze és tegyük zárójelbe a század összes eddigi kaiju-moziját, vonjuk ki belőle a tavalyi év nagy meglepijét, a Godzilla Mínusz Egyet, és a kapott eredmény: egy gyártósor. Egy agyi létminimumra beállított gyártósor, amely el van tiltva tőle, hogy okos vagy szívhez szóló legyen, így mindegyik résznek szinte ugyanazok a tünetei: 

• lapos földkinövések a humanoidok, 
• átlátszó alibi a történet a CGI-muszklikhoz, 
• a rombolás drámáját bealtató módon kezelik, 
• a szörnyharcok zajosan, de súly nélkül lebegnek, 
• és az egész darabból orkán erejével süvölt a felszínesség és stúdiógyávaság. 

De mindezt sajna már rég tudhattuk: más franchise-okra is prímán ráillik az iménti leírás, mint pl. a Halálos iramban, Transformers és többnyire a Jurassic Park. Sőt, ha jobban belegondolunk: van bármi fontos, amiben a Godzilla X Kong: Az új birodalom elüt a két címalak bármely korábbi mozis jelenésétől? Ó, hohó, szeretnénk, ha lenne, mi?

Két szál adna történetbéli ürügyet arra, hogy létezzen az új rész: Kong magánya, hogy faja utolsó sarjaként hiányolja, majd megleli a hozzá hasonlókat, a másik Jia – szintén övéi közül az utolsó – küszködése, hogy beilleszkedjen a nyugati iskolarendszerbe. Valódi író és/vagy rendező piszok könnyen rittyent ebből valódi, átélhető személyes drámát; egyszerűen kiszúrja az ember szemét a két probléma lényege, átélhetősége és házasíthatósága. 

Jia az a valaki, aki eddig is szót értett intuitív módon Kong-gal, most pedig elvileg még könnyebb megérteniük a másik érzületeit. Csakhogy ez egy százmillió+ gigaprodukció, így a profit „törvénye” szerint nem megengedhető az ősi klisék és a sekélyes rutin biztonsági hálóján túlra nyújtózkodni.

Nemhogy Jia és Kong visszatalálását gyökereikhez ellustálkodták a készítők – érzelmileg és logikailag is –, nemhogy a kötelező világmentő szörnybunyót rohadt gyengére találták ki és tálalták fel nekünk, Adam Wingard rendezőnek még egy bazinagy aknára sikerült rátaposnia. Ezt az aknát úgy hívják: Godzilla. A forgatókönyv mintha elfelejtené, hogy ő is benne van a buliban: hosszan hanyagolják a kispadon, mire a vége felé leadhat egy-egy műdühöngést. 

Személyes kedvenc momentuma tőle mégis még az elején az, ahogy összegömbölyödve alszik a Colosseum-ban, mint valami tüskés hátú macska. Hát nem aranyos…?

 

És akaratlanul is muris az, amivé összeáll a nagy összecsapás: Kong a kedvenc baltájával, na meg az új, autobot-/álca-szerű alkar-protézisével meglovagolja Godzillát. Vele szemben a főgonosz nagymajom, akit Scar-ról mintázhattak Az Oroszlánkirályból, feléjük robog saját rabszolgaként tartott hátasán, miközben egy gerincostort himbál maga körül, mint Sailor Venus a szívláncát. 

És maga a harc inkább lassított póz-szekvencia, mintsem valódi üsd-vágd, ha már erre van kihegyezve az egész. Ja! És kiderül, hogy a jégkorszakot egykor a rabszolga-hátas okozta, de csak felszabadítják, nehogy szarrá fagyassza Rio de Janeiro-t. 

 

Egyetlen valóban értékes dolog lapul meg a mű belsejében, és ez a titkos belső földi civilizáció. Ez önmagában elég témát, ötletet és narratívát adhatna egy kalandfilmnek – persze csak ha hagynák tisztességesen kidolgozni. Az összes érdekes gondolat ebbe a szálba lett beleszórva: 

az itt élők őslakosok építészete, az antigravitációs technológia, vagy, hogy a tudatuk  fejlettsége miatt nincs szükségük többé beszédre, gondolatátvitel útján kommunikálnak egymással. Egy okos, érzékletes alkotás csak erről versenyre kelhetne Az elveszett frigyláda fosztogatóival, ami legtöbbünk szerint a legjobb Indiana Jones-movie. 

Ez a szál, plusz néhány röpke emberi vagy röhejes pillanat közösen verekedték ki azt a 2/5-öt, amit a Godzilla X Kong: Az új birodalom tőlem megkap. Adam Wingard-ot szemvizsgálatra kéne küldeni, hátha azután is úgy szeretne egy 3. közös „kalandot” megrendezni a Kong-Godzilla-párosról, mint nyilatkozta. Éppoly kínos bérszajhamunka ez is, akár a Godzilla Vs. Kong: vajon meddig tekintik ezek a cégek "rizikófaktornak", ha már egy ilyen mezei "agyatlan szörnyfilmhez" is engedélyezik az értelmes írói munkát? 

Kung Fu Panda 4.

 

Rosszul esik, ha egy kedvelt – vagy akár kedvenc – filmcsokor legújabb méregdrága részét önhitten, elkényelmesedve összecsapják. Egyértelműen lerí a Kung Fu Panda 4.-ről, hogy kizárólag a márkanév tejeltetése miatt hívták életre. Ugyanaz a fő probléma vele, mint egy másik műfajból a Halálos fegyver 4.-gyel: túlzottan látszik, hogy egy szilárd sikertrilógia nyomában lihegő epilógus. Egy toldalék. Követi a bevált formulát és megtartja külső stílusjegyeit, de kiérezni, mennyire nincs konkrét célja, önálló motorja, valódi létjogosultsága.

Mintha a kimérája lenne a három előd egyes reklámpontjainak, zsenge kötőanyaggal. Látványvilága ugyan tartja a kötelező rutinszintet, de a harcokban nincs tétérzet azontúl, hogy: itt az újabb morci rossz-arc, akit a karatemaci seggbe rúghat – ironikusan pont mikor a "békés megoldást" kéne erőltetnie. Még a viccek minősége is romlott: nem olyan okosak és természetesek, amikor elsütik őket.

„Ez aztán rendesen felönt a garatra.”

„Szabad így vezetni?”

Shifu mester közli Po-val, hogy ideje magasabb szintre lépnie, mint „szellemi vezető”, átadva a Sárkánybunyós feladatkörét egy utódnak. De Po most is ugyanúgy élvezi ezt az életet, mint régen. Mikor meghiúsít egy lopási kísérletet a templomban, Zhen a tolvaj róka felfedi neki, hogy egy alakváltó hüllő, a Kaméleon uralomra tör. Amint viszont a hosszú utazás végén rátalálnak, kiderül, hogy Zhen a Kaméleon befogadottja, és végig csak Po varázspálcáját akarta átadni neki, mellyel utat lehet nyitni a szellemvilágba. Így a Kaméleon-nak módja lesz Po nemeziseinek a kung-fu-ját is magába szívnia.

 

Szinte egyszerre visszhangzott az Internet ugyanattól a kínos kérdéstől, amit a stúdiókoponyák csesztek megindokolni: MIÉRT MOST? Ahogy Po, úgy mi sem értjük, minek pont ezidőtájt, egyértelműen nem sokkal a 3. rész után, vagyis még jócskán a pandafenegyerek fénykorában kéne "lemondania". Hiába szajkózza ezt Shifu, a nagy büdös semmi sem indokolja, még kifogást sem dobnak be. És ettől márcsak a végül kisorsolt utód kiléte forszírozottabb.

Zhen-nel sincs nagyobb gondom annál, mint ami az egész filmre rásüthető: az, hogy fájóan sablonos! Az alkotók gyávasága kulminálódik abban, hogy milyen ordítóan felszínes és kiszámítható minden vele kapcsolatban. Mihelyt szóba hozza, hogy ő „beavatott” – azaz belső infója van Kaméleonról – , a teljes dramaturgiát összeraktam fejben pár mondattal: Árva Tolvaj összespannol Mafla Hőssel, majd félidőtájt benyomja az áruló-pózt, 

hogy azután gombnyomásra visszakéredzkedjen a hőshöz, csak mert gazdája hajszálra ugyanaz az uncsi seggfej, akinek mindeddig láttuk. És mindettől valahogy elég érdemes lesz Po szemében arra, hogy rásózza Zhen-re a Sárkányharcos titulusát. Holott egyszer se mutatta jelét, hogy ez a poszt illene rá vagy vonzaná jellemileg! Matekháziként lett összerakva ez a cselekmény...

Mégcsak rajongónak sem kell lenni ahhoz, hogy Az Őrjöngő Ötös itteni hiányától csupaszabbnak, ritkásabbnak érezzük ezt az egész mondvacsinált szituációt. Po hajdani ellenségei ezúttal merő díszek; nyugodtan átkeresztelhetnénk őket pl. A Hallgatag Hármasra, hiszen az első részből Tai Lung-ot kivéve meg sem szabad nyikkanniuk. 

Viola Davis Kaméleonja szó szerint kis-formátumú. Elhadarja, hogy utálta, hogy lekicsinylik, amiért kicsi, és valamiért a kungfu-sulik se vették föl, így varázslásba kezdett. Ennyi, ezt öntik rá "motiváció" gyanánt. Már az dobott volna a figurán, ha konkrétan értelmezi, körülírja azt a harcművészeti hatalmat, amire ácsingózik, vagy ha legalább bonyolultabb megszereznie, mint hogy: kinyitja a száját! A Ping-Pong: Az ököl színre lép című paródia lép elő az emlékeimből erre.

Az egyedüli mellékszereplők, akik üde színfoltok a palettán, azok Po két faterja, a jópofa mostoha Mr. Ping és a termetes Li Shan, amint Po után caplatnak árkon-bokron át. Őket se kötögették hozzá a Kung Fu Panda 3. történetéhez – vagy akár az itteni fő szálhoz –, mégis jobban szórakoztatott ez a duó, mint amaz a másik. 

 

Ha a jó öreg DreamWorks egy másodtrilógiáról fantáziált, hát cefetül lusta pondró volt tisztességesen ki is dolgozni! A Kung-Fu Panda 4. jobbára reklámplakát: nem ronda, nincsenek rikító hibái, csak túl sokat általánosít, kicentizett biztonsági játék elejétől végéig. Ahogy Wilson Chapman az IndiWire-től írta: Jack Black már álmából keltve is jól játssza Po-t. Ez nem változtat azon, hogy a karaktert márcsak dróton ráncigálják alibisztorikon át az extra zsozsóért. 

Mellesleg: ahhoz képest, hogy papíron a változás elfogadásáról, az új időkhöz való alkalmazkodásról szól, pont a stúdió nem fogadta kurvára meg a saját szériaterméke intelmét. 

Stílszerű lett volna a 4. részre is 4-est adni az 5-ös skálán. Ám ami ilyen feltűnően átlagos és ötletfukar, ott azt kell hinnem: a gyártó lenézte célközönségét.