A Hangya és a Darázs

Hát mégsem volt hiába az a sok vacak, amit a stúdió bedobált: végre rájöttek, mire való a forgatókönyv!

A Hangya és a Darázs ugyanaz az eset, mint korábban az Amerika kapitány – A Tél katonája volt:

egy vérszegény szuperhős-eredetsztori után a folytatás – 3 évvel később – már önálló, állóképes akciófilm lett, főleg mivel a korábban elég semmilyen karaktereket már kellően kiérleli egy komolyabb, személyesebbnek ható konfliktus. Ja: és mindkét főhős bűnözőnek számít a szokóviai egyezmény megszegése óta.

Scott Lang 2 éve házi őrizetben él, és se Hank Pymmel, sem annak lányával, Hope-pal nem beszélt. Hope anyja, Janet Van Dyne 30 éve eltűnt a kvantumtérben, de Scott vízióján át most életjelet ad magáról. 

Így hát a trió lepel alatt újra összeáll, hogy megtalálják őt. Az új kvantumgépre azonban még két pályázó akad: 

1.    egy Pym technológiájára ácsingózó kereskedő, 

2.    és egy Szellem nevű zsoldos nő, aki saját instabil testanyagszerkezetét akarja rendbe hozni.

A történet igazából egy egyszerű városi hajsza, ahol mindenki tett már rossz fát a tűzre, és mind ugyanazt a szent grált - egy zsugorított laborépületet – kergetik. Egy kicsit a Deadpool 2.-re is emlékeztetett, bár az nyilván nyersebb és durvább. 


Attól lesz mégis erős darab a Hangya és a Darázs, ahogyan legegyedibb motívumával, a zsugorítással bánik: nemcsak az akció, de a történet szerves középpontja is ez, ennek a technológiának az aspektusai. 


Peyton Reed rendező ügyesen gazdálkodik a sztori és a látvány kelléktárával, a humor pedig ötletes és sokkal kevésbé erőltetett, mint az első Hangya-mozinál volt.

A karakterek ugyan nem sokat mélyültek, viszont a foglalat, amibe elhelyezik őket, sokkal személyre szabottabb és érdekfeszítőbb egy ezredik szuperhős-eredetsztorinál. 

Scott személyisége is kicsit egyedibb színezetet kapott, és a hozzá fűződő poénokat is okosan írták meg: mulattató lett valahányszor a spéci ruha nem a kívánt méretre zsugorítja/nagyítja őt. 

A szereplőket mozgató kapcsolatrendszer többrétű és esetenként meggondolkodtató is. Nincs makulátlanul jó vagy rossz arc a mellékszereplők között – kivéve két fazont, akik nélkül szerintem jól meglett volna a cselekmény.

Ez a konfliktus, hogy Hope 3 évtizede odaveszett anyja még élhet valahol a szubatomi világban, sőt ki is hozhatják onnan, egyből nagyon személyessé, családivá teszi az egész konfliktust. Még Scott kislánya, Cassie is próbál segíteni, ahogy apja távollétét rejtegeti az FBI előtt, 

Pymék egyik házihangyájával közösen. „Hány éves vagy te?!” 

Három apafigura van a filmben, a morális spektrum 1-1 fokán: a házias Scott és a céges, rovott múltú Hank között foglal helyet Hank egykori társa, Bill Foster. Tetszett, hogy bár Szellem, eredeti nevén Ava segítője, több önmérsékletet és erkölcsi érzéket mutat föl, mint Hank: 

Hank konkrétan életeket tett tönkre fiatalabb korában – köztük Ava néhai apjáét -, és most ennek a  következményeivel szembesül. „Előbb-utóbb mindenkit eltaszít. Janet volt az egyetlen, aki végig kitartott mellette…”

„Ezt most fejezd be!”

Avát olyasmiképp használja a forgatókönyv, mint A csodálatos Pókember 2.-é Harry Osbornt: már nem sok ideje van hátra egy testi rendellenesség miatt, ettől kétségbeesett és agresszív lesz. Ráadásul valami módon a főhősnél van a gyógyulása kulcsa, így eljut arra a pontra, hogy bárkin átgázol, hogy megmeneküljön. 

Bill és Hank tudják, hogy Janet belehalhat, ha Ava "idefönt" kiaknázza a kvantumtér energiáját a saját céljára. (És most direkt nem firtatom, mennyire így vagy nem így működik-e a kvantumfizika a valóságban.)

Persze, szomorú a karakter sorsa: szülei meghaltak, a SHIELD becsapta és profi gyilkossá nevelte fel, most pedig saját képessége elpusztíthatja őt. Ava nekem mégis inkább működött megoldandó problémaként, mintsem szimpatikus főgonoszként. Aláírom a végkifejletet, hogy újabb "drámai fordulat" helyett a végül kimentett Janet egyszerűen meggyógyítja Avát. 

Janet ezzel példát mutat arra a felfogásra, amit Bill is magyarázni próbált neki: tanuljon meg hinni másokban. Mégha közvetlenül a túlélése is a tét, akkor se más föláldozásával akarja menteni a saját irháját. 

Michelle Pfeiffert kellemes meglepetés volt a vége felé viszontlátnom, mint afféle női Obi-want: neki és Douglas-nek rutinból megy rég elszakadt házaspárt játszaniuk. Nem tartom elcsépeltnek vagy megjátszottnak sem, hogy Scotték küldetése végül teljes sikert hozott, nem bagatellizálja el a súlyát, hogy Janet férje és lánya fél életéből kimaradt. 

Tulajdonképpen Scott-ot is ez fenyegeti: hogy kimaradhat a saját lánya fél életéből! Az elején emlékezteti a nyomozó, hogy a vádalku felrúgásával 20 évre rács mögé kerül, ami külön sürgetővé teszi Scott-nak, hogy időben végigvigyék Hank és Hope tervét. Erre így, a cikk írása előtt nem is gondoltam...

Scott és Hope párosa inkább 2 bevetés közt flörtölő duóként működik, mintsem leendő romantikus kapocsként, szóval lesz még mire gyúrnia egy 3. Hangyás részre, ami gondolom, már be van tervezve a Marvelnél. „Tudnál addig nem a lányomról ábrándozni, míg kihozod a laborom?

Mellékszereplők közül Scott régi haverjára, Luis-ra konkrétan nem is emlékeztem a 2015-ös Hangyából: a tipikus poénkodó töltelékfigura, akit itt a rosszfiúk megvallatnak, így ő sem akar kimaradni Scott-ék bulijából. 

Sonny Burch-öt éreztem még totál fölöslegesnek. Nem több rajzfilm-szerű piti bűnözőnél, akinek épp akkor támadt seftelhetnékje Hankék cuccaival. Őt szerintem csak azért írták az egészbe, hogy ne az FBI legyen a hunyó az autósüldözéseknél, illetve, hogy Scott ne bukjon le, hogy elhagyta a házi őrizetet.

Akció és stílus nekem messze kevés volna egy jó filmhez, nyár vagy nem nyár. A Hangya és a Darázst azért sorolom mégis a kevés jól sikerült Marvel-mű közé, mert a történet kellően személyes, kellően színezi és helyezi el a karaktereket ahhoz, hogy működhessen az egész. A sztori és szereplők az atommag, ami köré a szintén ötletes akció és humor odaépülhet. A Hangya folytatásában pedig mind a 4 összetevő a helyén volt.

A Hangya és a Darázsra 4/5-öt adok. Jó kis családi akciófilm.

Mamma Mia! 2. - Sose hagyjuk abba AZ AGYZSIBBADÁST!

Ez most a szokottnál (is?) szubjektívebb kritika lesz. Egy fim Mamma Mia! címmel nem az a fajta alkotás, amit érdemes külön jelenetekre boncolgatni. Vagy egybefüggően működik valaki számára, vagy sehogyan, mivel minden jelenete ugyanazt a pofonegyszerű képletet köteles szolgaian követni: táncdalok, átvezető párbeszédek, majd újfent táncdalok. És ahogy a cikk címéből is lesüt: egyértelműen az utóbbi, vélhetően kisebbségszámba menő csoportba tartozom. Ki nem állhattam az első Mamma Mia!-t, és ki nem állhatom a folytatást sem.


A Mamma Mia - Sose hagyjuk abba nem azért landol nálam az év egyik legrosszabb, szabályosan lebetegítő filmélményei között, mert musical. Nem szeretem ezt a műfajt, de ez még nem volna rá mentség. Nem igazán érdeklődöm az ABBA-slágerek iránt, de ez sem lehetne kibúvó. Az meg még kimondottan boldoggá is tett, hogy ezúttal Meryl Streep-et is hanyagolták: a történet szerint Donna Sheridan már 1 éve, 4-gyel az első rész vége óta elhunyt. 


Azért gyűlölöm ezt a filmet, mert egy nagy hülyeség. Csak így nyersen: hülyeség. Infantilis, bájolgó, visszataszítóan kétszínű szappanopera-reklám, konfliktus nélkül, bölcsödések értelmi színvonalára szabva - ugyanúgy, mint az első Mamma Mia egy évtizeddel korábbról. 2 órát vett el az életemből, és arra használta fel, hogy a szívemet és az elmémet felváltva kínozhassa.

Alibinek sem megy el a mű múltban és jelenben felváltva zajló "története", nem létező karakterei pedig második otthonra lelnének a Star Wars Holiday Special-ban. Sophie Sheridan, a vidámkodó másik főszereplő egy pihent agyú, felszínes csitri, akit képtelen voltam akárcsak emberbaráti szinten is kedvelni, és ugyanez állt mindenki másra a Mamma Mia! 2.-ben. 





Annyira mesterkélt és cukormázas az egész mű hangulata, hogy semmi nem tudta megragadni a figyelmemet abból, amit látok és hallok. Ezért sem érdekelt a múlt és jelen idősík fölösleges, fakezű és idegelő váltogatása a narratívában: felváltva látjuk Sophie téblábolását, illetve a fiatal Donna Sheridan utazgatásait egzotikus helyszíneken. 



Donna múltja összefoglalható ennyivel: egy élményekre éhes ostoba tyúk, aki nemrég szabadult az iskolapadból, fel-alá kalandozik a Földközi-tengeren, több ízben bepasizik sztereotípiának is szánnivaló palikkal (ugye emiatt lett 3 potenciális apja a gyerekének), és valami miatt mindig dalra fakad. Nem tudom, anya vagy lánya-e a felületesebb sablonlény. Hab a tortán, mikor a jelenben Sophie felfedi a saját pasijának, hogy terhes, és már "érti, milyen érzés volt ezt az anyjának átélnie". Ez a párhuzam nemcsak telenovellákat alulmúlóan gyönge, de valahogy még külön bizarrnak is hatott, mikor elsütötték. 

Az 1. részhez képest kicsit kevésbé fogta föl kínzókamrának a fülem, ahogy előadják a filmbéli slágereket. És nem először írom ezt, de számomra a musical formanyelve azért sem kompatibilis a filmmel, mint művészeti ággal, mert szándékosan, élesen - és többnyire potyára - megtöri a film belső terét és atmoszféráját. Kilök engem a film tartalmából és világából, ugyanúgy, mintha a sztorit túl sok oda nem illő fan-service-szel töltenék meg. Próbáltam eleinte odafigyelni a dalszövegekre, de a legelemibb szinten sem érintett meg vagy maradt meg bennem bármi belőlük. 


  

A Mamma Mia!-franchise-t én legföljebb audiovizuális trenírozófilmként merném ajánlani a fiatalkorúak börtönébe. Ugyanaz a bűnhamis, csordultig idillizált romantikus dalfesztivál, mint az elődje, legfeljebb a ripacssági faktora kisebb valamicskét. Könnyen lehet, hogy régimódi az ízlésvilágom, de a szüntelen, öncélú dal-tánc-parádé nálam a reklámipar berkeibe való, nem pedig a mozgókép világába. 

Felhőkarcoló

    

f

Egy hongkongi nagykutya építtette a világ 220 emeletes jelen csúcstartóját, A Gyöngy nevű felhőkarcolót. Biztonsági főnöknek szerződteti Will Sawyer amputált lábú, házas exkommandóst, akit Dwayne A Szikla Johnson alakít. Terroristák szállják meg a közben lángra kapó épületet, és mivel Sawyer családja is a túszul esik, a féllábú izomember szinte Sámsonként tör-zúz-ugra-bugrál, hogy kimentse nejét, Sarah-t és két gyereküket. 

Röviden: újkori Die Hard, csipetnyi Sárkány közbeléppel.

Aki a jó öreg agyatlan akcióorgiára vágyik így a nyári hőségben, bőven megkapja azt a Felhőkarcolótól. Eskü alatt vallanám, hogy az eddigi pár sor összegez mindent, amit a film kínál: minden csúcsra járatott, agykómás akcióklisét, amit csak Rawson Marshall Thurber össze bírt galacsinozni ide (kedvencem a fél mázsa alatti, morci kiscsaj a terroristák team-jéből). 

A rendező már dolgozott együtt A Sziklával a Központi Hírszerzésnél: azonnal kiszúrható, mennyire megint csak Johnson köré tákolta az alibi forgatókönyvet, hogy a sztár ragyogni tudjon. Mindenki más csak üres dísz, húzónév-faktortól függetlenül. Mégis azt kell mondjam, hogy Thurber 2 év alatt kicsit fejlődött: teljes trágya helyett most egy még kibírható, de esztelen Die Hard 6.-ot ad a jó népnek. Egy ponton a rendőrség Johnson figuráját gyanúsítja az egésszel, de ez olyan hamar elillan, hogy még másolásnak is hitvány.

Johnson színészileg ismét odateszi magát a fizetési csekkért, és ebben a szerepkörben nyilván otthonosan mozog. Az első fél óra, ahol Sawyer előéletét ismerjük meg, a maga átlagsablon szintjén még emberinek mondható. De mihelyt rátérünk a lényegre - az akcióra -, minden érv, logika és súly egyből repül ki az ablakon, és elég a lángok közt. 

Ezt kellett volna csinálni a forgatókönyvvel: elégetni! Az agyonírt szál a terroristák és Sawyer főnöke közti üzelmekről szótári definíciója az "érdektelen" kifejezésnek. Az automata cselekményben mindenki csak elcselekszi és elszájalja, ami a szkript-ben le volt firkálva, de mivel ez A Szikla egyszemélyes-show-ja, senkinek nem jut valódi karakter vagy motiváció. A film felénél - nem viccelek: - az alkarom szőrszálait kezdtem el számolgatni, annyira untatott a sok futrinka, bunyó, technoblabla meg dolgok összetörése! 


Ha már csak a látványt tudom méltatni, legalább megemlítem a kedvenc effektusomat a Felhőkarcolóból: az átlátszóvá váló padlózat, amivel reménybeli főnöke A Gyöngy technikai vívmányait bemutatja Will-nek az állásinterjún. Ez egyébként visszaköszön a tetőpont körül, mikoris Will és a főrosszarc a tükörképek játékát játsszák, és rendre csak az üveget ölik meg. Ha Johnson eddig nem is került tartalomerős projekt-be, legalább minél több klasszikus filmtrükk és -stílus között kipróbálhatja magát.  

Örülök, hogy Dwayne Johnson ilyen szórakoztató karriert futhat be, de lelkesedését énvelem biztos, hogy nem tudta megosztani - ezúttal sem. A Felhőkarcoló a nyári szezon akciófilm-seregét gyarapítja, és azok minimális értelmi-érzelmi színvonalát arasszal sem lépi túl.

2/5-öt adok rá. Nem ás le egész a legrosszabb művek toplistájára, de attól még gyönge és fárasztó.