Wildling

Ez a Wildling című kisköltségvetésű film Fritz Böhm-től többet ragadott meg számomra a jó horror esszenciájából, mint az idei nagymárkás horrorvackok együttvéve. Sajnos szilárd alkotássá így sem tornázza fel magát, mert hiányzik belőle a kellő fantázia és elhivatottság 

- mintha Annához hasonlóan a művet is injekciózta volna valaki, hogy ne tudjon rendesen érett példánnyá kifejlődni.

A tizenéves Anna egész addigi életét egy erdei házba zárva élte le, ahol nevelőapja rémmesékkel tömte a fejét a Wildling (Vadlény?) nevű szörnyről. Egy nap "apu" öngyilkossági kísérletekor 

Ellen Cooper seriff menti ki onnan, és befogadja, hogy pótolják a lány tudáshiányát a civilizált világról. Ám mikor a folyamat már épp kezdené meghozni gyümölcsét, egyre több baljós jel utal rá, hogy az ál-apa talán mégis jó okkal tartotta elzárva őt...

Maga Anna a film legnagyobb piros pontja, Bel Powley príma alakítást nyújt benne. Ahogy a ráerőszakolt magányból a fénybe araszol, majd eredetének szörnyű titka visszarántja őt a kirekesztettségbe, komor dráma és feszült horror egymást segítő elegyedése. 

Okos, ahogy nyilvánvalóan a vérfarkas-mitológiát farigcsálják át itt: nem ide-oda alakulgat az alany teliholdkor, hanem sima embergyerek, aki már ivarérett korban a farkas és ember egyfajta hibridjévé kezd el transzmutálódni. 

Átéreztem Anna ijedtségét és félelmét, ahogy magára marad ezzel a rettenettel. Fogalma sincs, ki-mi ő, amíg egy misztikus, farkasbundába öltözött remete fel nem fedi neki az igazat. 

Ezt a figurát én totál fölös szócsőnek tartom, hisz Anna - akit rémképek is kísértettek erről - nyugodtan rájöhetett volna magától is az igazságra. Arra, hogy ő egy leendő vérfarkas.

Szóval az ál-apának igaza volt, hogy évekig elzárva tartotta őt? Nemcsak az tetszik ebben, hogy a néző maga sem tud egyértelmű igennel vagy nemmel felelni. 

Ami Annával fizikai, az "Apun" lelki értelemben megy végbe: ő szintén esendő, rettegő ember, de ez a rettegés morálisan torzítja el őt egy ölni is kész szörnyeteggé. Mintha neki is ez lett volna a valódi énje, amit Annáéval együtt évekig próbált elnyomni. "Anna egy tévedés volt." A film jól illusztrálja tanulságát: minél többet adsz fel tudatosan emberségedből, annál hasonlóbbá válsz a veszedelemhez, amit meg akarsz fékezni - nem számít, milyen jószándék vezérel. 

Bátortalanságot érzek abból, ahogy a többi karaktert megírták és eljátsszák. Egyszerűen kifakult és unalmas mindenki, ez pedig lohasztja a figyelmet. Liv Tyler, a Gyűrűk Ura sztárja semmiben nem tűnik ki a kisváros többi arctalan lakójától Ellen-ként, és az elején öncélúan tahó öccse, Ray is csak majd a vége felé érdekelt, él-e vagy hal. 

De végülis ellátták szerepüket a dramaturgiában: míg Anna rájön, hogy ő a Wildling, Ellen nem is gondol erre a vad lehetőségre. És mikor Anna ösztönből megöl egy undok srácot, ugyanazt teszi, mint "Apu": miután megmentette őt - éppen "Apu"-tól! - bezárja őt " saját érdekében". Ironikus és hihető helyzet, mivel ez nem a klisé idióta helyi zsaruk primitívségéből ered, hanem az igazság valószerűtlensége miatt. 

Mikor Anna ellen újra összeáll a régi vadászcsoport, Ellen-ről tanácstalan félelem olvasható le. Én ezt úgy értelmezem, hogy tudomásul veszi: nem érti a durvuló ügy miértjeit, de Annát se gyilkosként, se meggyilkoltként nem akarja magára hagyni. Ezzel kiérdemli, hogy Anna megmentse őt tőlük. 

Másrészt viszont nem veszem be azt, hogy egy seriff ilyen helyzetben egy szál puskával mászkálna célirány nélkül a vadonban. Így persze, hogy őt is lelőhetik…! 

Őszinte szomorúság járt át a befejezésből: Anna, miután megmutatta Ellen-nek, hogy terhes Ray-től, nemcsak üldözőivel számol le, 

de már az Északi-sarkkörön nevelheti kicsinyét, ahol az általa csodált sarki fényt is látni. Ez és a rövid búcsú Ellen és Anna kapcsolatának tűrhető zárást ad: 

végre mindketten megértik Anna helyzetét, és belátják, hogy a lány nem élhet az emberek között. Nem egy könyörtelen szörnyeteg, de a mi társadalmunk kereteibe nem tudna így beilleszkedni. 

Amit nem tudok komolyan venni ebben, az maga az aktus: Ray és Anna csakúgy lefekszenek egymással a vadonban. Óriási horpadás volt ez nekem a film illúziójában, annyira ügyetlen jelenet. Úgy tűnik, mintha Anna átváltozását a nők szexuális beérésének metaforájaként szánták volna, de ez így iszonyú erőltetett. 

Anna és Ray között csak hajszállal volt több vonzalom, mint Bella és Jacob között a Twilight-ban. A másik metafora az apa lelki szörnyeteggé válásával sokkal jobban működött...

A Wildling-re 3/5-öt adok. Újszerű fogás a szörnymozik témájában, visszafogott és a tanulságával is ügyesen bánik. De a szereplői kiábrándítóan laposok és egydimenziósak, több fontos mozzanat egyszerűen átgondolatlan benne. Becsülöm az ellentétpárok miatt: a szabad élet és az élet óvása/biztonsága, illetve az emberi és embertelen késztetéseink között.

Bohém rapszódia

Mindig könnyebb olyan filmet méltatni, melynél a forrásanyagnak vagy a témát adó személynek/csoportnak már a rajongója vagy. Én sose ujjongtam a Queen-ért vagy más együttesért; nem látogattam tizenévesen diszkókat, nem jártam szabadidőmben fedett- vagy szabadtéri koncertekre. Ehhez képest kb. mindennap hallgatok zenét laptopon, többféle műfajból vegyesen, és nem a szerzőik glóriája szerint válogatok köztük. 

Hollywood állandóan bizonyítja nekem, mennyire nem garancia a nagy név egy kiváló alkotásra.

Farrokh Bulsara, alias Freddie Mercury a megtestesült különcség: egész életében lázadt a szabályok, megkötések, a sztereotípiák ellen. A Queen frontembereként a művészi inspirációt hajszolta, fontos érték volt nála az emberség, a közös hang megtalálása a közönséggel. Botrányos életvitele azonban sokat ártott nemcsak a Queen jóhírének, de főleg magának az énekesnek; utolsó pár évét az AIDS-szel küszködve töltötte 1991-ben bekövetkezett haláláig.

Megnyert magának ez az alkotás: színgazdag tónusú, szórakoztató, sőt felvillanyozó, akárcsak főszereplője. Bár elvileg az egész együttes létrejöttéről és sikeréről szól, a Bohém rapszódia motorja egyértelműen Mercury: annyira az ő egyénisége, munkája és hatása diktálja az események irányát, hogy a társai mintha lassan eltünedeznének mellőle, ki-kimaradnak fontos döntéseiből. Minél inkább Freddie diktálja az iramot, a film is annál jobban ráfókuszál.

Szerintem mondjuk ezzel együtt sem nyomja el a többi főbb karaktert. Sem menyasszonya, Mary Austin (Lucy Boynton), sem a másik három bandatag, Brian May (Gwilym Lee), Roger Taylor (Ben Hardy) és John Deacon (Joseph Mazzello) nem érződtek soha unalmas vagy kispórolható extrának, csak legföljebb a központi figura kezelte őket úgy időnként. 

Amennyire meg tudom ítélni, a Queen identitását tényleg „együttesen” adták az eltérő egyéniségű, de egyforma értékű tagok. Freddie a családjának nevezi őket, bár nekem furcsamód pont az adott súlyt ennek, ahogyan majd lelép tőlük. 
Megmagyarázom:

Ahogy a szüleivel az elején, a bajtársaival is lényegében ugyanazért szakítja meg a kapcsolatot. Nem győzik szélsőségeivel tartani a lépést, ő pedig a "szárnyalás" késztetésétől fűtve idővel hátrahagyja őket - nem fogva föl, mit tanúsít ez őróla, mint emberről. És a befejezés előtt mindkét családjával szinte egy időben találja meg újra a közös hangot. "Én csak annyit mondok: hogyha felébredünk, a koncert másnapján, és nem voltunk a részesei, azt a halálunk napjáig bánni fogjuk."

Bibliográfia nélkül is úgy éreztem már félidőnél, hogy ismerem ezt a szellemes, öntörvényű srácot és környezetét, magával ragadott a mű energiája és tartalmassága. Előtanulmányok nélkül találtam érdekfeszítőnek, ahogy Farrokh Bulsara a Smile bandájába belépve átváltoztatja azt a ma ismert Queen-né, önmagát pedig Freddie Mercury-vé. 

Egyformán hiányzott tehát belőlem az előítélet amiatt, hogy 

1. történelmileg hány részletet "másítottak meg" az  életpályából a hitelesség kárára, 
2. és vice versa, hogy mekkora piedesztálra emelik a zenekar tagjait meg dalait.

Erősen mozaikszerű beütése van a Bohém rapszódiának, habár a hármas egység jól kivehető benne: az első óra a nagyhajú-nagyfogú sztár felfutása, az utolsó 30 perc pedig a szétment banda újraegyesítése, a keretet adó Live Aid megakoncerttel bezárólag. 

Minden életszakasznál egyensúlyban marad a sikerek örömmámora és a kulisszák mögötti viták komolysága, miközben a főszereplő épp ezt az egyensúlyérzéket veszíti el fokozatosan. 

Csapongásait és homoszexualitását tapintattal, de mentegetés nélkül mutatják. Én magam visszatetszőnek találtam volna, ha ettől is pikánsabban illusztrálják Mercury nemi kalandjait: ez épp elég nagy részét teszi ki a műsoridőnek és Freddie jellemváltozásának is.

Mercury legismertebb, rövidhajú-bajuszos alakjához pont abból a kritikus jelenetből nyílik az ajtó, mikor Freddie és Mary megbeszélik a srác nemi beállítottságát. Ez a jelenet megborzongatott az őszinteségével. Freddie bevallja, hogy alighanem biszexuális, amit Mary helyesbít: "Freddie, te meleg vagy." Ez bizonyította nekem, hogy a nő valódi társ, aki jobban ismeri a srác gyengéit, mint ő maga. 

És ez nemcsak a tipikus "normális viszony" a bevezetőnél, ahonnan majd fejest ugorhatunk a "deviáns korszakba". Egyikük a párja elvesztésétől fél, a másik viszont már tényként veszi ezt tudomásul, mégis közösen keresik meg a hozzáállást, amely révén együtt tudhatnak élni ezzel. Sima drámáktól is ritkán látom, hogy egy fiatal pár ilyen éretten kezel egy ennyire kényes, önérzettipró körülményt.

Legvaskosabb keresztje a Bohém rapszódiának, hogy közel se olyan vakmerő vagy sablonkerülő, mint a főhőse törekedett lenni. Dramaturgiája szokványos: a különc bajnokjelölt és haverjai megkapják a nagy esélyt, berobbannak, siker sikert követ. Majd a dicsőség a főhős fejébe száll, cserben hagyja a többieket, és persze mikor észbe kap, rúgkapál a bocsánatukért a drímtím nagy visszatéréséig. Nincs is ez elrontva, csak feltűnően ismerős képlet. 

Kapunk némi bepillantást a dalszerzés kreatív folyamatába, hogy egy-egy szöveget vagy hangzást olykor milyen apróságok ihlettek. Viszont az iparág és a karrierjük buktatóiból szinte semmi nem érzékelhető. Ha nem is felhőtlen, de akkor is töretlen a Queen útja a csúcsra ebben a feldolgozásban,

egész amíg Freddie fejest nem ugrik a szólókarrierbe. És nyilvánvaló, hogy a film úgyis fölmenti majd hibái alól a végén a bő 10 perces főattrakcióval, mely a Queen nimbusza előtt tiszteleg.

Nem hiszem, hogy tudnék rosszat mondani Rami Malek alakításáról: ő Freddie Mercury. Most hagyjuk, miféle „liberális” szerepekért divat vagy nem divat manapság Oscar-t adni: Malek figyelemmágnesező a színpadon és kívüle is. A néhai zenész  érzékenységét és excentricitását is teljesen átközvetíti - anélkül, hogy a karakter már taszítóvá válna. 

Hagyott azért sablonízt maga után az, hogy ennyire úgy állítják be Mercuryt, mint a gyermeki lelkű zsenisztárt, akit megrontott a reflektorfény. De az érzelmi fordulat, mikor Freddy behúzza a vészféket, igenis működött. Nemcsak annyiként rögzült bennem az élete, hogy egy stréberből lett egókirály ész nélkül tombol, majd szívhat a saját ostobasága miatt. 

És úgy gondolom, nagyon jót tett a film drámai oldalának, hogy az AIDS-betegségét is beépítették a nagy finálé felvezetésébe. Mercury a valóságban ezt nem a ’85-ös Live Aid előtt tudta meg és közölte társaival, hanem csak 2, illetve 4 évvel utána. Freddie megváltásának így nagyobb a nyomatéka, de még nem annyira, hogy az csöpögős vagy agyonmagasztaló legyen. Nagyon kellett a békülés jelenete a szüleivel: enélkül bármilyen monumentálisnak szánták, a zárás csak nagyhangú dicshimnusz maradt volna.

Stadionnyi interjú, adat, zene és névreputáció elegyével önthetném nyakon magam, hogy ezzel is még korrektebb, még precízebb véleményt írjak erről a műről. De azzal pont a lényeg veszne el. A Bohém rapszódia az idei legjobb tapasztalataim egyike: beszédes, lüktető, hangulaterős, érdekes szereplőkkel és jó humor-dráma aránnyal. Sémáját le se tagadhatná, a valós személyek iránti tisztelet pedig gyakran alávág a kreatív vakmerőségnek – pont annak, ami a sztár fő védjegye volt. Keményvonalas Queen-rajongók túlzottan biztonsági játéknak érezhetik, ám az is emberinek és szórakoztatónak találhatja, akiktől távol áll a rock-őrület.

A Bohém rapszódiára egy Négyes adok.

(Lábjegyzet: személyes kedvenc Queen-dalom az I Was Born To Love You.)

Slender Man - Az ismeretlen rém

„Slender Man” egy internetes pályázatra kitalált rémalak, akire hivatkozva két 12 éves lány 2014-ben brutálisan megkéselték egy osztálytársukat, akit előzőleg kicsaltak az erdőbe. Az ezen eset nyomán szárba szökkent mítoszt lovagolta meg idén - már nem is először - a filmipar. A különbség, hogy az új kiadás úgy selejtes, hogy egyszerre sérti vérig az átlagnéző intelligenciáját és a majdnem meghalt lány tragédiáját. 

Négy iskoláslány heccből megnézte Slenderman elátkozott videóját, másnap viszont egyiküknek nyoma veszett a közeli erdőben. Ettől kezdve a többiek viselkedése is megváltozik, némelyiket lázálmok kezdik gyötörni. Ha ez a karcsú ember műve, akkor a legenda szerint vagy a halálukat, vagy „csupán” a megőrülésüket fogja okozni.

Nem tudom, mi lelte idén ezt a zsánert, de egyik horror lejjebb tornázza magát félelmetesség terén, mint a másik. A Slenderman – Az ismeretlen rém egy bódítóan primitív, zsebformulás rémtörténet; esélye sincs odáig eljutnia, hogy bármiféle üzenetet vagy legalább tekintélyt közvetítsen a címbéli figuráról, aki végső soron a közösségi média teremtménye. Szó szerinti értelemben egy „agyrém”. És mégis: ha valaki igaznak hiszi, ha kellően féli őt, a rém kiváltóokot ad lelki süllyedésre vagy gonosz tettekre, majd az ijesztő példa másokban is félelmet ébreszt, akár a vírus.

Sylvain White rendező ezt úgy ragadta meg, hogy fogta A kör alapvetését a kazinézéssel „terjedő” démonról, adott hozzá egy csipetnyi Blair Witch-et, és néhány idióta fiatallal előadatta azt, hogy ők most el lettek átkozva. Üteme, értelme, iránya zéró a történetnek, amely még magánál Slender Man-nél is vékonyabb és nyúlánkabb (pici képzavar). "Főszereplői" pedig máglyára valóan felszínes csitrik, akik hatökör párbeszédekkel idegesítik a hülyére vett nézőt. Az Apáca dögunalma és az új Halloween nevetségfaktora szkanderozott a szemem előtt, valahányszor „félnem” kellett volna.

Két olyan látványelem volt, amit hatásosnak találtam a filmben: 

1. Slenderman sziluettje a sötét vadonban, 
2. az effektus, ahogy látszólag körbefonja az egyik lány testét, és beépíti egy fába. 

Tényleg félelmetes lehetne ez az árnyékban még emberinek tűnő, de közelebbről torz szellemalak: abnormális végtagjai és arctalan feje olyanok, mintha tudatalattinkban fotóztuk volna le egy karcsú ember képmását. Maga a film is úgy állítja be, hogy a lányok tudatalattijában módosult valami a felvételtől - analógiaként a média félelemkeltő, tudatbefolyásoló hatalmára. 

Ezt a gondolatláncot barmolja el alapjaiban a sablonfüggő forgatókönyv, amely képtelen az egésznek a lélektani oldalát megfogni. Esélyünk sincs a szereplőkkel együtt átélni a kettős félelmet, hogy valami természetfölötti dolog les rájuk az éterben, miközben saját józan eszük is kezdi cserbenhagyni őket. 

Ha folyamatosabb volna, ahogy az áldozatok valóságérzete elmosódik, és okosabban próbálnának ebből az állapotból kitörni, azzal hitelt nyerne az egész. Úgy ijesztő lehetne a bizonytalanság, hogy ez a sok rémkép csak az elménk szüleménye-e, vagy egy külső, létező valami az elménken át próbál kézzelfoghatóvá kifejlődni, akár egy parazita (erre asszociáltam a csápokból).

De ehelyett egy rémesen vontatott, faékszimpla jump-scare-matinét kapunk, ahol a rémképeknek köze nincs azokhoz, akik látják őket: azok teljesen kívülről vannak rázubbonyolva a szereplőkre. Ha a négy lánynak – plusz majd egy srácnak – több személyisége volna a telefonjaiknál, akkor is hülyén fest, mikor a viselkedésük rezignálttá vagy zaklatottá válik. Hab a tortán, hogy a mítosz semmi támpontot nem ad arra, mi miért történik –  főleg az a részlet totál zavaros, mikor a szörny esetleges „kiengesztelése” kerül szóba.   

Amit eddig a Slenderman-reboot-ból végül sikerült kipréselni (mármint a bevételen felül), az ez: néhány szellemi hulla sulis ribi unalmában megidéz egy perverz öltönyös mumust, akinek bozótfétise van. Ráérősen szórakozik a fejükkel, így ki-ki hogyan bekattangat, amit néhány mutatós effektus kísér a távolból. Mi meg tanakodunk, mi lehetett az értelmi csírája ennek a már fonnyadva kihajtott rémmesének.


A 2018-as Slender Man tehát az én olvasatomban kukaszökevény.