Tom és Jerry (2021)

Két inkarnáció létezik a világ leghíresebb, immár 8 évtizedes macska-egér duójáról, melyet a mai napig tisztelek, és szeretem nézni:

 

1. az eredeti Hanna-Barbera sorozat a 40-es és 50-es évekből,
2. illetve a Chuck Jones-féle évadok a 60-as évek folyamán. 

E kettőn kívül nem sok gyerekkori emlékem van a párosról. A Jones-érát előkészítő 13 rész Gene Deitch neve alatt picit furcsának tűnt: nem voltak "rosszak", küllemre még idézték is a Hanna-Barbera-kor utolsó éveit, de az össz-érzet, ami hátrahagytak, különbözött. 

Belestem a már direkt kisgyerekeket célzó Tom & Jerry Kids Show-ba is, ami már annyira leszelídítette a fizikai humort, hogy képtelen volt megragadni a képzeletemet.   

És ott van még az a morbid, éneklős nagyjátékfilm 1992-ből, ami talán 5 percig, ha szólt a két címszereplőről még a legelején. 

Minden további változatra már felnőttként akadtam rá, és egyik sem idézte teremtőik szellemét: világos, hogy későbbi nemzedékek nem tudtak mit kezdeni velük, miután az animációs rövidfilmek kihaltak a fősodrú médiából.

 

Csak ezen lamentálva több elme-partszakaszt érintettem, mint a legújabb „Tom and Jerry” összes karaktere és történése együttesen! Élő és animált lények olyan szintig tettetett, hamis érintkezéseiből áll az egész, mint Raja Gosnell Scooby Doo és Smurfs dilógiáiban – jóllehet ott még az ocsmány 3D-animáció is olaj a tűzre. A keretet sekélyes, idióta emberszereplők meddő problémázása adja, ami egyrészt a (rajzfilm)kutyát sem érdekli, másrészt természetében teljesen idegen az eredeti rajzfilmek egyszerű, de kreatív erőszakjátszmáitól. Végig azt kérdeztem magamtól: mi köze mindennek Tom-hoz és Jerry-hez? Csak így bemutathatók ők a mai "modern" közönség számára?

 

Jerry Mouse és Tom Cat fedél nélkül tengődnek New York-ban, mikor egy Kayla nevű csaló vadonatúj munkahelyére vetődnek. A nő egy elorozott önéletrajzzal rendezvény-szervezőt csináltat magából, épp mikor egy előkelő jegyespár esküvőjét készítik elő. Jerry feltűnése bosszúságokat okoz a hotelban, így Tom felajánlja Kayla-nak az egér elfogását. Dugába dől-e a nagy menyegző, ahogy több másik rajzfigura is föltűnik a képernyőn Tomék világából?

 

Pici kitérő: az alapséma már legalább a Roger nyúl a pácban óta közkedvelt: rajzolt és hús-vér figurák közös kalandja – vagy az egyik, vagy a másik valóságába és fizikai törvényei közé helyezve. Egy rakás film próbálta szolgaian lemásolni ezt a formulát, értelmezve átvenni és fölhasználni már kevesebben. 

A Maszk ’94-ből a képregényalap véres erőszakját ötvözte a rajzfilm–fizika egy fokkal szelídebb ötletével, és lám: működőképesen passzolt hozzá, stílusában kiegészítette azt – nem úgy A Maszk fia, mely még több rajzfilmszerű beütéssel egy ész és szív nélküli ocsmányság. 

Nyers majmolások közül pedig a Space Jam kézenfekvő példa: ott többnyire a hús-vér protagonista időzik a rajzfilmes világban, a rajzolt figurák csak pár jelenet erejéig ruccannak át a mi valóságunkba – és még akkor is rejtőzködve teszik ezt.

 

Ez ugyanaz a cinikus hibridizáció, mint a Space Jam, csak még rosszabb: pofátlanul reklámozza magát a rajzfilmsztárok nevével, de azokat totál humortalanítva mutogatja nekünk. A forgatókönyv még a játékszabályokat se tisztázza rendesen: hiába világos, hogy Tomnak és társainak nincs itt külön rajzolt dimenziója, az emberek reagálása rájuk nagyon ellentmondásos. Azzal semmi gond nem volna, ha rajzfilm állatokat élő állatként, sőt emberivé betanított állatként kezelnék. De itt hol állatként bánnak velük, hol emberutánzó élő rajzokként, hol meg egyáltalán nem is vesznek tudomást róluk. Konzisztens logika nincs az interakciókban. És ez csak az egyik golyótalálat a filmnek.

 

Bár nincsenek be-beékelt idegtépő dalok, sőt a fő párost se beszéltetik folyton, Jerry és Tom újfent is csak statiszták a saját filmjükben. Chloe Grace Moretz karaktere, Kayla a valódi főszereplő, és nem érdemli meg: a figyelmet se ragadja meg, nemhogy a szimpátiánkat, sőt a film akaratlanul is enyhén rosszindulatúnak állítja be őt. Buta, mint a segg, bár a környezete dettó: kizárólag ezért nem bukik le egyből a hazudozásával. Javulási szándéknak vagy megbánásnak nyomát se láttam rajta, mikor minden összedől, max. ezt a semmitmondó sajnálom-pofát a lelepleződése miatt. Rendőrkutyát küldtem volna erre a Doktor Szöszi-hamisítványra fél órával kezdés után…!

Az a pár sovány perc, amely a címbéli páros dinamikája felé kukucskál, többször konkrét pontokat nyúl le Barbera és Hanna részeiből: pl. mikor Tom Jerry öklébe kukucskálva kap egy sallert, vagy a legstílszerűbb gegek egyike, Tom komplikált egérfogó tákolmánya. Ezeket mind sikerült úgy lemásolni, hogy a fantáziát teljesen kiszívták belőlük: hiába a közeliek Jerry szépelgő vagy Tom furfangoló arcáról, legendás energiájuk és találékonyságuk nem tud megnyilvánulni a valóság terepén és közegében. Utánzásnak is halovány, ami itt "slap-stick" címszó alatt zajlik. 

 

A kívülállók reakcióinak a kémiája tudná még ezt kimenteni, ha létezne itt olyan: a fekete kandúr Butch, a fehér macskadíva Toots és a többi rajzfigura Tomék világából csak bizsudísz 0 személyiséggel vagy viccfaktorral. Sehová se lyukad ki a szintén az eredeti sorozatból átvett zongora eleme: ezt csak ráragasztották Tomra, de amúgy nem jelent semmit. Nem tudom, kinek szánhatták nyugodt szívvel ezt a valamit: jópofa pillanat nem is dereng belőle, az ötletesség halva született, a humor és értelem pedig úgy öldösi egymást másfél-két óra hosszat, ahogy Jerry és Tom sose tudná…!

 

Ha a rajzolt karakterek régi énjeik hígított klónjai, úgy az emberek ütődött bohócok, akiket rossz hallgatni. Mintha egyikük se tudná, mit keres itt: Moretz-től a Kayla főnökét játszó Michael Pena-ig egy normális alakítást nem találni, mindenki balta képpel szimulál érzelmeket vagy ripacsosan indulatot, ha épp olyan jelenet jön. Nem hiszem, hogy csak engem hagyott hidegen Kayla állása, a befuccsolt esküvő, vagy a bollywood-os szakítás-békülős melodráma, ami körül az egész cselekmény görcsöl. Össze nem egyeztethető az emberi lét, gondok és az egész hús-vér fizikai sík természete Tomék szórakoztatóan egyszerű, mégis sokrétűen csattanós mesevilágával. Eredeti koncepció vagy ötlet nélkül a készítők mégis ezt erőltetik ránk a nagy semmiért.

 

Egy sima válogatás-videót összevágni az első széria 15-20 epizódjából már nagyobb szellemi munka, mint amit ez a céltalan, zavarba ejtő reklámtermék tükröz. Büntetően üres és lelki szegény emberfronton, fájóan jellegtelen és tompa rajzfilm-oldalról – részben mivel egyáltalán nem az ő otthonviláguk a faviccek színtere. Egyszerűen nincs szív vagy energia benne. Ha egy stúdiónak megint kedve támadna újabb meseikonok filmjogain lovagolni, előbb lőjék főbe magukat, mintha ők is azok lennének, hátha úgy beindul az agyi vérkeringésük!

1/5-öt adok a 2021-es "Tom and Jerry"-re. 

Az oltalmazó

Évtizedes blogolgatás alatt szinte mást se láttam Liam Neeson karrierútján, minthogy a szakma folyton ebbe a sekélyes és hazug Taken-skatulyába gyömöszöli a sztárt. Nem csoda hát, ha idézőjelbe téve "ugráltam örömömben" a híresztelésnek, miszerint Az oltalmazó az utolsó akciófilm, amelyre rábólintott. Nem kellett volna: bár műfajilag ez inkább egy action-road-immagration (akció-országúti-illegális bevándorlós) hibrid, füle botját se mozdítja egyik zsánerben sem az eredetiségért. Így aztán persze, hogy nem lesz több, mint Neeson karizma hajtotta hattyúdala, illetve Robert Lorenz rendező hanyag tisztelgése egy régi munkatársa, Clint Eastwood előtt.

Az eladósodott, idős özvegy, Jim Hanson  márcsak egy vígaszt lel az életben: a határőri munkáját. Mikor egy Rosa nevű mexikói nő a kisfiával, Miguel-lel átmenekül a határon egy kartell emberei elől, a nőt lelövik, de utolsó leheletével még Jim-re bízza fia eljuttatását chicago-i rokonságukhoz. Az esetkor viszont Hanson lepuskázta a bandavezér Mauricio bátyját, így azok hamis papírokkal a nyomukba erednek amerikai földön.

 

Hányszor kerül még a szemünk elé olyan molyrágta sablondömping, ami Neeson nélkül végig az árokban vergődne – sőt, nem egyszer vele együtt is? Az ő rutin arcjátékát, plusz az arcra szimpatikus anyukát kivéve nincs itt semmi, ami emberileg hatással tudott volna rám lenni. Nem sokat követel egy filmestől egy ilyen klisékből összeragasztott, álmos road-movie: szűkmarkúan mutat egy-két kötelező tájkelléket, valódi ihletés meg sehol az éterben. Mi az, hogy: a kölyköt, Miguel-t szabályosan ki nem állhattam a tapló, arrogáns, „haza akarok már menni”-stílusával! Golyósérülést nem kaphatott volna legalább, ha már a csupaklisé forgatókönyves mocsárban kell halódnunk majd’ 2 órán keresztül…?

 

 

Eredetiség mellett az építkezéshez is feltűnően lusta ez a mű: a cselemény a legsimább A-ból B-pontba vetődés pár hosszú pihenővel – egy olyan semmilyen főgonosz elől, akit egy Jason Statham-moziban kiröhögnénk. Hangulata még lenne, de azt a forgatási helyszínek és Neeson veteranizmusa adják, illetve pár kósza, egész ígéretes mozzanat – pl. 

1. mikor Miguel és Hanson a kartell lopott pénzét égeti el a tűzön
2. vagy mikor Jim a lerobbant kocsiját fedezéknek használva veszi célba Mauricio-ékat. 

Ha bármilyen ötlet a fő sztoriszál vagy a szereplők hátterét illetően felmerül, azt a The Marksman szinte garantáltan veszni hagyja.

 

Se az öreg, se a gyerek gyásza nem kap valódi figyelmet, csak műsoridőt. Pedig 2 eltérő ország, rassz, nemzedék és osztályréteg szülöttét – akik vadidegenek is – összerakni a legkönnyebb módszer karakterdinamikát csiholni. Robert Lorenz tompa, életlen rendezése és a lusta szkript miatt viszont semmi se lesz belőle: a főgonosz magát nyírja ki végül, Hanson meg abban a szekundumban, hogy a fiút keblükre ölelik chicago-i rokonai, sebesülten elillan, hogy egy buszon kilehelje a lelkét. Nem tudom, ez a zárás vajon a rendező ötlete volt-e, vagy Neeson kérése, hogy ezzel jelezze önkéntes „halálát” az akciófilmek zsánerében, de iszonyú fantáziátlan és lapos.

 

Politikaszagú munkának sejtem Az oltalmazót: semmi igazi indíttatás vagy motor nincs mögötte, kb. minden összetevőjén ugyanaz a fáradtság és erőlködés tükröződik, mint a főhős auráján. Az ilyen Sicario-hoz hasonló, divatos mexikói-amerikai határmozik jócskán megérettek már a paródiára, de még ezt se merem javasolni Hollywood-nak, 8 évvel a Scary Movie 5. után.

 

Kegyelemkettessel köszönök el tőle, és kívánom, hogy Neeson végre-valahára egy hozzá méltó projekt arcaként ünnepelhesse jövőre a 7. X-et!

Én Te Őrület (Me You Madness)

 

Koreai hentai-mangákra emlékeztet a Me You Madness, bár annak is az igénytelenebb válfajából. Mintha valaki fogta volna az Amerikai Psycho-t,  telefecskendezte volna higannyal, hogy kellően agyatlan legyen, majd fakezűen keresztezte azt a Mr. és Mrs. Smith-szel, hogy végül ez legyen belőle. Fél perc után virít erről az úgymond „sötét komédiáról”, hogy mennyire humortalan, hamis vígjáték. És nem abból az „olyan rossz, hogy az már jó”-féléből, hanem inkább a „röhögve haltam meg a kíntól”-kategóriából.
 

Catherine Black mocskosul gazdag, nagymenő üzletasszony, magas IQ-val és plázacica kinézettel. Egy Tyler nevű sármos csalóba botlik, aki le akarja nyúlni a kocsiját, és talán a malibu-i luxusházát. Bár átlát a szitán, Catherine elszórakozik vele, de miután mégis kidobta, a pasi elcsórja a musztángját. És bár ne döntene úgy, hogy mégis visszahozza, mert a nő bekattan, és le akarja mészárolni Tyler-t! Vajon melyikük marad talpon a villában?
 

Olyan kétfős romantikus művön edzhettem az ideghúrjaimat, ami megállás nélkül az extravaganciával próbál villogni, de csak a sekélyességét bizonygatja ezzel. Mondhatnám, hogy már művészet ennyire bizsuszagú, ultramaterialista filmtragacsot gyártani, de azzal is túldicsérném: összevissza majmol mindent, amit a TV-ben két film között le szoktak adni a „pórnépnek”: muzsikaklipek, szociális hirdetések, sportkocsi-, kondigép- meg háztartási cikk-reklámok. És mindezt egy olyan főszereplő tolja narrálva a képünkbe, akinek agya és szíve összetéve nem tesznek ki egy pingpong-labdát, csak az égig érő egója virít, akármit mond vagy csinál – többek közt zuhany alatt maszturbál az értékpapír-tőzsdére.

 

Több mint képtelenség átélni akármit, ami Catherine és Tyler között zajlik, legalább annyira, hogy a... pff... "helyzetkomikum" érvényesülni tudjon. A szereplőket semmi nem érdekli maguk körül, ellenben pózolni, azt mindhalálig képesek! Mintha jutalomfalat járna nekik minden külön alkalomért, mikor hülyét tudnak csinálni magukból – pl. ahogy Tyler köntösben körberiszálja magát minden helységben, az előző napi hármas szex után egy ázsiai csajjal. Zéró értelme annak, ahogy és amiért ezek ketten egymás torkának esnek, majd a sok cirkusz után leállnak és kisütik, hogy ők most mégis párként akarnak élni. Románcot találni itt olyan, mint sziklából Catherine egy ripacs femme fatale-paródia, Tyler pedig olyan málé, fatökű vesztes-a-köbön, akit lelkifurdalás nélkül küldhetnének a nyaktiló alá.

Értékeljünk: velejéig megjátszott, agyatlan módon erőszakos, a humort valami absztrakt kozmikus jelenségként felfogó tucatkacat Me You Madness. Az egész annyit kínál, mint holmi korhatáros Tom és Jerry-epizód: a megtestesült önzés játszadozik a megtestesült ürességgel. 

Mortal Kombat (2021)

„Varázsolj még!”
„Nem azért jöttél, hogy trükkökkel szórakoztassalak.”

(A hercegnő és a kobold)

 

Csak nem meritek bevállalni a dús és szadista vérfürdőt, ugye, Warner Brothers stúdiófejek? Nem meritek engedni a kreatív szerzői input érvényesülését, az alkotói szabadságot és az okos merészséget, igaz? Ami tradicionálisan profitot hozó brand, az a ti felügyeletetek alatt csak steril produktum lehet, ami biztonságos formulák mentén garantáltan visszahozza a belegyilkolt milliókat, nemde? 

 

Prófécia mondta ki, hogy a legyilkolt Hanzo Hasashi vére viszi majd győzelemre a Föld új bajnokait a Külső Világ hordái ellen, a tizedik Halandó Viadalon (Mortal Kombat-en), amit a Földön rendeznek az istenek. De Shang Tsung, a Külső Világ gonosz mágusa meg se várja a tornát: magát Hasashi egykori gyilkosát, Bi-Han-t küldi, hogy egyenként levadássza őket a világban. Legújabb célpontja épp Cole Young, Hanzo leszármazottja, aki így több másik kiválasztott-tal együtt a villámisten, Raiden protezsáltjává válik.

Betonba szaltózott a "nagy újjászületés", amire egy emberöltő – azaz a gyér 95-ös film és lószar folytatása óta – várnak a játékszéria rajongói. Egy tavalyi animációs film, a Scorpion’s Revenge már legalább a brutalitást, a játék fő reklámpontját jól tudta megragadni, de sztori- és karakterépítés terén még gyúrnia kellett volna. Feltéve, hogy a néző egy szó szoros értelmében vett "filmet" akar látni, nem egy videójátékot, ahol nem kaphatja kézbe a joystick-et.

Még úgy is, hogy nem nyavalygok a történet primitívsége miatt, ez a sokadik reboot anyarban sincs ahhoz képest, ami lehetett volna. Unalmas és fölhigított minden elvileg lényeges porcikája, ügyetlenül variál a játékmítosz elemeivel. Ráadsul híre-hamva nincs a lendületnek, stílusosságnak vagy legalább a tempós történetvezetésnek – a vérszegénységről nem is szólva. Olyan az egész, mintha egy félős középiskolás srácot néznénk torna órán, mikor szekrényugrás következik: nagyon görcsöl, nagyon igyekszik nekidurálni magát, mégis olyan esetlenül toporog a szekrényhez, hogy szív és lendület híján inkább kikerüli. Na az a középsulis srác a Mortal Kombat (2021)!

Pazarolja a színészek erőfeszítését a film. Hacsak nem egy jól begyakorolt harci koreográfiát kell éppen előadni, a szereplőkben nincs semmi emlékezetes vagy megkapó. Egymondatos motivációjuk teljesen mesterkélt és műízű: ki-kihez hozzá van passzintva egy-egy külsőség vagy hozzátartozó, az majd jellemzi az adott karaktert, oszt jó napot. Még kedvelhető típusfigurákká se tudták megírni a főszereplőket, akiknek elvileg egész életét és sorsát összekötötte ez a „szent küldetés”, még mielőtt egyáltalán találkoztak volna.

Aki karakter a régi filmben ott volt, annak a sótlan, kihipózott verzióját találni itt, akármilyen ruha vagy látványeffektus lett ráporciózva. Azt mondjuk elismerem, bejött Skorpió és Sub-Zero szamurájpáncélja, és a harcuk is megjárja. De amabból is pont azt a kritikus drámai élt nem éreztem égen-földön, ami a múltjukból, a puszta kilétükből következne: azt, ahogy egy irgalmatlan, szadista gyilkológép lemészárolta egy jobb sorsra érdemes családfőt a szeretteivel együtt (egyet azért betoldottak a készítők túlélni, hogy Skorpiónak legyen sarja napjainkban). 

Karizmában hol van pl. az itteni Shang-Tsung a Scorpion’s Revenge Artt Butler-éhez, vagy akár Cary-Hiroyuki Tagawa-éhoz képest? A sok magyarázás fikarcnyit se teszi komolyan vehetőbbé vagy ütősebbé egy-egy harcos képességét, így a sokrétű "arkana" képességek közt nincs világos viszonyítási alap – valami, amit már megannyiszor kértem számon szupererőkről szóló filmnél. A zsoldos Kano, a bunyós Cole és a többiek felkészítésében nincs igazi érzelem, tudás vagy üzenet, a cselekmény se kezd velük semmi érdekeset. 

Az egyetlen, aki hellyel-közel emberinek hatott a bagázsból, az Sonja Blade. Az ő lényege is igazából csak annyi, hogy nőként, sőt kívülállóként bizonyítja be: méltóbb a sárkányjelre, mint egyes "kiválasztottak". Megjegyzem: Kano árulása röhejesen könnyen kiszolgáltatta a brancsot, mikor Raiden épp nem figyelt a kis pajzsgenerátorára. 

 

Ha a fő konfliktus és a szereplők magyarázása súlytalan, akkor egy-egy figura vagy titok felfedése se üt olyat, mint az alkotók remélik. Hamar lerí, hogy Cole-t szánták itt az új frontembernek, így a semmilyensége még fájóbb; mikor legyőzi a négykarú Goro-t, vagy mikor a családja megmenekül Sub-Zero-tól… azok szó szerint hidegen hagytak, így a megérdemeltségükön már töprengeni sem volt kedvem. 

Sub-Zero jegelőhatalma mintha zöld (vagy kék) kártya lenne a stúdiónak, hogy ne kelljen olyan igazi vérgőzös brutalitást mutatniuk, amit a játékokban szoktak: Jax karját elfagyasztják a nyers kitépése helyett, Hanzo családját is sima jegeléssel végzi ki az akkor még halandó Bi-Han. Rendre a fagyasztósdi mögé bújnak a dráma kiizmosítása elől: hol fagyhalált jelent, hol csak fagyalvást – mindkettőnél egy csepp vér nélkül. Na, EZÉRT nem mar a nézőbe se látványra, se a karakter miatt, hogy látszólag Cole-t is utoléri őse sorstragédiája; egy halott feleség és gyerek éppoly hatásos „csali” egy harcosnak, mint az élő.

Tetoválva van ennek a sete-suta reboot-nak a homlokára, hogy legalább 2-3 folytatás volt rá betervezve. Sanszosabbnak tartom, hogy majd valami TV-sorozat pilot-epizódjává konvertálják át, mert nagyjátékfilmként távolról sincs benne elég kraft, vakmerőség és képzelőerő. Ennek a projektnek már ezelőtt kiszívták a lelkét, hogy testet ölthetett volna. A 95-ös feldolgozás legalább szórakoztatóan buta, ez viszont egy 100 perc hosszú nyűglődés, Dragonball - Evolúció-stílusban.

 

A 2021-es Mortal Kombat-ra 1/5-öt adok. Minimál alattit nyújtott nekem.

Godzilla Kong ellen

 

Hát, ez a kaiju-verzum eddig nettó ugyanaz, ami a legtöbb Marvel-produkció: hiába tudja az éppen soros főikont a maga fakulatlan küllemével életre kelteni, a stúdió sablonlácaitól sehogy sem szabadulhat. A Godzilla-reboot és a Kong: Koponya-sziget, ha nem is voltak okos munkák, de érződött rajtuk a főszereplő szörny tisztelete. Az ő kilétük köré épült a történet; drukkolni tudtam, hogy győzzenek más szörnyek ellen, és sikerüljön az egymás mellett élésük az emberekkel. Ebből az érzésből aztán szinte semmi se maradt nekem A szörnyek királyában; maga Godzilla elveszlett az aggályaikon túl nem létező emberkék és az effektjeiken túl nem-létező szörnymárkanevek között.

 

Azóta 5 év telt el a történet szerint: Godzilla „jóhírét” jócskán megtépázza a médiában támadása az Apex Cybernetics telephelyén, az emberek elfordulnak tőle. A gyanús tech-cég ezért expedíciót indít a titánok ősotthonára, a még feltérképezetlen Belső Földre, hogy ott energiaforrást szerezzenek fő művükhöz: egy mechanikus Godzillához. Közben érlelődik a természetszerű ősi párbaj a megagyík és a fogságban tartott megamajom, Kong között.

 

Konkrétan a Godzilla vs. Kong nem egyéb, mint a Batman V. Superman kaiju-kkal: van egy pár perces rombolóverseny a két legenda között, a film többi része meg gyér körítés gyér emberalakokkal, plusz egy csattanónak szánt 3. szörnnyel, akit a két dulakodó nagyfiú közösen kell, hogy eltángáljon.

Maga a párbaj, az egésznek az apropója jó lett: kivehető, hogy a két óriás nemcsak üt-vág, cselezni is próbál azért. Mutatós, ahogy Kong régi fejszéje – amit a Belső Földön kotort elő – blokkolja Godzilla atomlehelletét. Elválásuk pillanata tetszett leginkább: az a pár másodperc több méltóságot ad Godzillának ebben afilmben, mint ahogy a történet bánik vele. Bevallom, a küzdelmük legalább annyi sajnálatot keltett bennem, mint izgalmat, ugyanis én már mindkét titánt kedveltem az önálló filmjeikben. És az is piszkálta a csőröm, hogy ez a darab éppúgy félvállról veszi a polgári áldozatok nagyságrendjét és hangsúlyát, mint a Transformers-széria, vagy mint a DCEU.

Bár a párbaj kitalálhatóan döntetlenül zárul, főszereplőként az est vesztese Godzilla. Akárcsak az emberfigurákat, őt is birkaként tereli ide-oda a cselekmény, amíg el nem kecmergünk a nagy bunyóhoz. Megint a BVS csilingel a fülemben: a forgatókönyv ott is vér izzadt, hogy ürügyekkel démonizálja az addig „megmentőként” tisztelt nagyfiút a médiában, holott csak engedni kellene az addigi működése árnyoldalait sorra venni, hogy aköré épüljön természetes módon a folytatás. És mint a BVS-nél, itt is akad egy nagyzási mániás, dilis üzleti nagykutya, aki a maga csodaszörnyének teremtésén buzgólkodik, hogy aztán egy jelentéktelen senkiként bukjon bele.

 

Kong a maga CGI-valójában piros pont: továbbra is tekintélyt parancsoló lény, akiről leolvasható, hogy kb. mire gondol épp. Igazinak hat a kapocs közte és a Jia nevű bennszülött kislány közt a Koponya-szigetről, akivel jelbeszéddel kommunikálnak: hiába sejtem, hogy ezt a szálat csak a korhatárbesorolás miatt írhatták a sztoriba, jobban megragadt ez bennem, mint akármi más humán fronton a filmből.

 

Illetve egy dologról érdemes még beszélni: Mecha-Godzilla. Mesterséges titán létére remekül néz ki, csak az örök mumus, a forgatókönyv ad rohadtul gyenge indokot a létezésére. Érdekelt volna, hogyan tákolták össze ezt a hipermodern Mű-Süsüt, hogy a Belső Földnél lelt, azonosítatlan erőforrás ilyen zökkenőmentesen feltölti és működteti? Atomhányásban még le is nyomja az eredetit, ehhez képest a filmbéli kis csipet csapat szerencsétlenkedése miatt nyílik esélye Kongnak szétcincálni a fémdögöt. 

Kongon mérhető egyedül le az, hogy nem tartunk pontosan ugyanott a Godzilla Kong ellen végén, mint az elején, vagy akár az előző rész zárásakor: visszakapta szabadságát, hű maradt ahhoz a pár emberhez, akik becsülték őt, és megértette, hogy Godzilla nem feltétlenül az ellensége.

 

Maradt a kockázatfóbia és az eredetiség hiánya a már hetedik éves kaiju-verzum újabb hozadékában. A készítők itt csak a címbéli párbajt dolgoz(hat)ták ki rendesen, de csak arra várva ücsörögnünk olyan, mintha egy csomagolópapírral teli dobozból kotorásznánk ki 2 kis apró Kinder-figurát. Kötve hiszem, hogy újszerű, szerzőibb szörnyfilmet valaha is kapni fogunk a titánokról, mert a lassan évszázados műfajt érzésem szerint direkt lenézik a stúdiómogulok.

 

A Godzilla Kong ellen 5-ös skálán 2-est kap tőlem. Erőtlen, száraz munka, egy közepesen izgi, kisfilmnyi bunyóval a vége felé.