Anon

Tudjuk, hogy egy jó detektívregényhez nem elég a szürke valóság letargiája és a bűntény misztifikálása. Egy érdekfeszítő bűnügy részletei külön-külön is nyomatékot kapnak; az író mintegy kihívja a nézőt/olvasót, hogy a detektívvel együtt figyelje meg és rakja össze a kirakós darabkáit. Figyelmét segít benntartani a történések okos kiszámíthatatlansága, miközben maga a nyomozás személyessé válik a főszereplő nyomozó számára.

 

Ha ezt az Anon stábjának így elregélném, még azt gondolnák, hogy kínaiul beszélek. Mindazt, amit felsoroltam, azt a film eleve adottnak hiszi, csak mert egy ál-modern, valójában vonalzóval írt disztópikus jövő a díszlete, ami valamely szinten ugye kritikát jelenít meg a mai információs társadalomról. Ide tartunk, és ha így folytatjuk, itt fogunk élni. Az Anon sci-fi és filmnoir egyszerre; e kettő házasításából hozna ki elvileg egy gondolatébresztő kis detektívsztorit. Gyakorlatban viszont egy álmos, nyöszörgő fiókthriller marad, Dark City-be illő fapofákkal, akiknek csak azért van szája, hogy a szöveg(elés)ük tolja a cselekményt.

A közeli jövőben minden ember agyát és szemét egy globális számítógéprendszer, az Éter köti össze. Az olyanoknak, mint Sal Frieland nyomozó, hivatali kiváltsága, hogy bárki szemén át visszajátszhat bármit, ami valaha az illető életében megtörtént, mellékelve minden ahhoz köthető adattal. Ám egy napon felfigyel egy adattörlésből élő, Anon fedőnevű hekkercsajra, akit a rendszer nem tud azonosítani, kliensei pedig rendre holtan végzik. Nyomozás közben be kell látnia, hogy feletteseit nem a nő áldozatai érdeklik, hanem a rendszert kigúnyoló névtelensége. 

Idén másodszor botlok olyan sci-fi-be, melyek el sem jutottak a hazai mozikba. De míg az Annihilation egy valóban rémisztő, gondolatprovokáló alkotás volt az ember testi-lelki mibenlétéről, a puszta génjeiben vagy még mélyebben gyökerező hibáiról, 

addig az Anon az olyan jellegtelen, bénán kitöltött, alapötletüket elpazaroló sci-fi-roncsok közé sorolható, mint A burok vagy a Lopott idő – megjegyzem: ugyanaz az Andrew Niccol írta és rendezte mindhármat. Niccol kedvelheti az emberkreálta valóságok témakörét, és Amanda Seyfried-et is nagyra tarthatja, ha a Lopott idő után újból neki adta egy sci-fi női főszerepét. Egyik se olvasható le a kész produkcióról: halálra untatja az embert az steril, céltalan, mégis túlmagyarázott történet, Seyfried hekkerfigurája láttán pedig kapásból Oscar-t dobnék Rooney Mara hekkerfigurájára A tetovált lány 2011-es verziójából.  

Hányszor láttuk már a fásult, középkorú kopót, aki az italt se veti meg, vagy a kislányos pofijú női computerbetyárt? Vagy a görény felettest, a szkeptikus társat és minden hasonló mű "kötelező" kellékét, a pihent agyú prostikat? Clive Owennek még legalább jól állt a rendőrügynök szerepe, de a többiekre nem találok jobb kifejezést, mint a „beszélő vázlatok”. Értem, hogy a privátszféra nélküli világ szürkébb és szükségképpen (még) kiszámíthatóbb, mint a mi jelen valóságunk. De ettől még olyan ingerszegény és valószerűtlen az itteni társadalomkép, hogy egy üdítőreklám jobban megfogja a néző figyelmét. 

Egyvalamit sikerül szájbarágósan eszünkbe vésnie Niccol-nak víziójával a high-tech rendőrállamról: nem létezik többé privátszféra. A lakosoknak esélyük sincs nem-törvénytisztelő polgárként viselkedni, hisz a bolygó minden lakója mozgó adatrögzítőként éli le életét. Ez az abszolút kontroll utópiája: minden ellenőrzött, minden hiba, kihágás, mulasztás, szabálysértés rögzítve és büntetve van. 

Csakhogy a filmnek abszolút nincs kedve foglalkozni vele, mit jelent benne is élni ebben a CIA-vágyálomban. Milyen vonzatai és kirívó példái vannak a nyílt virtuális diktatúrának. Értem, hogy ha az életünk nyitott könyv az állami szerveknek, az önmagában uniformizálja, trenírozza a tömegeket. De miként működnek itt a törvények, a bírói rendszer? Mennyire érezteti a családokkal a hatalom azt a nyílt titkot, hogy előtte nincs titok, nincs rejtett zuga egy teremtett léleknek se (elvileg) a társadalomban? A Lord of War rendezője itt mintha elfelejtette volna, hogyan kell élettel megtölteni egy komolyfilmet.

Az egyetlen dolog, amivel legalább próbálják megdobni ezt a csupa-vonal-csupa-szöveg művilágot az az, mikor a hekkerlány megbabrálja Sal computerretináját, így amaz folyton valótlan dolgokat lát maga előtt. Már nemcsak a rendszer, amiben él, hanem ő személyesen is érzi az oly drága biztonság elvesztését; oda a biztos rutin talaja. De azonnal vissza is süllyedünk a sémák világába: Sal saját szakállára ered a lány után, aki nem is gyilkos, elköszönnek és passz. Ha ilyen érzelmi kasztrált bábukat akarok nézni, amint bámulnak a semmibe, beszélnek a semmiről, vagy csak ujjal húzogatnak vonalakat, arra ott vannak az okostelóikat bújó járókelők az utcán, a mi meglévő világunkból. Amiről ez a film semmi újat nem mond.

Akartam volna mondani, hogy egynek elmegy, de az élményre visszagondolva még ennyit se tudok az Anon mentségére felhozni. Ordító ürességet kelt végig, és hagy is hátra maga után, amitől úgy érzed, elszívtak belőled egy darabkát - az idődből és a lelkedből. Egy csontváz, ami örökre a szekrényben porosodhat.

1/5