Anne

Csak azért, mert egy film lassú, bizarr és csendes hangvételű, még nem biztos, hogy mély, félelmetes vagy erős hangulatvilággal bír. Joseph  Mazzaferro-nak ezt a tanulságot kell majd mihamarább levonnia: Anne c. filmjével - melynél ő egyszemélyben volt író, rendező és vágó - 

egy visszafogott, de egyszersmind zagyva, idegtépően sivár drámahorrort hozott össze. Megpróbálja egy vidéki, mentálisan leépült öregasszony szemein keresztül láttatni velünk az életet, de csak annyit ér el, hogy mi őrülünk csaknem meg a film élettelen fakóságától. 

Szóval Anne egy mentálisan sérült idős asszony, akinek szinte alig van fogalma a világról maga körül. Férje a közelmúltban öngyilkos lett a saját házukban, azóta a szomszédban élő fia, Nick gondoskodik róla. Anne háza seregnyi babával van tele, melyekről úgy hiszi, hogy a szerettei lelkei bennük lakoznak. Velük egyedül osztja meg a földi létének a maradékát.

Defibrillátoron tartott, apátiaszagú ténfergést kaptam ahelyett a hátborzongató élmény helyett, amit az Anne oly csökönyösen próbál magából kicsikarni. Azontúl, hogy a működésképtelen forgatókönyv nem támaszt semmi feszültséget, az egésznek olyan az összképe, mintha egy kripta belsejében időznénk vesztegzár alatt! 

Pár ember (de zömmel csak egy) fel-alá sertepertél, groteszk dolgokat művel, és olykor motyog is valamit, akár az eltévedt zombik. Közben a stáb be-bedob hatáskeltésként egy-egy technikai trükköt (csendes helyszín, kameraforgatás, hangok és hiányuk), hogy ne aludjunk el a székünkben.

A baba, a mű központi motívuma valójában csak dekoráció, amivel Anne körberakosgatja a szobáit, és végig úgy öltözteti (sőt: eteti) őket, mintha igazi emberek volnának. Ez a babafétis az egyetlen, amit az Anne kínál 100 percben: a filmbéli néhány kóbor alak maguk is lehetnének fabábuk, annyira unottak és üresek. Egyedül Anne cukormázas kedvenc műsora, a „Hope is inside you (=”A Remény benned van”) ad egy borzasztó suta magyarázatot Anne fura szokására: a magára maradt, bomló elméjű asszony a babái társaságával kapaszkodik valami kis reményfélébe, hogy egyáltalán tovább bírjon élni. 

De ezt a képet durván megcáfolja, hogy Anne - látszólag - 1 szót nem vált Nick-kel, a saját fiával, mivel férje halála után megnémult! Pedig tudja, hogy körülötte van. Egészen a film végi csavarig úgy jött le a számomra, hogy ez a srác egy önző, önveszélyes, félbolond nyanya miatt rostokol még ezen a kihalt környéken, jövő nélkül. Igazából utána is, de ott majd egy még nagyobb logikai mélyárok döbbentett le...

Sarah, az ápolónő szintén nulla karakterével Mazzaferro tetézi azt az bekómált bizarrságot, ami az egész művét nyakig belengi. Miután Sarah Anne-t rajtakapta, amint épp felszeleti a saját ujjait - Isten tudja, minek -, látjuk, amint Sarah egyedül marad a házban, és pontosan azokat a dolgokat kezdi el művelni, mint Anne: 

• ücsörög a fotelban, 
• ácsorog a falióra előtt, 
• bámulja és babusgatja a babákat, 

stb. 

Mazzaferro úr, ez nem ijesztő, és végképpen nem sugalmazó! Anne lelke netán valahogy átköltözött az élő Sarah-ba? Csak mert eddig semmilyen természetfeletti elem nem szerepelt a filmben. Valamiféle átok akar ez lenni, amit a babák immár átörökítenek a ház új lakójára? Vagy annyira nagy 0 a lelke/személyisége a karakternek, hogy a páciense már élve megszállhatja? Ennek semmi értelme. 

És a meggy a tortahabon: Nick-et egy rendőrrel szembesítteti Sarah azzal, hogy a nő már hetek óta megvette a házat. Ez 2 alapból semmilyen figurából totális hibbantat csinál, ami megint hülyén néz ki, és nem rémisztően: 

• Sarah megvett egy olyan házat, ahol a szeme láttára sebezte halálra magát a volt tulaj, ráadásul úgy, hogy a csaj munkája lett volna felügyelnie a nénire! Ez így olyan, mintha a lány szándékosan hagyta volna, hogy páciense végezzen magával, hogy ő suttyomban olcsó lakáshoz jusson?
• Nick pedig alighanem örökölhette anyja hajlamát az elmebajra, hisz hetekig nem fogta föl... hogy anyja egy ideje már nem is él! Igen, kérem: ez itt a "csattanó"! Mazzaferro elmossa, hogy pontosan mikortól csak képzelte Nick, hogy anyja még él, ez azonban szétveri az egésznek a maradék értelmét, és rémület helyett csak közönyös szánalmat kelt. Egy csavar akkor működik, ha a felvezető lépcsők egyikét se hazudtolja meg. (Ez például örökös probléma M. Night Shyalaman thrillereinél is.) 

Összefoglalva: az Anne az év egyik letaglózó agyi mélyfúrása, amit joggal érdemes elfeledni. Nonszensz, álművészi, visszatetsző narratív hulla, ami képes az őrületbe kergetni az embert. Messzire kerülje el, aki hall róla, mert az élethez szükséges időt és kedvet egyszerre szívja el tőle...!

Trágyadék.