A történet

Kényelmetlen igazság kontra Megnyugtató hazugság. Jennifer Fox egyetemi oktató az előbbit választja, miután anyja felfedezi egy gyerekkori írását: Jenny elkezd utánajárni két embernek, „Mrs. G”-nek és „Bill”-nek, akik még a 70-es években óriási hatással voltak életére. Ám ahogy egyre több részletet megtud velük kapcsolatban, rájön, hogy a két felnőtt szexuálisan kihasználta őt, melynek emlékét ő maga űzte el emlékezetéből 35 éve. 

Kifejezetten szeretem az olyan filmeket, melyek okosan, de határozottan arcunkba vágják, mennyire gyarló, gyengékkel teli lények vagyunk mi, emberek. A Történet c. pszichológiai dráma önmagunk manipulációjáról szól, arról, hogy milyen könnyen tudja az ember memóriája elsimítani, kikozmetikázni a negatív tapasztalásokat. Legtöbben inkább elhallgatjuk, szőnyeg alá söpörjük, ha fájdalom vagy trauma ér minket; leélnénk úgy az egész életünket, hogy nem is vagyunk tudatában, mekkora pszichés sebek betegítették a lelkünket évtizedeken át. És bár az eltitkolt pedofília nagyon aktuálszagú téma most Hollywood-ban, a The Tale távol marad a politizálástól, és megelégszik vele, hogy elmés, kifinomult dráma legyen.

Szimpatikus főszereplőnek találtam Jennifert, akinek szívből drukkol az ember, hogy sikerrel járjon céljával, bármennyire ellenzik ezt a szerettei. Teljesen világossá teszi a rendező – aki saját élményei alapján írta-rendezte A történetet -, mitől és hogyan vált egy 13 éves kislány olyan kihasználhatóvá, hogy amit vele műveltek, máig rejtve maradhatott. Nemcsak háttere (vasszigorú szülők, szabaságvágy, szellemi fogékonyság, stb.) van nagyszerűen felépítve. Gyönyörű az átmenet folyamatossága, ahogy Jenny kapcsolata Mrs. G-vel és Bill-lel egy idilli oktató-diák barátságból deviáns kísérletezésbe hajlik át - különösen Bill-lel, aki voltaképp rászedett és megrontott egy gyereket, sőt talán több másikat is.  

Díjazom, hogy Jenny elköteleződése természetesnek hat az elején. Nem egyből válik az igazság megszállottjává: először még kínosnak találja az egészet, a kutakodás elején pedig elmásítva emlékszik vissza arra az időre a lovaldánál (pl. 15 évesnek véli magát 13 helyett). Tetszetős módon elég okos, hogy belássa: objektívnek kell maradnia. Magától nem bírja feltépni azt a sötét ajtót, mely mögött a teljes igazság rejlik, ezért jár dokumentaristaként utána mindennek. Nemcsak a történtek többi érintettjét kérdezi ki: saját gyerekkori énjével is párbeszédesen perlekedik. Imádtam a műben, hogy olyan pontosan lekövethető, ahogy Jenny a szerzett infók és sztoriverziók révén egyre javítgatja a saját, becsapós emlékezetét.

Fontosnak tartottam, hogy Jennifer ne csak a saját, de mások önáltatását is kikezdje: ez erősíti a nő motivációját, és kiterjeszti a film üzenetét mindannyiunkra. Bizonyos fokig mind hajlamosak vagyunk „hamisítani” a minket érő rossz élményeket és hatásokat – függetlenül attól, hogy szégyenből tesszük-e ezt, egyfajta önvédelmi mechanizmusként, vagy csak mert így kényelmes, így maradhatunk meg a komfortzónánkban. 

Lépcsőfokokat látok abban, ahol az öreg szereplők – akik már leélték önhazugságukban majd’ az egész életüket – végül megállnak Jenny önkereső útja közben. 

1. „Nettie” Fox. Jennifer anyja jut a legtovább ezen a mércén, a nyílt megbánásig. Összetörten látja be a movie vége felé, hogy kudarcot vallott anyaként. Ha nincs az a jelenet, akkor elég szánalmas figurának könyveltem volna el őt, akinek sose volt mersze férje akaratával szembeszállni, míg az élt. 
2. Mrs. G. Őszintébb nekem a film attól, hogy Jenny példaképe harminc év után nem is hasonlít a magabiztos ideálképre, akit Jenny egykor bálványozott. Miután sok év után találkoztak, és készségesen újra rávezette Jennifert, hogy ülje meg a lovat... a férje kérdezősködésére már inkább képmutatóan kiküldi a házából, mint afféle kotnyeles kísértetet a bűnös múltból. Ezzel mintegy beismeri, hogy bűnrészes, hogy semmit nem tanult régi hibáiból. 
3. Tágabb környezete még eddig se jut el: ha Jenny és Bill párkapcsolatának akadt is egy-egy tanúja, azok hallgattak az árulkodó jelekről. 
4. Iskolatanárai konkrétan meg is dicsérték a lányt a sztorijáért, mivel azt kényelmes volt egyszerű „kitalált mesének” hinniük. Pont fordítva szokott ez lenni a hasonló drámákban: a felnőttek paranoiás módon mindenről egyből a rosszat feltételezik, és a gyerek-protagonistát igazságtalanul szakítják el valakitől/-mitől, aki/ami fontos volt neki. Ez szerintem egy ügyes diverzifikáció.

Rohadtul irritáltak ugyanakkor Jenny „pótszülei”, Mrs. G és Bill; a múltbéli valójuk mindenképpen. Értem, hogy a koncepció szerint előbb idilli, rózsaszín szemüvegen át látjuk Jenny emlékeit a velük töltött időszakról, és ezt töltik meg fokozatosan a feltárt torz részletek. Direkt erre játszik rá a Hallmark-szerű, cukormázas megvilágítás azoknál a jeleneteknél. De koncepció vagy sem: bizarr, sőt infantilis volt nekem az összhatás, ahogy a két mentor bájolgó, pedofil vigyorát, és a fegyelmezőnek szánt oktatási stílusukat figyeltem. Azt viszont díjazom, hogy Bill és Jenny első együttlétekor a kamera nem fordul el, nyomatékosítva az egésznek a betegességét, az ál-ártatlanságát. 

Laura Dern elnyerte bocsánatomat azért, amit lilított hajú parancsnokként leművelt Az utolsó Jedikben: itteni alakításáért minimum a Glóbusz-jelölés. Jennifer az 50-hez közelítve látszólag mindent elért: karriere sikeres, energizáló a stílusa, menő lakást oszt meg élettársával, sokat utazik a világot filmezve. Hasonló felnőtt lett belőle, mint a példaképe, Mrs. G., és nekem úgy tűnt, hogy tisztában van ezzel az összefüggéssel. Ezért is kell szembe néznie a múltja sötét titkával: ha feladja, azzal be kéne ismernie, hogy eddig hazugságban élt, illetve hamis az a kép, amivé egy fél életen keresztül formálta magát. Ez egy nagyon jól megalapozott hajtóerő a főszereplőnek.

A befejezés azonban fájóan nem fut ki sehová, és ez nekem nem úgy illúzióromboló, mintha a „mondanivaló részét képezné”. Nincsen zárógondolat a narratíva végén. Jennifer végre rátalál Bill-re, a főbűnösre, akit a filmben addig látott legnagyobb csalás és ámítás vesz körül: elismert edzőként tüntetik ki egy partin, mikor Jennifer beront, és botrányt keltve kikürtöli, mit tett vele… Aztán magába roskad a mosdóban, és vége. Nem a következmény vagy a feloldozás hiánya zavart itt! Hanem az, hogy a mű nem is próbál valami konklúziót adni Jenny önkereső útjának, amit eddig türelmesen végigkövettünk. A 13 éves Jenny úgy kezdte mondókáját: „Valami csodaszépet szeretnék elmesélni.” Jennifer Fox pedig a partin így zárja: „Egyiküket sem ''edzette'' még Bill?!” És a két végpont között apránként nőttek az indulatok... hogy végül egy gyors huszárvágással félbemaradjon az egész.  

Ha nem is egy forradalmi mestermű A Történet, az év egyik legkomolyabb hozományát látom benne. Fájdalmas, mégis bátor tanulmány az emlékgyártás művészetéről, amit sokszor szándékon kívül is művelünk magunkkal és környezetünkkel. Modern világunk a nyugalmat és rendezettséget többre tartja az őszinteség törekvésétől, és ez a film jól példázza, miféle bűnöknek ad zöld jelzést ez a gondolkodásmód.

Akinek nem ellenszenves a pedofília, mint témakör, annak A Történet megérhet egy 9 vagy esetleg akár 10 pontot is a 10-es skálán. Én személy szerint - főleg a szándékkal együtt is izzasztó emlékmontázsok + a céltalan zárás miatt – nem tudom favoritanyagnak nevezni; nem így maradt meg bennem a filmélmény. 5-ből egy 4-est adok meg rá, de az eddigi legerősebb 4-est 2018-ból.