Solo: Egy Star Wars-történet

„Mit műveltél a hajómmal?”

„A hajóddal? Hé: annak rendje és módja szerint elnyertem tőled!”

(A Birodalom visszavág)

Minden idők egyik legmostohább hátszelével indult útjára a Solo: A Star Wars Story. Pedig a 2. hivatalos spin-off nem istentelenül rossz – a rendezőváltás és a kazalnyi újraforgatás ellenére -, bőven odafér a szokványos rutinmunkák polcára. Azt se mondanám, hogy "meggyalázza" a karaktert, „csak” fájóan bagatellizálja az előéletét, miközben fénysebesen, de ív nélkül a kicentizett rögpályáján.

Rajongótábor t'án még nem ment neki úgy hollywood-i döntéshozónak, mint a SW-közösségek Kathleen Kennedy-nek a VIII. Epizód óta, és nem ok nélkül. A Disney egyre inkább 2. Marvel-univerzumként kezeli a franchise-t; Az utolsó Jedik magát a Star Wars mítoszjellegét és eredeti szellemét ásta alá, amivel eddig egyetemes konfliktusai, mondandói révén mindenki egyformán azonosulni tudott. 

Kennedy a legenda árnyalása helyett divatplatformot csinál abból: direkt a régi hősök kárára mutogatnak (filmben és boltokban is) olyan új ikonfigurákat, amikkel külön is "megfejhető" csoportokra osztják a közönséget, mire a IX. Epizódnak vége. Bár a Solo-ból mindez a machináció nem érződik ilyen nyíltan, a mű anyagi bukfence komoly figyelmeztetés a Lucasfilmnek: ne nézzék idomítható barmoknak a törzsvásárlóikat!

Magát a filmet ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy egy iskolás kölyök felel az órán. Szinte látni rajta a készítők verejtékét, olyan buzgón válaszolgat a mi vélt kérdéseinkre Han múltjáról. A válaszai pedig nem valami érdekesek. Nem ért akkora csalódás, mint pl. Snoke, Kylo Ren vagy Rey hátterének megismerésekor, de "merész húzást" jobb, ha nem keresünk itt (akad egy a végén, annak viszont meg értelme nem volt). 

Ha már válaszolgatás: zavaróan nem derült ki számomra, hogyan fejlődtek ki Han ördöngös pilótaképességei a birodalmi seregben, ahol tiszavirág életű karriert befutott. Annyi a személyisége össz-vissz, hogy nagy az önbizalma, másokra nem támaszkodik és nagy a szája. Történetének motorját az elcsépelt „meg kell mentsem a gyerekkori szerelmemet!”-féle sablon adja, és ez így is marad végig. 

Erre pedig csekély vigasz látni pl. a Kessel-út megtételét, a legelső találkozást a rabszolga Chewbacca-val, vagy a kártyapartit, amelyen Han Solo az Ezeréves Sólyom kapitánya lett. Erről szól az egész: egy rakás fan-service egymásra pakolva. 

Nem tudott érdeklődést generálni bennem ez a rabláshistória se, melybe Tobias Beckett, a tapasztalt bűnöző beszervezi Hant. Egy hímpillér gengszternek, Dryden Vos-nak kéne leszállítani a csempészárut, csak közben a fickó régebbi áldozatai is előkerülnek, így Han - jófiú révén - Dryden ellen fordul. Felváltva vártam tőlük, melyik vágja előbb a másik arcába, milyen piszokkönnyű átlátni rajtuk és.

Két dolgot sikerül a Solo-nak nagyon jól kicsiholnia: a kalandfilmek lendületét és a bizalmatlanság légkörét. Jogosnak könyveljük el Han óvatosságát, hogy igazán nem bízhat senkiben - ahogy azt még Beckett is külön a szánkba rágja. A különféle bűnkartellek nem kötik magukat úgy protokollhoz, mint a Birodalom hatóságai: ha átvered őket, hívják a fejvadászokat. Ez mind tiszta sor, de a szereplők ettől még merő tartozékok maradtak, egyikükkel sem mer valódi kockázatot vállalni a történet vagy a dramaturgia.

Egyetlen valamire való alakítást találtam, és ez Donald Glover mint Lando Calrissian, a gavallér hamiskártyás. A többiek meg úgyszólván semmi jelenlétük a vásznon, a hozzájuk köthető fordulatok is érdektelenek: L3-37, az ügyeletes droidkarakter halálán például konkrétan nevetés kerülgetett. 

Alden Ehrenreich olyan feleadatot kapott Han Solo szerepével, aminek szegény nem tudott megfelelni: Harrison Ford gyakorlatiasan ravasz arcjátékát talán villanásokra, ha meg bírja idézni. Azt is értem, hogy afféle hetyke romantikus hősként állítják be Hant, és ez Az Új Remény fényében nem is áll rosszul a karakternek. 

Ugyanakkor ettől még piszkosul nem fogott meg a kötelék Han és Qi’ra között. Ez a nő egy száraz Disney-mesefigura: Corellián a szegény lányka elszakadt a szegény fiútól, majd vélhetően eladta a lelkét a kinti jómódért új gazdájának, és most nem tudhatjuk, hogy a már gyakorlatiasabb nő elárulja-e a benne sose kételkedő Hant. Az még tetszene, hogy ez az utolsó percig kérdéses marad, de ettől még nagyon harmatos és gyermeteg ez a szál. 

És most adok külön hálát az égnek, hogy a blogomat alapból spoileresre terveztem annak idején, mert az alábbi „csavar” külön sorokat érdemel. Dryden bukásakor Qi’ra hívást bonyolít le igazi főnökével, aki nem más, mint Darth Maul! MI A FASIRT, Disney?! Mit kezdjen ezzel a légből kapott ötlettel az, aki csak a filmeket látta, és nem bújt fél gyerekkorán át Star Wars-kiegészítő médiumokat? Bár ennyi erővel azon is kiborulhatnék, hogy minek kellett a Solo név eredetét is külön megmagyarázni…!

Röviden még a zenéről: John Powell zenéi szerintem illenek Williams klasszikusaihoz, és segítenek a vágásnak megtartani a film tempóját. Kurtán fel-felcsendülnek a klasszikus trilógia dallamai is, pl. mikor Han már a Sólyom pilótaülésében manőverez. 
Apropó Sólyom: Lando reakciója, mikor látja, miként landolt Han a hajójával, messze a legmurisabb pillanat és legjobb visszautalás volt nekem. 

Sajnálom meg nem is, hogy az ifjú Solo első nagy kalandja olyan mostoha bánásmódot kapott. Valahol dereng benne a későbbi dörzsölt csempész sziluettje, és a társai korai megfelelői is kedvelhetők lettek. De a film fő erőssége biztos, hogy nem a története, melynek gerincét egy majdnem Anakin-Padmé szintű románc szolgáltatja. Szériatermékként elműködik ugyan, ám a Zsivány Egyesnél jóval feledhetőbb adalék George Lucas első trilógiájához. 

A Solo: Egy Star Wars-történetre egy "közepes" címkét, szám szerint 3/5-öt adok.