Ahhoz képest, hogy egy újabb siralmas zombifilmre számítottam, míg az előzetes kritikák műfajújító unikumként áradoztak róla, végül a kettő között teljesített nálam a Kiéhezettek. Sejtettem. hogy pedzegetik már az amerikai és brit stúdiók: a régi, hagyományos zombikép alapos átfaragásra szorul. Idáig mégis csak odáig dolgozták ki ezt a népszerű mítoszt, hogy:
Mike R. Carey, a "The
Girl with All the Gifts" regény írója egy lépéssel továbbgondolta ezt a koncepciót: egy parazita gombafaj spórája telepedik meg az emberen, átszövi az idegeket, a gerincvelőt és az agyat. Ezzel egy ideig fertőző degeneráltat, ún. "kiéhezettet" csinál az emberből, majd halott külső héjként, afféle tárolónak használja a testét. Ha elég sok "kiéhezett" gyűlik össze, olyan gombafává korcsosulnak, amely felhőnyi spórát szabadíthat el a légkörbe.
Ezek izgalmas és megborzongtató ötletek, amiket Carey a könyvében, majd a saját kezűleg írt forgatókönyvben is hihető rendszerbe foglalt. Ez máris elég arra, hogy szó szerint friss vért csöpögtessenek egy olyan tetszhalott, elnyűtt ősműfajba, mint a zombi-horrorfilmek. Azonnal megmozgatta a fantáziámat a zombilét biológiai magyarázata, kíváncsian vártam hát, mit hoznak ki belőle a készítők.
Vad hasonlatnak fog tűnni, de kicsit a Blue Gender c. anime alapsztoriját juttatta eszembe. Ott is elpusztította a közelmúltban a modern civilizációt egy új földi létforma. Szintén voltak benne olyanok, akik a létforma vonásait hordozták, mégis megtartották emberi mivoltukat, így a katonai vezetés felhasználta őket a megoldás kikényszerítésére. (Mondjuk abban ez a létforma egy állatszörnyfaj volt.)
Egy katonai kutatóbázison Melanie-t és sok más 10 év körüli, székbe szíjazott gyereket őriznek. Ők mind kiéhezettek, mégis teljesen megőrizték humán érzéseiket és gondolkodásukat, és csak a táplálékigény hozza ki belőlük a gyilkos ösztönt. Mikor a bázist váratlanul kiéhezettek hada támadja meg, a lány tanárnőjével, Helen Justineau-val, Parks őrmesterrel és a bázis kutatójával, Dr. Caroline Caldwell-lel együtt elmenekül. Mire a 4-5 fős csapat eljut a nagyvárosig, látniuk kell, hogy a civilizált világ romokban hever, sőt: egy még nagyobb apokalipszis fenyegeti az emberiséget.
Úgy jártam ezzel, mint múlt hónapban a Virslipatival: sok jó ötlet, meglepő látványelemek, de a kész alkotás mégis befejezetlennek és erőtlennek hat. Az itteni bizarr világ kulcselemei tényleg okosak, többnyire még koherensen is kapcsolódtak egymáshoz. Mégse mondhatnám, hogy "végigizgultam" volna. Ahhoz képest, mennyi háttéradatot tömködtek bele, a cselekmény egy kisszerű, monoton, reménytelen kóválygás a nagy semmi közepén. Gyakran érezni, hogy húzzák az időt. A karakterek pedig közel sem olyan fajsúlyosak, mint az egy ekkora kaliberű világválsághoz dukálna. Nagy lépést tettünk a jó irányba, de csak 1 nagy lépést.
Nem fogok szitkozódni Colm McCarthy rendezőn. Az egyes jelenetekbe képes feszültséget belevinni, de nem fogja össze erős marokkal a film egészét. Nem ritkán untam, ahogy a főszereplő kvartett kint kóricál és rejtőzködik. Pedig a látványosságok - a gombatelepek, az eltorzult hullák, a sok száz zombiból kialakult gubó/gombafa - félelmetesek, kirázza az embert a hideg, hogy mi történt ezekkel a szerencsétlenekkel.
Ehhez képest maguk a felnőtt szereplők kifejezetten halványak; sose izgatott, hogy meddig húzzák ki a városi dzsungelben. Ugyan mesélnek magukról egy keveset - ezzel is nyugtatgatva magukat a rémálom közepette -, de ez nem teszi érdekesebbé őket, vagy azt, ami történik velük. Ezek egyszerűen sztereotípiák:
Sennia Nanua alakítását a legtöbb kritikus méltatta, én se teszek másként. Melanie tettrekész, éles eszű lány, fejlett önismerettel. Tisztában van azzal, hogy folyamatosan vért és friss húst követel a szervezete, ám ennek valódi okát nem meri elhinni, míg Dr. Caldwell fel nem fedi, hogy ő is kiéhezett.
Egyedül az idegesített a karakterben, ahogy a bázison megállás nélkül udvariaskodik. Értem, hogy azt az első benyomást keltik, mintha a gonosz milícia ártatlan gyerkőcökkel állatként bánna, és csak utána derül ki ennek a valós oka. De ez a lány intelligensebb elvileg az átlagtól, és mégis neki jár a legtöbbet a szája, míg ki nem jut a szabadba.
A többi szereplőből nekem messze Dr. Caldwell eszmecseréje Melanie-val volt a legérdekfeszítőbb. Caldwell már az elején kioperálta volna agy- és gerincvelejét a vakcina előállításához, ha nem a bázis el nem esik. Világos, miféle észjárást képvisel ez a nő: a végső célért, az emberi faj megmentéséért fel kell áldozni néhány gyerek életét, mivel csak ők képesek együtt élni a gombával anélkül, hogy az felemésztené őket.
Ami a Kiéhezettek nagy pozitívuma, hogy mégse tudjuk teljes szívből elítélni Caldwell-t - eleinte. Felnőtt fejjel hajlunk belátni a helyzet kegyetlenségét, hogy luxus kötődnünk a kiéhezett gyerekekhez. Hiába nem tehetnek róla, hogy szörnynek születtek, hogy belülről ették ki magukat anyáik méhéből, és csak a szigorú őrizet révén kaphattak szociális nevelést. A zombikról való magyarázat mellett ez a morális dilemma a Kiéhezettek fő erénye: a hadvezetés megmentette ezeket a kicsiket, hogy aztán kísérleti nyulak, majd áldozati bárányok legyenek a többi túlélő, a jövő generációk érdekében. Nagyon érdekelt, hová fog elfajulni ez a csapdaszerű élethelyzet, nyílik-e mód a konfliktus feloldására.
Nyílt is, csak nem túl eredeti módon. Caldwell alattomosan gázzal kábítja el Helen-t és Parks-ot, színt vallva, hogy saját, egészséges fajtársait is kész feláldozni "az emberiség megmentéséért". Ezzel pedig ugye rászolgál, hogy ő legyen az áldozat a kinti hordák között. Melanie pedig láthatta Caldwell-en a régi emberiség hibáit, és hogy semmivel se méltóbbak ők a túlélésre, mint a sajátjai. Így kiengedi a spóratokokat, eldöntve a világ sorsát.
Örültem viszont annak, hogy a készítők mégse adnak egyből igazat Melanie-nak. A megfertőződő Parks megkéri őt, hogy lője le, még mielőtt ő is átváltozik. Ez a döntés segített, hogy ne utáljam meg Melanie-t, amiért 1 szemét nő miatt beint az egész civilizációnak. Eddig ő volt az áldozatjelölt, és most hirtelen neki, a gyereknek kell feláldoznia valakit, akire vigyázott, és aki szintén nem tehet róla, hogy mivé vált. Akkor ő se jobb, mint Caldwell? Azzal, hogy Helent megmenti, bebizonyítja nekünk és saját magának, hogy jobb nála.
Úgy érzem, ezzel az egész világvégével túl későn akar túl nagyot markolni a Kiéhezettek. Melanie így felel arra, hogy a világnak vége: "Nem. Csak a ti világotoknak van vége." Most ez tényleg így van? El lett döntve predesztináltan, hogy kész, végünk, bármit is teszünk? Nehezemre esik elhinni, amit a film állít: hogy egyetlen, óriási gombafa csírázása elég, hogy a teljes civilizáció úgy-ahogy van, elpusztuljon. Mégha ez egy rendkívüli, soha nem látott méretű gomba, amihez először állt össze száznál is több zombi, akkor is túlzásnak tűnik.
"Mi lesz, ha a tokok kinyílnak?"
"...Vége a világnak."
Bajban vagyok azzal is, hogy pontosan hogyan áll most a világ helyzete. Hány év alatt csinált zombit az emberiség mekkora hányadából a járvány, és miként szervezi meg magát a maradék? Ez motoszkált a fejemben, miközben a kétdimenziós karakterekért kellett volna izgulnom, a Legenda vagyok-hoz hasonlóan kiürült nagyvárosban.
És itt van a befejezés, ami nekem egyszerre csonka és igen furcsa is. Helent karanténba zárva látjuk, ahogy sír és fél, úgy, ahogy alighanem eleinte Melanie is félhetett a bezártságtól. Ez egy remek jelenet így dialógus nélkül.
De rögtön a következőben az elzárt nő előadást tart Melanie-nak, a többi hasonló gyereknek, sőt a Melanie által korábban befenyített hordának! Ez inkább egy Hallmark-mesefilm zárása, mint egy sci-fi-horroré. A bázis személyzetéből egyedül Helen védte önként, emberbaráti szeretetből Melanie-t, így a lány átmenti őt az új világba, ahol a mi fajtánk lesz a szűk kisebbség. "Rengeteg időnk lesz még."
Biztos van jobb értelmezés a filmben történtekre, de nekem ez az egész posztapokaliptikus világ egy nagy evolúciós tervként áll össze. Mintha az új gombafaj, a járvány, és a már alkalmazkodó emberutódok az Anyatermészet megújulási folyamatának a részét képeznék. Talán épp miattunk, az emberiség miatt volt szükség minderre. Feléltük a bolygót annak testén belül, mert a többségünk olyan, mint Caldwell: szorult helyzetben bármit és bárkit feláldoz. Így lenne értelme, hogy ez a gombafaj létrejött, és kiirtotta az emberiség vélhetően jelentős részét.
Vannak apróbb dolgok is, amik a terjengős történetvezetés miatt jobban kivirítanak:
- a zombilét egy testnedvvel terjedni képes, fertőző kór;
- ilyenkor a test hullaként rothad, mégis működik annyira, hogy nagy területen mozogjunk vele;
- az áldozat ragadozó kannibálként viselkedik, folytonos evési kényszerrel küszködve.
Mike R. Carey, a "The
Girl with All the Gifts" regény írója egy lépéssel továbbgondolta ezt a koncepciót: egy parazita gombafaj spórája telepedik meg az emberen, átszövi az idegeket, a gerincvelőt és az agyat. Ezzel egy ideig fertőző degeneráltat, ún. "kiéhezettet" csinál az emberből, majd halott külső héjként, afféle tárolónak használja a testét. Ha elég sok "kiéhezett" gyűlik össze, olyan gombafává korcsosulnak, amely felhőnyi spórát szabadíthat el a légkörbe. Ezek izgalmas és megborzongtató ötletek, amiket Carey a könyvében, majd a saját kezűleg írt forgatókönyvben is hihető rendszerbe foglalt. Ez máris elég arra, hogy szó szerint friss vért csöpögtessenek egy olyan tetszhalott, elnyűtt ősműfajba, mint a zombi-horrorfilmek. Azonnal megmozgatta a fantáziámat a zombilét biológiai magyarázata, kíváncsian vártam hát, mit hoznak ki belőle a készítők.
Vad hasonlatnak fog tűnni, de kicsit a Blue Gender c. anime alapsztoriját juttatta eszembe. Ott is elpusztította a közelmúltban a modern civilizációt egy új földi létforma. Szintén voltak benne olyanok, akik a létforma vonásait hordozták, mégis megtartották emberi mivoltukat, így a katonai vezetés felhasználta őket a megoldás kikényszerítésére. (Mondjuk abban ez a létforma egy állatszörnyfaj volt.)
Egy katonai kutatóbázison Melanie-t és sok más 10 év körüli, székbe szíjazott gyereket őriznek. Ők mind kiéhezettek, mégis teljesen megőrizték humán érzéseiket és gondolkodásukat, és csak a táplálékigény hozza ki belőlük a gyilkos ösztönt. Mikor a bázist váratlanul kiéhezettek hada támadja meg, a lány tanárnőjével, Helen Justineau-val, Parks őrmesterrel és a bázis kutatójával, Dr. Caroline Caldwell-lel együtt elmenekül. Mire a 4-5 fős csapat eljut a nagyvárosig, látniuk kell, hogy a civilizált világ romokban hever, sőt: egy még nagyobb apokalipszis fenyegeti az emberiséget.
Úgy jártam ezzel, mint múlt hónapban a Virslipatival: sok jó ötlet, meglepő látványelemek, de a kész alkotás mégis befejezetlennek és erőtlennek hat. Az itteni bizarr világ kulcselemei tényleg okosak, többnyire még koherensen is kapcsolódtak egymáshoz. Mégse mondhatnám, hogy "végigizgultam" volna. Ahhoz képest, mennyi háttéradatot tömködtek bele, a cselekmény egy kisszerű, monoton, reménytelen kóválygás a nagy semmi közepén. Gyakran érezni, hogy húzzák az időt. A karakterek pedig közel sem olyan fajsúlyosak, mint az egy ekkora kaliberű világválsághoz dukálna. Nagy lépést tettünk a jó irányba, de csak 1 nagy lépést.
Nem fogok szitkozódni Colm McCarthy rendezőn. Az egyes jelenetekbe képes feszültséget belevinni, de nem fogja össze erős marokkal a film egészét. Nem ritkán untam, ahogy a főszereplő kvartett kint kóricál és rejtőzködik. Pedig a látványosságok - a gombatelepek, az eltorzult hullák, a sok száz zombiból kialakult gubó/gombafa - félelmetesek, kirázza az embert a hideg, hogy mi történt ezekkel a szerencsétlenekkel. Ehhez képest maguk a felnőtt szereplők kifejezetten halványak; sose izgatott, hogy meddig húzzák ki a városi dzsungelben. Ugyan mesélnek magukról egy keveset - ezzel is nyugtatgatva magukat a rémálom közepette -, de ez nem teszi érdekesebbé őket, vagy azt, ami történik velük. Ezek egyszerűen sztereotípiák:
- a kedves, ártatlan kislány, aki a történet Szent Grálja;
- az őt elszántan védelmező tanárnéni;
- a jófej katona,
- vagy a kíméletlenül következetes tudós, aki idővel elárulja a többieket.
Sennia Nanua alakítását a legtöbb kritikus méltatta, én se teszek másként. Melanie tettrekész, éles eszű lány, fejlett önismerettel. Tisztában van azzal, hogy folyamatosan vért és friss húst követel a szervezete, ám ennek valódi okát nem meri elhinni, míg Dr. Caldwell fel nem fedi, hogy ő is kiéhezett. Egyedül az idegesített a karakterben, ahogy a bázison megállás nélkül udvariaskodik. Értem, hogy azt az első benyomást keltik, mintha a gonosz milícia ártatlan gyerkőcökkel állatként bánna, és csak utána derül ki ennek a valós oka. De ez a lány intelligensebb elvileg az átlagtól, és mégis neki jár a legtöbbet a szája, míg ki nem jut a szabadba.
A többi szereplőből nekem messze Dr. Caldwell eszmecseréje Melanie-val volt a legérdekfeszítőbb. Caldwell már az elején kioperálta volna agy- és gerincvelejét a vakcina előállításához, ha nem a bázis el nem esik. Világos, miféle észjárást képvisel ez a nő: a végső célért, az emberi faj megmentéséért fel kell áldozni néhány gyerek életét, mivel csak ők képesek együtt élni a gombával anélkül, hogy az felemésztené őket.
Ami a Kiéhezettek nagy pozitívuma, hogy mégse tudjuk teljes szívből elítélni Caldwell-t - eleinte. Felnőtt fejjel hajlunk belátni a helyzet kegyetlenségét, hogy luxus kötődnünk a kiéhezett gyerekekhez. Hiába nem tehetnek róla, hogy szörnynek születtek, hogy belülről ették ki magukat anyáik méhéből, és csak a szigorú őrizet révén kaphattak szociális nevelést. A zombikról való magyarázat mellett ez a morális dilemma a Kiéhezettek fő erénye: a hadvezetés megmentette ezeket a kicsiket, hogy aztán kísérleti nyulak, majd áldozati bárányok legyenek a többi túlélő, a jövő generációk érdekében. Nagyon érdekelt, hová fog elfajulni ez a csapdaszerű élethelyzet, nyílik-e mód a konfliktus feloldására.
Nyílt is, csak nem túl eredeti módon. Caldwell alattomosan gázzal kábítja el Helen-t és Parks-ot, színt vallva, hogy saját, egészséges fajtársait is kész feláldozni "az emberiség megmentéséért". Ezzel pedig ugye rászolgál, hogy ő legyen az áldozat a kinti hordák között. Melanie pedig láthatta Caldwell-en a régi emberiség hibáit, és hogy semmivel se méltóbbak ők a túlélésre, mint a sajátjai. Így kiengedi a spóratokokat, eldöntve a világ sorsát. Örültem viszont annak, hogy a készítők mégse adnak egyből igazat Melanie-nak. A megfertőződő Parks megkéri őt, hogy lője le, még mielőtt ő is átváltozik. Ez a döntés segített, hogy ne utáljam meg Melanie-t, amiért 1 szemét nő miatt beint az egész civilizációnak. Eddig ő volt az áldozatjelölt, és most hirtelen neki, a gyereknek kell feláldoznia valakit, akire vigyázott, és aki szintén nem tehet róla, hogy mivé vált. Akkor ő se jobb, mint Caldwell? Azzal, hogy Helent megmenti, bebizonyítja nekünk és saját magának, hogy jobb nála.
Úgy érzem, ezzel az egész világvégével túl későn akar túl nagyot markolni a Kiéhezettek. Melanie így felel arra, hogy a világnak vége: "Nem. Csak a ti világotoknak van vége." Most ez tényleg így van? El lett döntve predesztináltan, hogy kész, végünk, bármit is teszünk? Nehezemre esik elhinni, amit a film állít: hogy egyetlen, óriási gombafa csírázása elég, hogy a teljes civilizáció úgy-ahogy van, elpusztuljon. Mégha ez egy rendkívüli, soha nem látott méretű gomba, amihez először állt össze száznál is több zombi, akkor is túlzásnak tűnik.
"Mi lesz, ha a tokok kinyílnak?"
"...Vége a világnak."
Bajban vagyok azzal is, hogy pontosan hogyan áll most a világ helyzete. Hány év alatt csinált zombit az emberiség mekkora hányadából a járvány, és miként szervezi meg magát a maradék? Ez motoszkált a fejemben, miközben a kétdimenziós karakterekért kellett volna izgulnom, a Legenda vagyok-hoz hasonlóan kiürült nagyvárosban.
És itt van a befejezés, ami nekem egyszerre csonka és igen furcsa is. Helent karanténba zárva látjuk, ahogy sír és fél, úgy, ahogy alighanem eleinte Melanie is félhetett a bezártságtól. Ez egy remek jelenet így dialógus nélkül.
De rögtön a következőben az elzárt nő előadást tart Melanie-nak, a többi hasonló gyereknek, sőt a Melanie által korábban befenyített hordának! Ez inkább egy Hallmark-mesefilm zárása, mint egy sci-fi-horroré. A bázis személyzetéből egyedül Helen védte önként, emberbaráti szeretetből Melanie-t, így a lány átmenti őt az új világba, ahol a mi fajtánk lesz a szűk kisebbség. "Rengeteg időnk lesz még."
Biztos van jobb értelmezés a filmben történtekre, de nekem ez az egész posztapokaliptikus világ egy nagy evolúciós tervként áll össze. Mintha az új gombafaj, a járvány, és a már alkalmazkodó emberutódok az Anyatermészet megújulási folyamatának a részét képeznék. Talán épp miattunk, az emberiség miatt volt szükség minderre. Feléltük a bolygót annak testén belül, mert a többségünk olyan, mint Caldwell: szorult helyzetben bármit és bárkit feláldoz. Így lenne értelme, hogy ez a gombafaj létrejött, és kiirtotta az emberiség vélhetően jelentős részét.
Vannak apróbb dolgok is, amik a terjengős történetvezetés miatt jobban kivirítanak:
- Drótkerítés véd az egész külvilág zombihordái ellen. A Jurassic Parknak még csak-csak el tudtam ezt nézni, de egy katonai bázisnak globális zűrzavar idején aligha.
- Ez lehetett amúgy az egyik oka, hogy a bázist már fél órás játékidő után zombiinvázió lepi el.
- Caldwell ápolósegédjét az egyik kiéhezett megharapja, az 1-2 másodperc után rándul egyet, és voilà: már ő is hörgő, buta zombi!
A Kiéhezettek egy órási nagy "Majdnem" a szememben. Élveztem megismerni a fertőzés szabályait, tetszett a gyerekfőszereplő, és a gombaképződmények láttán végigfutott a hátamon a hideg. De a filmnek nincs kerek eleje és vége, hosszú vontatott szakaszokat kell átvészelni, mire lényeges dolog történik, a szereplők pedig a kislányt kivéve túl egyszínűek, hogy a köréjük írt dráma igazán ütni tudjon. Sokkal élvezetesebb utólag elgondolkodnom a témájáról, mint amilyen az események végigkövetése volt közel 2 órában.
2 megjegyzés:
Ha tetszett a zombiskodás újragondolása, összetettebb karaktereket szeretnél látni, és nem zárkózol el az ötlettől, hogy azt egy videojátékban kell átélned, akkor ajánlom a The Last of Us címűt PS 3/4 konzolon. Valószínűleg a könyvhöz is onnan jött az ihlet.
Ez érdekes infó, köszönöm.
Megjegyzés küldése