(Mindörökké Batman)
Autista könyvelő és sorozatgyilkos pénzmosó. A The Accountant főszereplőjének múltja csupa olyan darabkából tevődik össze, melyek elsőre köszönőviszonyban sincsenek egymással. Ugyanez áll a műfaji besorolásra is: van benne egy maréknyi karakterdráma, thriller, akció és krimi. És valahogy a Warrior rendezőjének mégis sikerült egy friss, jól összeszedett, érett tónusú munkát kisakkozni ezekből.
Christian Wolff matekzseni könyvvizsgáló, aki a fekete piacon is keresett szakember. Mikor egy robottechnikai cég iratai között nagy tételű sikkasztásra bukkan, ő és az egyik új munkatársa, Dana bérgyilkosok kereszttüzébe kerül. Közben a Pénzügyminisztérium embere is azon van, hogy kiderítse a fantomként élő férfi valós személyazonosságát.
A forgatókönyv el tudta adni nekem, hogyan válhat ilyen szokatlan vonások kombinációjává valaki. Chris szinte maga is egy számítórobot: minden a logikából indul ki, és nincs érzéke az emberi kapcsolatokhoz, mindig a közvetlen feladata kötik le az elméjét.
Ha meg egy alantasabb ügyfél az ő, vagy általa becsült személy skalpjára pályázik, ugyanezzel a közönyös következetességgel iktatja ki a bérhóhérokat. Ez a kettősség teszi érdekes figurává Christian-t: érzéketlen az udvarias beszédre, de nem arrogáns vagy faragatlan. Szereti a diszharmóniát, mégis egész élete a rendszer(esség)ről, a hibátlanságról szól. Még otthoni evőeszközeit is mindig szabályosan elrendezve tartja, ám életveszélyben soha nem tétovázik.
Persze egy dolog jól megírni egy karaktert, és más életre kelteni. Ben Affleck visszafogott alakítása meggyőző, mégse sótlan vagy unalmas. Wolff bennem egyszerre keltett elismerést és szánakozást. Dana társaságában lassan megtanul kötődni, megnyílni mások felé, de már annyi bűncselekményt követett el, hogy ha próbálná, se tudna normális életet kezdeni. Katonatiszt apjának a nevelése rányomta a bélyegét egész gyerekkorára és identitására. Mégha azt a célt sozlgálta is ez, hogy a sérülékeny kisfiú elég erőssé váljon az önálló élethez. A film nem ítélkezik sem fölötte, sem pedig Chris fölött: tárgyilagosan ránk bízza a véleményt.
A többi nem bűnöző karaktert is szimpatikusnak találtam. Dana, a naiv cégasszisztens pontosan azt az érzelmi impulzust hozza el Chris-nek, ami idáig sosem köszönt be az életébe: egy hátsó szándékok nélküli, értelmes valaki, aki nem tagadja meg önmagát és hibáit. Félreértés ne essék: a film nem bajlódik holmi romantikus szállal, csak egybeköti Wolff lelepleződését egy személyes kötelékkel, ami remélhetőleg megtanítja a címszereplőt, hogy más szemmel nézze a világot..
Sikerült kicsit árnyalni a főhőst személyes okból hajszoló kopó archetípusát Ray Kinggel. Ő olyasminek látja az anonim pénzmosó ügyét, mint Wolff a számítási feladatokat: nem tud megnyugvást találni, míg el nem jut a végső megoldáshoz. Még úgy-ahogy érdekesnek találtam a kollégájának, Medinának ezt a "vigyázz, mit kívánsz"-típusú helyzetét: a karrierista nő úgy kapja meg a nagy esélyt, hogy vagy megleli a Könyvelőt, vagy King kiteregeti a rendőrségi aktáját. A törvény emberei se makulátlanok.
A kirakós jelkép ma már tagadhatatlanul klisé, de a rendező itt jól használja. A film Wolff hátterét és a gyilkosok megbízójának kilétét rakja ki, miközben a King és Medina Wolff hollétét és valódi nevét kutatja. Kirakó a kirakóban.
A sok beszúrt múltbéli jelenet dacára nem ül le a történetvezetés, a párbeszédek helyükön vannak, a zene, a realista tónus, sőt a szolid humor is működnek. Affleck autizmusából hála az égnek nem csináltak poénforrást; a karakter részévé tették az óvatos szellemességet, amit neki is nehéz meglátnia önmagában. Precízek és ütősek az akciójelenetek, nincsenek esztelen, öncélú lövöldözések.
Nem sok dolgot rovok föl A könyvelőnek. A vállalati mutyi és a bérgyilkosok elleni nyílt tűzharc rengetegszer látott motívumok; sokat nyom nálam a latban, hogy ezeket nem tálalták elcsépelten. Nem számoltam, de legalább annyi flashback-es háttérmagyarázat cifrázhatja itt a narratívát, mint pl. az Öngyilkos Osztagban, bár ahhoz képest szerintem jobban bánik a technikával. És ugyan a film a végére elvarrja a szálakat, ezek egyike sem válik dominánssá; ezért értem meg, ha valaki úgy érezné, hogy a terjedelmes mellékszálak között nincs egy fő szál.
Ami viszont már határozottan izzadtságszagú volt nekem: a finálécsavar. A sáros cégfőnök által felbérelt bérgyilkosról kiderül, hogy Chris bátyja, Braxton az, sőt: még ő is csak akkor ismer rá, mikor az már az összes emberét kinyírta! Egy ekkora véletlen nem egy kirakós hiányzó darabkájának tűnik, hanem mintha egy másik kirakóból kölcsönvett részt bepréseltek volna a foglalatba. A helyzet érdekessége segített megemésztenem a dolgot: itt van két testvér, profi mészárosok ellenségszerepben, és nem lehet tudni, hogyan fognak végül újra megválni egymástól.
Megdicsérném a készítőket, amiért egy olyan kényes témát, mint az autizmus, nem ábrázoltak lebutított, sértő vagy félreérthető módon. A túlérzékenység csak egy lehetséges velejáró az autistánál, ahogy a rendkívüli figyelemfókusz, vagy az, ahogy nem képes elszakadni a saját, egyéni programtervétől, szabályrendjétől. És nem is állítják be úgy a dolgot, mintha Chris autizmusából fakadna, hogy élő harci gép lett belőle. Az csak a kiindulópont volt, ahonnét a gondviselő továbbvitte és -formálta őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése